Első rész: Nepál a titkok országa

Második: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Harmadik: Első hét az új világban

Hogy is működik az elengedés egy másik kultúrában?

Vagyis mindegy, hogy hol élünk a világban, ezt a fogalmat, ezt a feladatot nem tudjuk elkerülni. Ergo, hiába menekülünk el egy másik országa valami elől, a feladat akkor is marad.

Mert ez belső munka, és nem köthető a környezethez.

Az elengedés szót hallva szinte egyből összekapcsoljuk az elmúlás, a halál-gyász érzésével. Mondhatni majdnem jogosan, mert egyikőnk se ússza meg ezt a megtapasztalást. Se a gyászt, se a halált.

Én is túl voltam már rajta, így pontosan tudom, milyen az, amikor el kell engedni, továbblépni.

Egyik nap, amikor Katmanduban (Nepál fővárosa) sétáltam, és a szokásos imamalmokat pörgettem, egy kisebb helyi lakosokból verbuválódott csoportra lettem figyelmes.

Közelebb mentem ( jelzem ez egy nappali, utcai színhely volt ), és akkor láttam meg, hogy éppen egy halottat ravataloztak fel, és gyújtották meg a tüzet.

Kissé megállt bennem a levegő, és még morbidnak is tartottam, hiszen bármelyik járókelő megállhatott (gyerek, felnőtt), és megnézhette az eseményt.

Én is eltöltöttem egy kis időt, hiszen kíváncsi voltam. Emlékszem a gomolygó füstre, a láma imájára, a megtört családtagokra, mert a fájdalom könnyei ott sem maradhatnak el….Ezek nálunk is majdnem így zajlanak, leadjuk a ruhát, amiben elhamvasztják a hozzátartozóinkat, majd egy urnában láthatjuk őket újra…

A bámészkodásom közben éreztem valami különlegeset. Méghozzá a természetesség megélése volt az.

Az a természetesség, ahogyan ezt az emberek kezelték. Teljes tudatában vannak abban, hogy egyszer őket nézik majd a járókelők. Illetve a vallás miatt hisznek az újjászületésben, így könnyen tudnak a halottaiknak boldog újjászületést kívánni!

Nincs temetői díj, fenntartási költség, műanyag virágok hada a sírokon, emlékek vannak csak.

Nem akarom megítélni, hogy melyik jobb, de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy elengedni valakit, ha „tudjuk”, hogy a halál csak egy kezdet, és minden nap láthatjuk is, hogy ez az élet körforgásának a része.

Közben a nagy lángok átalakultak füstté…és vége.

Elgondolkodtató, és átformáló délelőttöm volt. Egyész napra a hatása alá kerültem. Később megtudtam, hogy a halott egy támogatója volt a kolostornak, ahol én laktam. A guru a nepáli naptár szerint meghatározta, hogy mikor érdemes a tort megcsinálni. Ez jelen esetben a halál beállta után két napra esett, vagy várni kellett volna a családnak 3 hetet.

Szóval a fontossági sorrendben az első helyen volt a csillagok állása, és az, hogy jobb újjászületése legyen az embernek. Érdekes…

Még egy érdekesség: minél magasabb szinten van egy ember, láma (ezalatt azt értem, hogy rengeteget imádkozik, sok jót cselekszik), annál tisztább az átkelés.

A buddhista ereklyék kiállításon itthon is lehet olyan maradványokat látni, mint egy kis gyöngy. Ezeket a hamu között találták a nagyobb mesterek után. Puszta látványuk is magukba hordozzák a megvilágosodás, felemelkedés energiáját. Érdemes egyszer megtekinteni, megérezni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Ezzel a kérdéssel lehet, kicsapom a biztosítékot pár embernél, de attól, hogy nem beszélünk róla, még jelen van.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem akarok senkit a vég közelébe terelni, mondanivalóm csupán polemizálás!

(Nem térnék ki az öngyilkosokra, és a gyermekekre.)

Milyen véget kívánnánk magunknak, ha választhatnánk? Hirtelen, gyorsat, baleset, betegség…?

Tudnunk kell, hogy választhatunk, mert ki mint él, úgy hal.

Százból 99 ember erre úgy válaszolna, hogy úgy lenne a legjobb, hogy lefekszünk, és nem kelünk fel. Vagyis, hogy ne legyünk tudatában, hogy mi történik velünk?!

Mi lenne, ha az életünkben, és a halálunkban is  a tudatosságot választanánk? A buddhistáknál van erre egy „gyakorlat”, a Phova. (Buddhizmusma.hu). Olvasgass róla, ha megérintett…

Én jó pár éve elvégeztem a „kurzust”, és bizton állíthatom, hogy sokkal felemelőbb volt a tudatomnál maradni, és mégis látni, mi történik utána…

Figyeld meg a környezeted! Aki jószívűen, hálásan élt, könnyebb halált kaphat. Aki szívtelen, morgó, rossz szándékú emberként élt, lehet, hogy magányosan, keserűen lép át a másvilágba.

Ami biztos, hogy két dolgot egyedül kell megtennünk ebben a körforgásban. Az egyik a születés, a másik a halál.

Ha megnézzük a párhuzamot, mi történik a születéskor? Fájdalommal jár a szülőcsatornán átverekedni magunkat? Tudatában vagyunk, hogy mi történik? Mi következik? Kik vesznek körül? Kiszolgáltatottak vagyunk? Valami véget ér, és kezdődik egy új létforma.

A halálnál nem pont ugyanígy van?

Ha most lenne itt az idő, akkor milyen érzésekkel lépnénk át a küszöböt? Nyugodt szívvel? Megtettünk mindent, amit tudtunk? Vagy van még bennünk sértettségek, rossz érzések, ragaszkodások? Meddig szeretnénk ezek megoldásával várni? Mi lenne, ha már most leraknánk a feleslegesen cipelt terheket, és a boldogságot választanánk?

Tényleg át kell vinni a következő életbe a jelenkori bajainkat? Mi lenne, ha ezen változtatnánk? Az elengedési folyamat nem bennünk kezdődik először? Mit akarunk magunkkal vinni? Milyen szintről akarunk újra indulni?

A nehézségek elengedése a jelen életre is rendkívüli hatással van, mert egyre kevesebb súly van a puttonyban, így könnyebben lehet a céljaink felé haladni.

Nehéz kérdés még a következő:

Melyiket nehezebb feldolgozni? A hirtelen, baleseti vagy a hosszabb betegségből fakadó halált? Könnyebb érzés az, ha fel tudunk készülni a veszteségre, vagy derült égből villámcsapásként ér?

Természetesen egyik sem könnyű, hiszen a váratlan eseményt a sokkhatás gátolja a feldolgozásban, mert a rossz hír hallata kapcsán átélt érzést nem lehet kitörölni, nincs rá semmilyen módszer. Én megpróbáltam rengeteg technikát, és csak az elfogadás vált be.

A betegségben való átlépést pedig az nehezíti meg, hogy amíg telik az idő, a közvetlen családtagok sem mernek ÉLNI, hiszen hogyan engedhetnék meg maguknak, hogy jól érezzék a mindennapjaikat, amikor egy szerettük haldoklik. Ezáltal képesek akár saját magukat is megbetegíteni, alapszinten működni, hogy megfeleljenek az „elvárásnak”.

Amikor már éveket szánnak az ápolásra, rengeteg áldozatot, energiát, pénzt nem kímélve feladják az életüket, akkor néha a szeretett személy eltávozása megváltás lehet…

Elsőre ez könyörtelennek tűnhet, de gondoljuk végig, és csak utána ítélkezzünk!

Válasszuk a „jó” életet, törekedjünk a harmóniára, a szeretetre, a megértésre, hogy amikor a vége pillanatában leszünk könnyűnek érezhessük magunkat…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Milyen érzés az, amikor azt mondhatod, hogy elengedtél valamit, vagy valakit?! Hogy megszabadultál a ragaszkodástól, és nem vagy hajlandó tovább cipelni a magadra aggatott súlyokat. Magyarul, mikor tudhatod pontosan, hogy túl vagy valamin?

Tudom erről már sokszor, sok fórumon olvashattunk, de azt látom, hogy amíg vannak ragaszkodásaink, addig nem lehet elégszer beszélni róla.

Sokáig én is kerestem a külvilágban, kérdeztem embereket, kértem tanácsokat, útmutatásokat ahhoz, hogy el tudjak engedni, hogy újra felszabadult életet élhessek.

Több segítővel való konzultáció, és természetesen több év eltelte kellett ahhoz, hogy ráébredjek senki nem tudja nekem megmutatni, átadni ezt az érzést, csupán magamat tudom megfejteni. Természetesen kellett a támogatás, a meghallgatás, hogy minél jobban ki tudjam magamból dolgozni a velőig hatoló fájdalmat.

Vannak ismerőseim, akik annyira megszokták már a szenvedést, a kínlódást, azt, hogy mindig van valami probléma, amit meg kell oldani, hogy egyszerűen a baj nélkül nem is tudnak létezni. Mert ezt szokták meg, ehhez szocializálódtak, és el sem tudják képzelni, hogy az élet egyébként szép J

Úgy cselekszenek, hogy hihetetlen problémamegoldó képességükkel túl vannak egy helyzeten, betemetik a gödröt, de abban a pillanatban elkezdenek ásni egy másikat, mert így szokták meg, és ez hozzá tartozik a mindennapokhoz. Erre szoktam azt mondani, hogy vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. ( Mert magukon nem akarnak.)

Nemrég úgy döntöttem, hogy megszabadulok a régi kötelékektől, amik visszatartanak attól, hogy levegőhöz jussak.  Ezalatt azt értem, hogy könnyedebb legyen az életem. Alkalmaztam azokat a technikákat, amiket már néhány blogomban leírtam ( Selyemhernyóból pillangó, A múlt kötelékei, Elengedés, Szárnyalás stb.)

Még egyet megcsináltam, kimentem a temetőbe a volt páromhoz, de nem elengedni, hanem szakítani. Nekem az más minőséget képvisel, erősebbnek éreztem energetikailag. Felolvastam minden fogadalmamat, ami kötött ( pl. nem fogok mást szeretni, nem érdekel a pénz..-ilyen laza „önátkokat” ), és kijelentettem hangosan, hogy törlöm ezeket. Hihetetlen, de utána úgy éreztem magam, mintha évezredes súlyokat tettem volna le.

De nem is ez az érdekes, hanem, hogy ezt követően megszületett bennem az üresség állapota.  Nem tudtam rinyálni senkinek, hogy milyen nehéz az én sorsom, meg hogy nehéz így új kapcsolatot kialakítani stb. Mert elvágtam azt az utolsó szálat is, amihez én ragaszkodtam. Ezt követően nem jött a maró fájdalom érzése, megszűnt a fájdalom. Hurrá!!!

Rendkívül érdekes, és szokatlan helyzet állt fel. Ugyanis erre vártam már tíz éve, és mégis nehéz elviselni azt, hogy nincs semmi maszlag, amihez vissza tudnék kanyarodni, és esetleg sajnálni magam. Ettől vált ambivalensé az érzés. Ezzel helyet csiholtam új kapcsolatnak, lehetőségeknek az életemben, és sokkal könnyebbnek érzem magam. De elgondolkoztam azon, hogy lehet eddig ezért nem mertem elengedni, hogy legyen valami (valaki) az életemben, még ha az illúzió is. Persze ez racionálisan hülyeség, mert miért jó a rossz?

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy én magam voltam a boldogulásom gátja.

Nyilvánvalóan üres szekrénybe lehet pakolni, de ahhoz, hogy kiürüljön sokszor oda kell állni elé, hogy mit is dobjak ki. Jobb lett volna hamarabb, de mindennek megvan a maga érési (és rothadási) ideje.

A buddhizmus is az ürességet helyezi előtérbe, és soha nem értettem, mit értünk alatta, hogy lehet elérni ezt az állapotot, hogy ne legyen semmilyen gondolatom meditáció közben…

Most kezdem kapizsgálni, és ezt élni. Felemelő érzés! Nem mondom, hogy nem maradt még egy-két apróság a pakkba, de ezek már elenyésző az eddigiekhez képest.

Szóval jó ez az üresség érzés, van sok új élménynek hely. Hej!!!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!