Élet a halál után (a közösségi oldalon)
Felháborodtam, dühös, és szomorú lettem egyben. Végtelen tehetetlennek éreztem magam.
Miért?
A minap történt, hogy a Facebookon meg szerettem volna keresni egy régi ismerősömet, akivel egy tanfolyamra jártunk, és nem beszéltünk ezer éve. Gondoltam írok neki egy üzenetet, de előtte (még jó, hogy hallagatok a megérzésemre) megnéztem az oldalát, és látom, hogy régóta nem posztol, és egy ismerőse fájdalmas pár sorban emlékszik rá…
Kirázott a hideg, mi vaaan? Elment az élők sorából???
Az első megdöbbenést ez okozta, mert fiatal hölgyről van szó, és szíven ütött a hír. Rákérdeztem az posztoló ismerőst, aki megerősített a tényben.
A felháborodásomat az okozta, hogy az ismerősei ugyanúgy felköszöntik névnapján, születésnapján, beletéve a nagy csomagba.
Nem is tudom, hogyan lehetne ezt jól kezelni?
Több kérdés felmerült bennem:
· Miként lehetne azt megoldani, hogy ha elhalálozik valaki, akkor lehessen törölni az oldalát? Igen, lehet kellene hozzá jelszó… Vagyis felhívás az élőknek, hogy minden olyan helyen, ahol jelen vagyunk, a jelszavakat egy titkos ládába, letétbe az ügyvédhez le kellene adni?! Mennyi felesleges kört kihagyhatnánk így az életünkből…
· Hogy lehetne megkérni az üzemeltetőket, rendszert vinni abba, hogy ha halotti anyakönyvi kivonattal igazoljuk, akkor központilag is törölhessék az adatlapot? (Utána olvastam a szabályzatban, és van lehetőség törölni, feltéve, ha be tudunk lépni. Link: https://www.facebook.com/help/103897939701143
· Mi van, ha a családtagok továbbra is fenn akarják tartani az elhalálozott FB oldalát. Ez egy nehéz kérdés. Mert miért van továbbra is szükség rá, hogy az elhunytnak lehessen még írni, posztolni, gyertyát gyújtani virtuálisan stb. ( De erre vannak már speciális oldalak, ahol ezt lehet működtetni. Kérdés, hogy mennyire tesz jót a feldolgozásban, az elengedésben.) Ide kapcsolódik, hogy egyszer olvastam egy kommentet, ahol búcsúztak egy balesetet szenvedőtől. A komment a következő volt: „ Ki volt ő? Nagyon sajnálom…” Groteszk. Vagyis mindegy ki halt meg, lényeg, hogy mindig van miért szomorúnak lenni… De ez egy másik történet.
· Az elengedés, és a feldolgozás folyamatát mennyire hátráltatja, ha sok kört kell ebben a témában tennünk, és kérnünk, és nem megy, és megint, és újra próbálkozni, utána belefáradhatunk. Ez mennyire emberbarát? Bár lehet, hogy én vagyok naív, mert maga a közösségi oldal mennyire emberbarát (a megosztásokat nézve, inkább állatbarát…)
A legelgondolkodtatóbb rész: két esemény van az életünkben, a születés, és a halál, amit tuti egyedül csinálunk végig. Ez olyan intim. Akik fontosak a számunkra, ők úgyis tudomást szereznek mindkét eseményről a valóságban.
Fiatalabb koromban mindig csodálkoztam azon, hogy a nagyszülőknek miért olyan fontos gondoskodni a temetésükről, a helyükről előre. Rájöttem: volt bennük felelősségtudat.
Ez napjainkban annyiban módosul, haladva a korral, hogy gondoskodjunk előre arról, hogy mi van, ha nem nagyszülő korban megyünk el, mit hagyunk magunk mögött? Gondoskodni, ha van hitelünk, legyen azt fedező életbiztosításunk, ha van vállalkozásunk, akkor abba jó, ha a társunk is belelát stb.
Ha nem szeretnénk még halálunk után is posztolni (és elnézést, hogy ennyire racionálisan nézek rá erre a témára), akkor az összes közösségi oldalon lévő jelszavunkat zárjuk le egy borítékba, arra az esetre… Illetve, látok olyat is, ahol a családtagok ismerik egymás jelszavát, és nincsenek takargatnivaló dolgaik egymás előtt.
Bárhogyan is van ez, és semmiképp nem szeretnék többet belefutni abba, hogy egy halottal akarjak messengerezni. Nekem se írjon senki, ha majd egyszer nem leszek…nem tudok válaszolni fizikai síkon…
Dézsi Aranka lélektréner 06703326136
https://www.facebook.com/aranylelek/
Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!
