Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyedülálló nő, és egy egyedülálló férfi.

Miért?

Mert, ha feltételezzük egy jó nőről, hogy ápolt, figyel magára, harmonikusan öltözködik, akkor minden olyan férfi elfordul, aki nem annyira hiszi el magáról, hogy borostával is megfelelhet a nőnek. Pedig tudhatnák a pasik, hogy a nő fő feladata, hogy szép legyen!

Ha tornázik a nő, és karban tartja a karosszériát, akkor kizáródik abból a férfi körből akiknek az összes mozgás a foteltól a hűtőig terjed. De mi van, ha a nő csak saját egészsége miatt edz, és megfelelne neki a mackósabb pasi küllem is?

Ha a nő dolgozik magán, a lelki békéjén, a feldolgozhatatlan csalódások feldolgozásán, akkor észre sem veszi az a férfi, aki csak totyog a saját fájdalmaiban, és sérelmeiben. De mi van, ha pont ez a nő segítené ki az adott férfit a fényre?

Ha a nő okos, tanult, lehet vele beszélgetni széles spektrumú dolgokról, az végképp elvetendő, mert kizárja az a férfi, aki nem ismeri saját értékeit, és azt hiszi, hogy a nőnek az iskolázottság kell. Pedig elhihetnék a férfiak, hogy egy nőnek csupán figyelmességre van szüksége!

Ha a nő eltartja magát, megáll a saját lábán, akkor meg azt gondolja a férfi, hogy minek ő? Pedig mennyivel könnyebb a nőnek egy férfival együtt alkotni, és megoldani a mindennapok terheit!

Ha a nő tud szeretni, és ezt ki is tudja mutatni, az egy újabb réteg férfinak sok, mert a szentimentalizmus ciki.  Pedig a nő csak él azzal az ősi ösztönnel, ami által anyává tud válni, és ez a szeretet.

Ha a nő elfogadó, és megérti, hogy a férfinak néha el kell járni haverokkal, meccsre, biliárdozni, pasis dolgokat művelni, akkor a férfi gyanakvóvá válik, hogy biztos azért ilyen a nő, mert vaj van a füle mögött. Pedig csak a bizalmáról ad tanúbizonyságot a nő, hogy elmeri engedni, mert bízik a férfiban!

Ha a nő őszinte, és mindig azt mondja, amit érez, és gondol, akkor a férfiban felébred valami gonosz manó, és elkezd kételkedni, mert nem hiszi el, hogy létezik ilyen. Pedig önmagunknak lenni mindig biztonságos, mert soha nem csalódhatunk magunkban, és más se bennünk!

Szóval kedves „jó nő” társaim a javaslatom a következő, ha férfit szeretnétek az életetekbe vonzani, és nem akartok továbbra is szingliként élni ( Mert a férfi társadalom nagy része el sem hiszi, hogy egy jó nő miért van egyedül… )

Legyetek slamposak, mindegy mit mivel vesztek fel! Fodrász, manikűr kizárva!

Egyetek amit akartok, és legyetek akkorák amekkorák akartok!

Semmi esetre se járjatok terapeutákhoz, meg hagyjátok ezt a spirituális marhaságokat, nem lesz könnyebb életetek utána se!

Titkoljátok minden tudásotokat, vigyétek magatokkal a sírba, maximum a barátnőtökkel osszátok meg!

Játsszátok el a szerencsétlen, segítségre szorulót, és biztos találtok olyan pojácát, aki majd támogatja az életeteket!

Nem kell együtt érezni, és értő figyelemmel hallgatni egy pasit se!

Legyetek rosszak! Az sokkal kelendőbb portéka manapság!

 Dézsi Aranka mediátor, lélektréner

06-70-332-6136

A társadalmi megítélés szerint a csalárd, a romlott nő (férfi), aki felrúgja a „fantasztikusan” működő kapcsolatokat, és megtesz minden olyat, amit esetleg a házastárs nem.

Szóval jobb lenne inkább karóba húzni az ilyen embereket?

Hát NEM!

Mégis elítéljük a szeretőket, mert zavart keltenek, és változtatást generálnak a házasságokban.

Nézzük meg reálisan! Tényleg az egyedülálló, szerető státuszban lévő ember gyerekkorában erről álmodott, valóban nem vágyik többre, elég neki a másikból havi egy-két alkalom? Biztos jól esik neki az év nagy részét egyedül tölteni? Az ünnepnapokat, a születésnapokat, a karácsonyt? Mi van, ha ez csak egy átmeneti állapot, és akár még szerelmes is a házas félbe?

Közben pedig telik az ő élete is, mert a házas fél nehezen viselné el, hogy a szerető még mással is összebújna. Szóval patt helyzet. Pedig ő is „csak” boldog párkapcsolatot, családot szeretne.

Illetve többször azt látom, hogy a házas félnek végtelen kényelmes ez az állapot, mert otthon élheti a megszokott kis életét, minden különösebb energia befektetés nélkül. A pluszt, az extrát, a meleget, a „hétköznapi terhektől mentes”-et pedig a szeretőtől kapja meg. Ezért nem is annyira kapkodják el az esetleges válást.

Igaz találkoztam már olyan ötvenes hölggyel, aki kimondottan választotta ezt a pozíciót, és a házas férfinek erre felhívta a figyelmét, hogy mindent meg akar kapni, ami egy szeretőnek jár…

De ő kényeztetésre, kiruccanásokra, ajándékokra, kedvességre gondolt, cserébe maximálisan nő, amikor kell. Ez súrolhat némi erkölcsi határt, talán selymesebb megfogalmazás lenne, ha nem szerető, hanem Nő szeretne a férfi életében lenni.

Ha az két embernek jó, akkor miért ne? De meddig lehet jó? Éveken át? Sajnos az ilyen kapcsolatokban előbb, utóbb legalább egy ember sérül, de nagyon!

Találtam az interneten egy nagyon igaznak tűnő megfogalmazást, ami kicsit alátámasztja a fentieket:

Ki is az a szerető?

„Ki egy másikkal szerelmi viszonyban van, legyen e viszony akár szabad, akár tiltott; különösen házasság által még senkihez nem kötött személy, kinek szándéka, vágya van a szeretett kedvessel házasságra lépni. A szeretők megszólításai a népdalokban: angyalom, angyali lélek, csillagom, babám, gyöngyalak, kincsem, lelkem, rózsám, violám stb.” (Szó jelentése)

De szép!

Gondoljuk végig, ahhoz, hogy két ember összejárjon szerelmi légyottokra, csupán az állati ösztön kevés. Kell, hogy legyen valami plusz, ami szerethető, mert nem gépek vagyunk!

Tehát a szerető is titkon abban bízik, hogy egyszer szabadon szerethet (Ő) is…

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner

06703326136

http://noivilag.hu/cikkek/csaladi-allapota-szereto

 Megtiszteltük az elhunyt szeretteinket azzal, hogy kimentünk a temetőbe, rendbe raktuk a sírokat, vittünk egy kis virágot, mécsest gyújtottunk, és felidéztünk pár emléket.

Régen a halottak napja keresztény szokás volt, mára már hívő, nem hívő létünkre is ezt a szokást vettük fel.

De tényleg ezen múlik a szeretetünk fenntarthatósága?

Hogyan néz ki a sírhely, mennyire van rendben tartva?

Mindig elgondolkodom ilyenkor, és szándékosan nem veszek részt a „temetőturizmusban”, pedig életem szerelmének elvesztése elegendő ok lenne erre…

Hiszen akit elveszítettünk, az úgyis a szívünkben marad, minden szertartástól mentesen. Érthető, hiszen ezt szoktuk meg, ezt láttuk nagyszüleinktől, szüleinktől, és ez a társadalmi elvárás.

Ha elég tiszteletadásnak számítana az, hogy fehér gyertyát gyújtunk otthon, amikor felerősödik a hiányérzet, vagy csak rágondolunk, vagy bármilyen egyéb szeretetteli okból. Ha elég lenne kimenni a temetőbe akkor, amikor úgy érezzük mennünk kell...

Mennyire szabaddá tehetne bennünket az az érzés, hogy én dönthetek!

Legutóbb egy temetésen figyeltem a gyászolókat, és leginkább akkor kezdtek az emberek sírni, amikor róluk volt szó, hozzájuk szólt a búcsúztató.

Mert magunkat siratjuk ilyenkor, mert nekünk kell megküzdeni továbbra is az élet mindennapjaival, mert mi fogjuk érezni a hiányt, mert mi nem fogunk tudni évekig elengedni, regenerálódni, és új életet kezdeni…

 

Ez mind csak rólunk szól…

Azt a szólást, hogy „mindig csak a jók mennek el…” szívesen lecserélném, mert minden ember jó valahol, és van bennünk szeretni valók.

„Nem az megy el, aki koros, hanem, aki soros.” Szomorú, de az élet ezt támasztja alá.

Nepáli körutazásomon, egy másik kultúra megismerése kapcsán arra lettem figyelmes, hogy az utcán sétálva megláttam egy füstfelhőt.

Közelebb mentem, és láttam, hogy egy halott hamvasztása történik. Nagyon morbidnak, és furcsának éreztem, de láttam a helyi lakosokon, az utcán lófráló gyerekeken, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, és az élethez szorosan kapcsolódó esemény.

Nincs temető, nincs kötöttség, nincs fenntartási díj, csak emlék van a szívekben…

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

http://noivilag.hu/cikkek/szabadon-emlekezni-mindig-csak-jok-mennek-el