A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek


Hagyományőrzés mai módra

Mit értünk ezalatt?
„A hagyományőrzés fogalma inkább összefonódik a régi népi tudat megismerésével, felértékelésével, etnocentrizmussal, egy adott népcsoport, kultúrájának, viseletének, életmódjának megismerésével egy adott korban.” (Múltidéző találkozók)

Papírforma szerint ezt jelenti.

Józan paraszti ésszel, pedig azt, hogy minden olyan kultúra, amit az őseink ránk hagytak, azt vigyük tovább. Gondolok itt a munka hozzáállásától az ételeken, ruházaton, munkaeszközökön át, a dísztárgyainkig. Ide passzol még az őseink gondolkodásmódjának megismerése, adott élethelyzetben a társadalmi elvárások megfigyelése, emberek egymáshoz viszonyulása.

De nem is szeretnék ennél mélyebbre menni, csupán egy megfigyelésemet osztanám meg.  Közelről látom, ahogyan kiállításra kerülnek csodálatos kézimunkák, mesterségek használati eszközei, minden olyan régi, és újonnan készült ereklyék, amik visszatükrözik a hagyományunkat, és a népiességet. Ezek felmelegítik a szívünket, visszaemlékezhetünk a nagyszüleinkre, esetleg gyerekkorunkra, és megkönnyezhetjük.  Hiszen ami, anno természetes volt, az ma már a múlt.

Régen természetes volt, hogy otthon sütjük a kenyeret, otthon fonjuk a kosarat, faragjuk ki a ház áldás szobrait. Ma pedig táborok alakulnak erre, ahol valami ragadhat ránk ezekből a mesterségekből.

Viszont látom a bürokráciát is.

Amikor mesterek gyönyörű, fáradságos munkával elkészült alkotásait lebecsmérlik méltatlanul. Miért nem a közönség dönti el, hogy mi a szép? Nem az a fontos, hogy nekünk mi tetszik?

Nyilván, ha hagyományőrzésről beszélünk, fontos, hogy néhány alap elemnek megfeleljen, mert egy kínai írással feliratozott szőttes nem igazán állná meg a helyét…

Viszont, ha ezek az alkotások magyar emberek kezei közül kerülnek ki, azért akkora baj csak nem lehet velük, főleg, ha már erre adták a fejüket.

De nézhetjük a különböző hagyományőrző csoportokat, esetleg tánc, vagy énekkarokat, ahol szintén bekerülhet az intrika, a furkálódás, és máris megbontja a rendet. Noha lehet, hogy ez is hozzá tartozik a hagyományainkhoz…lehet…

A csúcspont mégis számomra az, amikor is a fantasztikus Uniós pályázatokat megnyert "csoportok és egyesületek" (és tisztelet a kivételnek!!!! Mert van!!!) hagyományőrzés címszó alatt milliókat vesznek fel. És szándékosan nem úgy írtam, hogy költenek… Mert valahol az alkotókhoz, akik tényleg beleadnak apait, anyait, csak töredéknyi összeg kerül. Tudom, tudom, kell mindenkinek egy kicsi. Ez is a hagyományunkhoz tartozik…De jól van ez így? Milyen mintát adunk mi át?

Mit örökölhetnek a mi gyerekeink, unokáink? Mit tudunk lerakni az asztalra, amit majd az unokák megpróbálnak megfesteni, kifaragni, megszőni, elénekelni, eltáncolni?

Mi lenne, ha lebontanánk ezt egy családra? Ha csak arra koncentrálnánk mindannyian, hogy a családon belüli szokások, mesterségek, nagyszülők receptjei tovább éljenek?

Akkor lehet, hogy a sok család joggal alkothatna egy egységet? Tradíciót hoznánk létre?

Akkor lehet, hogy nem csak az jutna előre ebben a szférában, akinek hátszele van?

Én megfordítanám: Ezek után pont azoknak adnék kiemelkedő díjakat, pénzt, elismerést, akik veszik a fáradtságot, és maradandót alkotnak. Ami lehetne a mi hagyományunk, a mai ember szemszögéből, ami akkor is él, amikor mi már nem.

Odafigyelnék azokra az emberekre, akik lejegyzetelik a mai kor vívmányait, hogy az utókornak legyen némi képe rólunk. Illetve azokra, akiknek „csak” egy régi recept kerül a kezébe, és ezzel erősíti a nemzetünket.

Nem akartam nagy szavakat használni, de mi alkotjuk az egészet. Nagyon szerencsés lenne, ha a múlt szépségeit nem árnyékolná be semmilyen intrika, hazugság, el nem fogadás, pénz harácsolás, és egyebek.

Mi lenne, ha azt tennénk hagyománnyá, hogy pozitívan gondolkozunk, elismerjük magunkat, és másokat, hogy észben tartjuk, hogy mindennek következménye van, hogy nem szemetelünk, hogy inkább támogatjuk egymást, és összefogunk…

Nem sorolom..

Elég, ha a kis családunkon belül ez jól működtetjük….

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

 

 

 

 

Alkotás, mint hasznos tevékenység?!

Gyerekkorunkban igyekeznek a szülők ezer féle tanfolyamra, foglalkozásra beíratni, hogy kiderüljön, vajon miben vagyunk jók, merre orientálódjunk?
Ritkán jön az létre, hogy megragadunk a hímző szakkörnél, mert annyira elvarázsol. Akit pedig igen, az egész életében azt művelheti…szerencsés.

Sokat hallom felnőttektől, hogy: „nekem nincs kreativitásom…én biztos nem tudnám megcsinálni…nem tudom, hogy miben vagyok jó…”

Pedig az alkotás ott van a mindennapjainkban. A főzésben, karácsonyfa díszítésben, falfestésben stb. 

Ezekhez a szakrális csakra megfelelő működése szükséges, ahol a kreatív energiáink megpihennek, vagy épp „dolgoznak”. Színe a narancssárga, amivel lehet egy kicsit erősíteni. Kicsit tovább menve ezen az energetikai láncon, a mű elkészítéséhez szükséges a szívcsakra nyitottsága is, hiszen milyen lenne egy szeretet nélkül elénekelt gyerekdal? A csúcspont pedig a koronacsakra átjárhatósága. 

Sok mű, írás, szobor készül úgy, hogy úgymond „isteni sugallatra”, vagyis vezetik az embert. Ezek a mesterművek már magasabb szintet képviselnek, és a legfőbb céljuk adni az emberiségnek. Szépséget, tudást, energiát, szeretetet.

Viszont amit érzékelek az, hogy nem kapnak elegendő elismerést, megbecsülést az alkotók, művészek, mi…hétköznapi emberek.

Mi kell még az alkotáshoz?

Elegendő idő-hiszen, amíg készül egy remekmű (egy vers, egy szobor, egy váza), addig nem tudunk mással foglalkozni. Azért nem, mert mérhetetlen ráhangolódást igényel.
Odafigyelést, mert ha kizökkentik az embert, akkor sok idő szükséges visszatalálni… Ez olyan, mint, amikor kerékcserém folyamán telefonhoz hívták a szerelőt, kizökkent, és elfelejtette meghúzni a csavarokat. Majdnem kigurult alólam a kerék, és az életembe is kerülhetett volna egy kizökkentés.

Nos, ez azért nem ilyen véresen komoly az alkotás megzavarásánál, de mégis van súlya. Elszállhat az ihlet. Közben nehéz a racionális életet kordában tartani. 

Vagyis végtelen megértő környezetre, támogató szerető családra van szükség az igazán nagy lélegzetvételű művek elkészítéséhez.

Rengeteg lemondás, félretett programok, fáradtság áll a háttérben mindaddig, amíg kész nem lesz egy alkotás. Legyen az szakácskönyv, gyufából épült palota, vagy fából készült szobor.

Ha lehetne, akkor lobbiznék az elismerésért, vagy pozitív visszajelzésekért. 

Azok a reakciók, amik esetleg a közösségi oldalon megjelennek, és negatívak, azok az emberek valószínű nem alkottak még igazán. Vagy létrehoztak valamit, és nem lett annyira sikeres, vagy bánják, hogy nem az ő fejükből pattant ki a szikra… Bármi igaz lehet.

Az biztos, hogy bármilyen alkotásról szól, mindig az embert kellene nézni mögötte, és addig értékelni, amíg él. 

Mert a haláluk után már egyből kelendőbb a portéka.
Sok embertől hallom, hogy meg kéne írni az életét….
Mégsem teszik. Miért? Nincs hozzá lelkesedés, kitartás? Vagy kishitűség, miatt, hogy kit érdekelne? Ebben mondjuk van valami, mert az emberek nagy részét csak a celebek élete érdekli. Azt hiszem az életből merített tapasztalat, tanulság jobban kelendő lehet.

Milyen más lenne az élet, ha felfedezné mindenki, hogy miben jó? Hogyan tudná előhozni a kreativitását? Vagyis szeretné azt a tevékenységet, amit művel…

A legnagyszerűbb érzés pedig, amikor rájövünk, hogy mi a mi utunk, milyen maradandót tudunk létrehozni ebben az életünkben….és még meg is tudunk belőle élni…
Ehhez kívánok sok sikert minden alkotónak, és azoknak, akik idáig csak játszottak a gondolattal, hogy belevágnak valamibe.

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

A mellékelt alkotó:

Veres Faragás

 

süti beállítások módosítása