A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek

Élet a halál után (a közösségi oldalon)

Felháborodtam, dühös, és szomorú lettem egyben. Végtelen tehetetlennek éreztem magam.

Miért?

A minap történt, hogy a Facebookon meg szerettem volna keresni egy régi ismerősömet, akivel egy tanfolyamra jártunk, és nem beszéltünk ezer éve. Gondoltam írok neki egy üzenetet, de előtte (még jó, hogy hallagatok a megérzésemre) megnéztem az oldalát, és látom, hogy régóta nem posztol, és egy ismerőse fájdalmas pár sorban emlékszik rá…

Kirázott a hideg, mi vaaan? Elment az élők sorából???

Az első megdöbbenést ez okozta, mert fiatal hölgyről van szó, és szíven ütött a hír. Rákérdeztem az posztoló ismerőst, aki megerősített a tényben.

A felháborodásomat az okozta, hogy az ismerősei ugyanúgy felköszöntik névnapján, születésnapján, beletéve a nagy csomagba.

Nem is tudom, hogyan lehetne ezt jól kezelni?

Több kérdés felmerült bennem:

·         Miként lehetne azt megoldani, hogy ha elhalálozik valaki, akkor lehessen törölni az oldalát? Igen, lehet kellene hozzá jelszó… Vagyis felhívás az élőknek, hogy minden olyan helyen, ahol jelen vagyunk, a jelszavakat egy titkos ládába, letétbe az ügyvédhez le kellene adni?! Mennyi felesleges kört kihagyhatnánk így az életünkből…

·         Hogy lehetne megkérni az üzemeltetőket, rendszert vinni abba, hogy ha halotti anyakönyvi kivonattal igazoljuk, akkor központilag is törölhessék az adatlapot? (Utána olvastam a szabályzatban, és van lehetőség törölni, feltéve, ha be tudunk lépni. Link: https://www.facebook.com/help/103897939701143 

·         Mi van, ha a családtagok továbbra is fenn akarják tartani az elhalálozott FB oldalát. Ez egy nehéz kérdés. Mert miért van továbbra is szükség rá, hogy az elhunytnak lehessen még írni, posztolni, gyertyát gyújtani virtuálisan stb.  ( De erre vannak már speciális oldalak, ahol ezt lehet működtetni. Kérdés, hogy mennyire tesz jót a feldolgozásban, az elengedésben.) Ide kapcsolódik, hogy egyszer olvastam egy kommentet, ahol búcsúztak egy balesetet szenvedőtől. A komment a következő volt: „ Ki volt ő? Nagyon sajnálom…” Groteszk. Vagyis mindegy ki halt meg, lényeg, hogy mindig van miért szomorúnak lenni… De ez egy másik történet.

 

·         Az elengedés, és a feldolgozás folyamatát mennyire hátráltatja, ha sok kört kell ebben a témában tennünk, és kérnünk, és nem megy, és megint, és újra próbálkozni, utána belefáradhatunk. Ez mennyire emberbarát? Bár lehet, hogy én vagyok naív, mert maga a közösségi oldal mennyire emberbarát (a megosztásokat nézve, inkább állatbarát…)

A legelgondolkodtatóbb rész: két esemény van az életünkben, a születés, és a halál, amit tuti egyedül csinálunk végig. Ez olyan intim. Akik fontosak a számunkra, ők úgyis tudomást szereznek mindkét eseményről a valóságban.

Fiatalabb koromban mindig csodálkoztam azon, hogy a nagyszülőknek miért olyan fontos gondoskodni a temetésükről, a helyükről előre. Rájöttem: volt bennük felelősségtudat.

Ez napjainkban annyiban módosul, haladva a korral, hogy gondoskodjunk előre arról, hogy mi van, ha nem nagyszülő korban megyünk el, mit hagyunk magunk mögött? Gondoskodni, ha van hitelünk, legyen azt fedező életbiztosításunk, ha van vállalkozásunk, akkor abba jó, ha a társunk is belelát stb.

Ha nem szeretnénk még halálunk után is posztolni (és elnézést, hogy ennyire racionálisan nézek rá erre a témára), akkor az összes közösségi oldalon lévő jelszavunkat zárjuk le egy borítékba, arra az esetre… Illetve, látok olyat is, ahol a családtagok ismerik egymás jelszavát, és nincsenek takargatnivaló dolgaik egymás előtt.

Bárhogyan is van ez, és semmiképp nem szeretnék többet belefutni abba, hogy egy halottal akarjak messengerezni. Nekem se írjon senki, ha majd egyszer nem leszek…nem tudok válaszolni fizikai síkon…

Dézsi Aranka lélektréner 06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

www.aranylelek74.blog.hu

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

 

 

 

 

 

 

A férfit a hasán keresztül lehet megfogni?!!!

Népi babona, tradíció, megszokás, bullshitt vagy valóság?

Valóban csak az lenne a nő fő feladata, hogy minden áldott nap főzzön a férfinak? Nyilván nem, de most mégis a főzés erejére térnék ki.

Arra, hogy mennyire, és miben igaz a mondás.

Ismerek olyan nőt, aki középkora ellenére nem jeleskedett a konyhában, mert nem volt kinek, így minimális volta motivációja. Néhány öt perces paradicsomleves, sajtos-tejfölös tészta kitöltötte a főzés „művészetét”.

A mai napig méri az ételek elkészítési idejét, és ami túl hosszúnak bizonyul, az többet nem kerül az asztalra, vagy csak nagyon ritkán.

Viszont, ahogy megismerkedett a Férfival valami megváltozott nála. Előjött, feltört elemi erővel a Nő, a női minőség. Mesélte, hogy a férfi hozott neki szilvát, amit saját kézzel szedett, megszabadítva a fát a súlytól. Pár napig nézegette, elajándékozott belőle, hátha elfogy, de eljött az a pillanat, amikor már kezdeni kellett vele valamit. Nekiállt, és olyan csoda, ízesített dzsemeket készített belőle, hogy még maga is meglepődött. Ami a legjobb volt ebben, hogy közben nőnek érezte magát, alkotott, teremtett, tartósított…

Elismerést kapott a párjától, ami újabb alkotásokra sarkallta.

Legközelebb már egy komolyabb leves összeállítását vállalta be, receptet kinyomtatva, hozzávalókat beszerezve. Mondhatnánk, hogy mi különleges van ebben?

A változás…

A rapid konyhát felváltja a táplálék, és ételkészítés. A magányos kotyvasztást a „valakinek örömöt okozás”, hiszen a házba beköltözött a Szeretet. És a SZER-ETET…

Különleges az, hogy egyik ember mit hoz ki a másikból. Az, hogy a férfi nem követeli, nem veri az asztalt, hogy: meleg ételt, de nyomban! Hanem azt teszi, amit egy okos Férfi ilyenkor tehet: mégpedig elismeri a nőt.

Valljuk be őszintén, milyen jól esik egy dicsérő szó, egy kedves megjegyzés. Viszont sokféleképp lehet elismerni!

A legegyszerűbb módja: finom volt! Ezt is ugye sok hangsúllyal lehet közölni, most a kedvesnél maradnék.

Mesteribbek a következők:

„olyan jó nézni, ahogyan főzöl”

„nem szólok bele, ez a te levesed”

„annyira finom”

„rendkívül ízletes”

„pont olyan, mint amilyet a nagyim csinált”

„szinte simogatja a belsőmet, ahogy eszem”

Ami még elismerés, ha legalább kétszer szed belőle…

Hölgyeim, érdemes figyelni, hogy melyik férfi ilyen evő. Régen ugyanis azt vallották, hogy a jó evő férfi, jó munkás, és jól forgatja az asszonyt az ágyban. Aki csak túrkája az ételt…nos , azt kerüljük…!

Tehát tradíció is, mert mindannyiunkat (normál helyzetben) az édesanyánk etet először, vagyis egy nő táplál. A férfi is ezt szokja meg otthon, azokat az ízeket, zamatokat, és ahogy kapcsolatba kerül, akarva akaratlanul is azt keresi. El kell telni egy kis időnek, amíg megszokja azokat az ízeket, amiket a női oldal hoz magával. Illetve azt is el kell fogadnia, hogy nem biztos, hogy minden elsőre flottul sikerül, de egy kis türelemmel, és biztatással energiát lehet adni a másiknak, ami idővel megtérül.

Amint a nő elkezd szívesen főzni, a férfi elismeri, onnantól kezdve emelkedik a rezgésük, mert a szívvel főzött étel mindig sokkal finomabb, mint a kötelességtudatból összedobott kaja. Tehát igaz a mondás, hogy a hasán keresztül lehet megtartani a férfit, és visszafelé is, hogy az elismeréseken keresztül pedig a nőt lehet „tartósítani”!

Ha pedig nem szívesen csináljuk a főzést, akkor inkább rendeljünk pizzát!

 

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06703326136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

 

 

 

 

 

A nagyszülők ereje

Két nagyszülő kézen fogta a kis unokát, és iparkodva átsétáltak a zebrán. Mondhatni mindennapos pillanat, de valami miatt több volt benne. Meghatott...

Szabad szemmel látható volt a gyermek iránti szeretetük, a törődés, az óvás, és az, hogy nagyon vigyáznak rá.


Nagyon büszkék voltak…

Mennyi nagyszülő élhet így, milyen életető állapot…

Sokan érthetően, és néha türelmetlenül várják az unokákat, akik azért manapság egyre későbben, nehezebben jönnek. 
Nyilván a türelmetlenséggel semmire nem mennek a pároknál, inkább csak ellenállást válthatnak ki. 

Nyögvenyelősebben szánják rá a párok magukat arra, hogy gyerekük legyen. Akik szeretnének, azoknak pedig nehezebben jön össze, mert olyan stresszfaktornak vannak kitéve a mindennapokban, hogy teljesen felborult a természetes egyensúly. 
Ha csak a bevitt táplálék, levegő, víz „tisztaságára” gondolunk, és nem is ásunk mélyebbre…
Mennyi „lehetőség” van az unokákban…

Minden olyan „nemtudásból elkövetett nevelési hibát” felül lehet írni, másképp lehet csinálni, elég csak kényeztetni. Van már idő, energia, tapasztalat a gyerekkel foglalkozni, hiszen aktív korban ezekből van a legkevesebb.

Milyen megdöbbentő lehet egy nagyszülőnek rájönni, hogy ő milyen szülő volt, mert az unokák rávilágítanak az esetleges hiányosságokra. Vagy csupán a jelenlétük „felkavaró”, emlékeket felhozó.
Emlékezni arra, hogy ők hogyan bántak a gyermekeikkel, mennyire várták (vagy nem várták) a születésüket. Hányszor kellett nem-et mondani, vagy korán kelni, közösen sírni az első szerelmi csalódáskor stb. Biztos felmerül nagyszülőként, hogy hogyan kellett volna másképp, vagy minden úgy jó, ahogyan volt.
Ránézve az unokára látni a saját génjeik reprodukcióját, felismerni az átvitt szokásokat, megnyilvánulásokat… Hááát nagyszerű élmény lehet megélni.

Miközben az unoka kezét fogják, tudat alatt szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy nem tudhatják, hogy látják-e felnőni a kis gyermeket. Félni attól, hogy mennyi élményből fognak kimaradni, és közben őszintén bízni abban, hogy a lehető legtovább benne lehetnek a családi egységben.

Illetve bízni abban, hogy az unoka nem csak úgy emlékszik a nagyszülőre, hogy „ja igen, emlékszem valamire, de olyan kicsi voltam, amikor meghaltak…”.

Hanem úgy tudni élni, hogy tudjanak adni valamit, maguk mögött hagyni jópofa szlogeneket, megfogandó tanácsokat, eredeti családi mintát, felvállalható értéket, esetleg mesterséget. (Na meg egy rózsadombi villát…

Eddig csak az idilli kép jelent meg előttünk, de mi van azokkal, akik már nem olyan egészségesek fizikailag vagy mentálisan? 
Vagy távol laknak az unokáktól, és ritkán foghatják meg a kezüket? 
Vagy a szülők és nagyszülők közti generációs nézeteltérések miatt nem viszik az unokát az ősökhöz?

Leírni is nehéz energiája van ezeknek a helyzeteknek. 
Szándékosan nem térek ki a „normálistól” eltérő helyzetekre, mert mindegyik egy külön oldalt érdemelne, és az ihletadó a zebrán átsétáló idillinek tűnő jelenet volt.

Viszont egy dologra mindenképp rávilágít
, hogy akárhogyan is van igyekezni kellene jól megélni azokat a perceket, órákat, napokat, amikor lehetőség van együtt lenni. 
Akkor megkérdezni a nagyszülőket, hogy milyen emlékeik vannak, ők hogyan csinálták. Hátha segít sok szituáció megértésében.

Újra olyan családi összejöveteleket szervezni, ahol jelen van több generáció, lehet beszélgetni, illetve ahol a gyermekek láthatják, hogy a szüleik hogyan viszonyulnak a saját szüleikhez. 
Mert ez lesz számára is a minta, és akármilyen csöppről is beszélünk, pontosan érzékelik a szeretet jelenlétét, vagy hiányát.

Ahol a nagyszülők töltődhetnek az unokák friss energiájából, és erősödjön az az érzet, hogy van miért élni… a gyerekek láthatják, hogy mi az a család, és honnan származnak, hiszen ők is egyszer nagyszülők lesznek.
Mindaddig, amíg van rá lehetőség…

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 
06703326136

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!
Nagy Nőivilág logó

 

 

süti beállítások módosítása