Milyen érzés az, amikor azt mondhatod, hogy elengedtél valamit, vagy valakit?! Hogy megszabadultál a ragaszkodástól, és nem vagy hajlandó tovább cipelni a magadra aggatott súlyokat. Magyarul, mikor tudhatod pontosan, hogy túl vagy valamin?

Tudom erről már sokszor, sok fórumon olvashattunk, de azt látom, hogy amíg vannak ragaszkodásaink, addig nem lehet elégszer beszélni róla.

Sokáig én is kerestem a külvilágban, kérdeztem embereket, kértem tanácsokat, útmutatásokat ahhoz, hogy el tudjak engedni, hogy újra felszabadult életet élhessek.

Több segítővel való konzultáció, és természetesen több év eltelte kellett ahhoz, hogy ráébredjek senki nem tudja nekem megmutatni, átadni ezt az érzést, csupán magamat tudom megfejteni. Természetesen kellett a támogatás, a meghallgatás, hogy minél jobban ki tudjam magamból dolgozni a velőig hatoló fájdalmat.

Vannak ismerőseim, akik annyira megszokták már a szenvedést, a kínlódást, azt, hogy mindig van valami probléma, amit meg kell oldani, hogy egyszerűen a baj nélkül nem is tudnak létezni. Mert ezt szokták meg, ehhez szocializálódtak, és el sem tudják képzelni, hogy az élet egyébként szép J

Úgy cselekszenek, hogy hihetetlen problémamegoldó képességükkel túl vannak egy helyzeten, betemetik a gödröt, de abban a pillanatban elkezdenek ásni egy másikat, mert így szokták meg, és ez hozzá tartozik a mindennapokhoz. Erre szoktam azt mondani, hogy vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. ( Mert magukon nem akarnak.)

Nemrég úgy döntöttem, hogy megszabadulok a régi kötelékektől, amik visszatartanak attól, hogy levegőhöz jussak.  Ezalatt azt értem, hogy könnyedebb legyen az életem. Alkalmaztam azokat a technikákat, amiket már néhány blogomban leírtam ( Selyemhernyóból pillangó, A múlt kötelékei, Elengedés, Szárnyalás stb.)

Még egyet megcsináltam, kimentem a temetőbe a volt páromhoz, de nem elengedni, hanem szakítani. Nekem az más minőséget képvisel, erősebbnek éreztem energetikailag. Felolvastam minden fogadalmamat, ami kötött ( pl. nem fogok mást szeretni, nem érdekel a pénz..-ilyen laza „önátkokat” ), és kijelentettem hangosan, hogy törlöm ezeket. Hihetetlen, de utána úgy éreztem magam, mintha évezredes súlyokat tettem volna le.

De nem is ez az érdekes, hanem, hogy ezt követően megszületett bennem az üresség állapota.  Nem tudtam rinyálni senkinek, hogy milyen nehéz az én sorsom, meg hogy nehéz így új kapcsolatot kialakítani stb. Mert elvágtam azt az utolsó szálat is, amihez én ragaszkodtam. Ezt követően nem jött a maró fájdalom érzése, megszűnt a fájdalom. Hurrá!!!

Rendkívül érdekes, és szokatlan helyzet állt fel. Ugyanis erre vártam már tíz éve, és mégis nehéz elviselni azt, hogy nincs semmi maszlag, amihez vissza tudnék kanyarodni, és esetleg sajnálni magam. Ettől vált ambivalensé az érzés. Ezzel helyet csiholtam új kapcsolatnak, lehetőségeknek az életemben, és sokkal könnyebbnek érzem magam. De elgondolkoztam azon, hogy lehet eddig ezért nem mertem elengedni, hogy legyen valami (valaki) az életemben, még ha az illúzió is. Persze ez racionálisan hülyeség, mert miért jó a rossz?

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy én magam voltam a boldogulásom gátja.

Nyilvánvalóan üres szekrénybe lehet pakolni, de ahhoz, hogy kiürüljön sokszor oda kell állni elé, hogy mit is dobjak ki. Jobb lett volna hamarabb, de mindennek megvan a maga érési (és rothadási) ideje.

A buddhizmus is az ürességet helyezi előtérbe, és soha nem értettem, mit értünk alatta, hogy lehet elérni ezt az állapotot, hogy ne legyen semmilyen gondolatom meditáció közben…

Most kezdem kapizsgálni, és ezt élni. Felemelő érzés! Nem mondom, hogy nem maradt még egy-két apróság a pakkba, de ezek már elenyésző az eddigiekhez képest.

Szóval jó ez az üresség érzés, van sok új élménynek hely. Hej!!!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!