Kevés olyan nap telik el, amikor ne érne bennünket valamilyen negatív hatás, olyan helyzet, ami miatt felmegy a pulzusunk, vagy megfájdul a fejünk, görcsbe rándul a gyomrunk, esetleg erősebben ver a szívünk.

Igen, ez mind a stressz hatásai.

Csodálkozunk, hogy annyi depressziós, melankolikus, enervált, alvászavaros, alacsony potenciával rendelkező (vagy esetleg teljesen meddő) ember van körülöttünk. Sajnos nincs min csodálkozni.

Kevés olyan betegséget, fizikai tünetet tudok, amit ne lehetne visszavezetni mind orvosilag, mind spirituálisan a stresszre, vagy valamilyen traumára. Még az orvos is azt tanácsolja, hogy stresszeljünk kevesebbet!!!! Jó, jó, de azt hogyan?

Spirituális tanítók erre azt válaszolnák, hogy meditáljunk, tanuljuk meg a légézéstechnikát alkalmazni, legyünk pozitívak, engedjük el a bántást stb. Azért ebben van valami igazság…

De valahogy mégis azt érzem, hogy van még valami más is emögött.

Magyarországon a 14-15.században több százezer ember halt meg pestisben, ma a 21.században a stressz okozta mellékhatások tizedelnek bennünket. Tényleg tenni kellene valamit.

Nyugtatót szedni, stresszoldó teákat inni, felülemelkedni. Hát, nem könnyű!

Kerülni a stresszes helyzeteket!

Na, ez az, ami a valóságban szinte teljesen lehetetlen, hacsak mindenki el nem költözne egy egyszemélyes lakatlan szigetre.

A legnagyobb baj, hogy a stressz alattomos. Adott pillanatban idegesekké válhatunk, szétcsúszhatunk, és ezzel az érzéssel tesszük a mindennapi teendőinket. Viszont ettől még ez nincs megoldva. Leginkább ezek a meg nem oldott, fel nem dolgozott helyzetek elraktározódnak, és egy nem várt pillanatban bekapcsolnak, és óriási galibát okoznak, melyek leginkább fizikai tünetekben, betegségekben öltenek testet.

Egy szó, mint száz, a stresszt okozó helyzeteket nem tudjuk elkerülni. Vagyis, akármennyire is nehezünkre esik, szembe kellene nézni vele, hogy ne legyen esélye rombolni a mélyben.

Mi lenne, ha úgy akarnánk stresszmentesen létezni, hogy megtanulunk vele élni? Nem homokba dugni a fejünket, hanem elfogadni, hogy van?! Nem pótcselekvésekkel (túlevés, túlivás, drog, cigaretta, netfüggőség stb.) álörömet szerezni magunknak.

Nyilván a nemi életre is hatással van az idegállapotunk. Ezáltal vagy arról panaszkodunk, hogy nem működik otthon, nincs szenvedély, nincs igény, csak passzivitás van…. Vagy stresszlevezetésnek használjuk az együttlétet, és utána megnyugszunk. Mekkora önbecsapás!!! Hiszen milyen minőségű lehet egy ilyen együttlét??? Illetve hogy várhatnánk el azt, hogy az ilyen aktusból baba foganjon? Vagy, ha megfogan, akkor milyen hatással lesz a gyerekre? És ezt tudnám még tovább fokozni, de most nem ez a cél.

Cél lenne találni valamilyen megoldást!

Azt is elhiszem, hogy nincs globális megoldás, csupán egyéni, hiszen más a megoldandó csomagunk, más a tűrőképességünk is.

Valakinek tényleg működik, hogy naponta 10-15 percet lecsendesíti az elméjét, és akár vezetett meditációt hallgat.

Néha az is elég, hogy kiülünk a fa alá, kisétálunk a természetbe, veszünk egy levendulás fürdőt, iszunk egy citromfüves teát, vagy kisportoljuk magunkból.

Pillanatnyi stresszkezelő technika, ha félrevonulunk, és megfeszítjük minden izmunkat, mesterséges görcsbe hozva a testünket, majd pár másodperc után elengedjük a feszítést. Ezt párszor megismételve garantáltan lazábbak lesznek az izmok, és ezáltal mi is. Ez kb.5 percet se vesz igénybe.

Mi van, ha ennél mélyebbre megyünk, és eldöntjük, hogy SENKI (se család, se barátok, se kollégák) miatt nem fogjuk tönkrevágni ezt az életünket? ( Hiszen, ha jobban belegondolunk, kinek van joga az egyetlen életünket befeketíteni, megkeseríteni???)

Vagyis senki miatt nem vagyunk hajlandóak megbetegíteni magunkat….

Hogy, hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Hát nem úgy, hogy majd megváltoztatjuk a környezetünket!!!!

Maximum a mi hozzáállásunkat az élethez…

Én úgy csinálom, amikor jön egy negatív helyzet (mert ugye nem tudjuk kikerülni), akkor hagyom, hogy megérintsen, hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy kisírjam.

Gondolom eddig a pontig neked is menni fog J

Viszont úgy képzelem el az adott helyzetet, mint ha egy patakban állnék. Jön a stressz (a víz), megfájom (vizes leszek), de engedem is tovább, nem ragaszkodom hozzá.

És azt hiszem ezen van a hangsúly. Tudatosan nem raktározom, magamat fontosnak érezve nem gyűjtögetem. Engedem…

Nem elfojtva, mert akkor nem éljük meg a fájdalmat, hanem hagyom, hogy átáramoljon rajtam.

Azt kevésnek éreztem, hogy megmagyaráztam magamnak, hogy minden van valamiért, el kell fogadni a nehézségeket, minden tanít valamire. Még, ha igazak is ezek a bullshittek, nem hoztak megoldást.

Bármi is működik neked, használd, és foglalkozz vele, mert a stressz öl. Lassan, és alattomosan.

Az élet pedig nincs feszültség nélkül, viszont ha más szemmel nézel egy helyzetre, könnyebb lehet túllépni, engedni.

Ha csak egy kérdést felteszel egy stresszes helyzetben, akkor már sokat tettél magadért:

Ér ez a helyzet (ember) nekem annyit, hogy megbetegítsem magam? Hogy lehetne ez ennél is jobb?

Sok örömteli napokat, mert az élet szép!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Első rész: Nepál a titkok országa

Második: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Harmadik: Első hét az új világban

Hogy is működik az elengedés egy másik kultúrában?

Vagyis mindegy, hogy hol élünk a világban, ezt a fogalmat, ezt a feladatot nem tudjuk elkerülni. Ergo, hiába menekülünk el egy másik országa valami elől, a feladat akkor is marad.

Mert ez belső munka, és nem köthető a környezethez.

Az elengedés szót hallva szinte egyből összekapcsoljuk az elmúlás, a halál-gyász érzésével. Mondhatni majdnem jogosan, mert egyikőnk se ússza meg ezt a megtapasztalást. Se a gyászt, se a halált.

Én is túl voltam már rajta, így pontosan tudom, milyen az, amikor el kell engedni, továbblépni.

Egyik nap, amikor Katmanduban (Nepál fővárosa) sétáltam, és a szokásos imamalmokat pörgettem, egy kisebb helyi lakosokból verbuválódott csoportra lettem figyelmes.

Közelebb mentem ( jelzem ez egy nappali, utcai színhely volt ), és akkor láttam meg, hogy éppen egy halottat ravataloztak fel, és gyújtották meg a tüzet.

Kissé megállt bennem a levegő, és még morbidnak is tartottam, hiszen bármelyik járókelő megállhatott (gyerek, felnőtt), és megnézhette az eseményt.

Én is eltöltöttem egy kis időt, hiszen kíváncsi voltam. Emlékszem a gomolygó füstre, a láma imájára, a megtört családtagokra, mert a fájdalom könnyei ott sem maradhatnak el….Ezek nálunk is majdnem így zajlanak, leadjuk a ruhát, amiben elhamvasztják a hozzátartozóinkat, majd egy urnában láthatjuk őket újra…

A bámészkodásom közben éreztem valami különlegeset. Méghozzá a természetesség megélése volt az.

Az a természetesség, ahogyan ezt az emberek kezelték. Teljes tudatában vannak abban, hogy egyszer őket nézik majd a járókelők. Illetve a vallás miatt hisznek az újjászületésben, így könnyen tudnak a halottaiknak boldog újjászületést kívánni!

Nincs temetői díj, fenntartási költség, műanyag virágok hada a sírokon, emlékek vannak csak.

Nem akarom megítélni, hogy melyik jobb, de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy elengedni valakit, ha „tudjuk”, hogy a halál csak egy kezdet, és minden nap láthatjuk is, hogy ez az élet körforgásának a része.

Közben a nagy lángok átalakultak füstté…és vége.

Elgondolkodtató, és átformáló délelőttöm volt. Egyész napra a hatása alá kerültem. Később megtudtam, hogy a halott egy támogatója volt a kolostornak, ahol én laktam. A guru a nepáli naptár szerint meghatározta, hogy mikor érdemes a tort megcsinálni. Ez jelen esetben a halál beállta után két napra esett, vagy várni kellett volna a családnak 3 hetet.

Szóval a fontossági sorrendben az első helyen volt a csillagok állása, és az, hogy jobb újjászületése legyen az embernek. Érdekes…

Még egy érdekesség: minél magasabb szinten van egy ember, láma (ezalatt azt értem, hogy rengeteget imádkozik, sok jót cselekszik), annál tisztább az átkelés.

A buddhista ereklyék kiállításon itthon is lehet olyan maradványokat látni, mint egy kis gyöngy. Ezeket a hamu között találták a nagyobb mesterek után. Puszta látványuk is magukba hordozzák a megvilágosodás, felemelkedés energiáját. Érdemes egyszer megtekinteni, megérezni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Mi a belső gyermek? Egyszerű válasz: a lekünk gyermeki része, aki játékos, azonnali szükségletkielégítést igényel, őszinte, akar, félelem nélküli, reményteli, szeretetteli, vidám.

Mikor is volt utoljára olyan, hogy mindegyik tulajdonság igaz volt ránk?

Mennyi mindent magunkra akasztunk az évek során, ami pont azt takarja el, amitől nyüzsög, és él a lélek.

Az ókortól kezdve a reformációig a gyerekeknek nem igazán volt joga, rengetegszer előfordult a bántalmazás, és egy cél volt, az állam lépére való formálás.

Mi a helyzet a mai gyerekekkel?

Saját identitással, jogokkal rendelkeznek, felvilágosultak, kis felnőttek, néha túlképzettek, tökéletesen alkalmazzák a technika vívmányait, és spirituálisak.

Mi a jelenlegi helyzet a felnőttekkel?

Kevesen veszünk tudomást a belső gyermekünkről, talán mert nem tudjuk, hogy mennyire befolyásolja a mindennapi életünket. illetve annyira elveszünk a hétköznapokban, hogy erre van a legkevesebb energiánk.

Viszont mégis érdemes lenne vele foglalkozni, és nem hagyni a belső gyermekünket árválkodni, hiszen mindannyiunkban él a gyermekkorunk emlékképei, amik befolyással vannak a jelenünkre. Hiszen nem mindegy, hogy milyen közegben, hangulatban nőttünk fel, és azokat mennyire dolgoztuk fel. Ezek a minták láthatatlanul is irányítják az életünket.

Minél jobban megismerjük, illetve csak emlékezünk a gyermeki énünkre, annál jobban megismerjük a reakcióinkat, és sokkal könnyebb lehet a gyereknevelés is.

Talán, ami a legfontosabb, különbséget tudunk tenni gyermeki, felnőttes, és szülői viselkedésminták között. Mert ugye, amikor bedobjuk a durcit, az nem egy felnőttes megnyilvánulás? Vagy, ha a párunk helyett mindent meg akarunk oldani, az inkább szülői akarat. Egy biztos, hogy nme egyenrangú.

Nézzünk néhány példát a gyermekkorban ért hatások következményeire:

Ha nem kaptunk elég szeretetet, akkor felnőtt korban biztos ezt keressük.

Ha a szülő sarokba állította a gyereket, akkor nagy esély van arra, hogy felnőtt korban krízishelyzetben bezárkózunk, és nem kérünk segítséget.

Ha kistestvér születésénél a szülők nem jólkezelik az elsőszülöttet, akkor kondícionálódhat a féltékenység, ami kihat akár a párkapcsolatra.

Mi lenne, ha bármi is volt, bárhogyan is történt, azt elengednénk, megbocsájtanánk, és begyógyítanánk ezzel a belső gyermekünk sérüléseit?

Mik azok a jelek, amik a belső gyermekünk elhanyagoltságát tükrözik vissza?

·         Másoktól való függés

·         Szenvedélybetegségek, kényszeres viselkedések

·         Felelősségvállalás elhárítása

·         Bizalmatlanság, pánik

·         Önközpontúság

·         Intimitászavar

·         Üresség, fásultság

·         Dühkitörések…

Hogyan gyógyítsuk meg, mit tegyünk?

·         Kezdj el úgy foglalkozni magaddal, mintha egy kisbabával tennéd! Az mit jelent? Mit igényel egy baba? Törődést, szeretetet, figyelmet, örömöt, pihenést, tápláló ételt, védelmet, biztosnágot…Mi van, ha mostantól így bánsz magaddal?

·        Mi lenne, ha saját magadat tennéd az életedben az első helyre? Ha elkezdenél olyan dolgokat csinálni, ami örömmel tölt el? Mi lenne, ha NEM-et mondanál, amikor nincs kedved valamihez?

·         Mi lenne, ha adnál magadnak, és nem csak szipolyoznád a tested, és a lelked?

·         Milyen érzés lenne nem túl komolyan venni az életet?

·         Mi lenne, ha nem ragaszkodnál a félelmeidhez?

·         Mi történne, ha elolvasnál magadnak egy mesét?

·         Milyen érzés lenne elővenni a kedvenc filmed?

·         És a legfontosabb: Hagyd abba saját magad bántását!!!!

Mikor nevettél utoljára? Tudsz egy viccet? Mikor bohóckodtál csak úgy? Tudsz egy viccet? Mikor játszottál utoljára? Mikor csodálkoztál rá valamire, úgy őszintén?

Tedd azt, ami neked jól esik, és békére lelsz magadban, újra felfedezheted a laza, vidám, gyermeki éned. Hidd el, sokkal könnyebb lesz utána az élet!

Jó felfedezést!

Ui: Az én viccem: Anyuka a kisfiához: - Mit főzzek ebédre?

Kisfiú: - Nekem mindegy, csak grízgaluska leves legyen!.....

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

Néhány pontban összefoglaltam, hogy mik azok a pontok, amin átélhetsz a gyász feldolgozásának folyamatában. Lehet, hogy nem mindegyik igaz rád, és nincs is mindre szükséged, azokat osztom meg veled, amik nekem segítettek, hátha számodra is hasznos lehet…

Mert azt tapasztalom, hogy az életünk egyik legnehezebb feladata az ELENGEDÉS. Elengedni barátokat, iskolatársakat, tárgyakat, szerelmeket, és életeket. Annyira ragaszkodunk mindenhez, mert azt hisszük, hogy az állandóság ad biztonságot. Miközben pontosan tudjuk, hogy minden pillanatban változik az élet, a hangulat, a környezetünk, és mi magunk. Illetve azt felejtjük el, hogy semmi nem a mienk, nem birtokolhatunk semmit, és senkit. Leegyszerűsítve mondhatnám, hogy nincs is mit elengedni. Nyilván ez csak elméletben működik, mert az érzéseinket nem tudjuk irányítani, és a szeretet összeköt bennünket embereket…LELKILEG. Az pedig nem hal meg.. Folytathatnám , de a kör bezárult…

Nézzük inkább a gyakorlati lépéseket, amit SZÍVesen átadok neked.

Első javasolt, apró lépések a megoldás, a boldogulás felé, a gyász feldolgozás:

·         nyugtató tea (levendula, citromfű)

• Tárgyaktól való megválás (ruhák, fotók, közösen használt bútorok, filmek, könyvek) elajándékozása karitatív helyre
• Közösségi oldalainak megszűntetése, számítógépen lévő mappái törlése
• Kineziológus, lélektréner, Hellinger családállító, látó, segítő, bárki, aki enyhítheti a fájdalmunkat (lényeg, hogy kívülálló legyen!)
• Terápiás írás (mindent leírni, amit nem tudunk kimondani)
• Transzformációs társasjáték általi feldolgozás (szakember, barát segítségével)
• Megértés keresésének feladása (Miért történt? Miért velem?) Kaphatunk erre egyértelmű, korrekt választ?
• Könyvolvasás 
• Filmek (Ghost, Csodás álmok jönnek, Angyalok városa, Hatodik érzék, Viskó, P.S. I love you)
• Phova (Tudatos halál megélésének megtanulása. Csak azoknak javaslom, akiknek van némi kötődésük, hívásuk a buddhizmus irányába.)
• A halál tudatosítása, elfogadása (felismerni, hogy mi még élünk, van dolgunk)
• Beszélgetések barátokkal, ismerősökkel ( A lényeg a kétirányú kommunikáció. Otthon egymagunkban az eltávozottal, hosszú távon nem szerencsés.)
• A más állapot felvállalása (sírni, ha kell, és bűntudat nélkül jól érezni magunkat, ha az jön)
• Normális, rendszeres táplálkozás, vízfogyasztás
• Felismerni, ha egész életünkben csak kesergünk, az sem támasztja fel a halottat, nem segíti a megnyugvását, és mi sem tudunk élni. (Özveggyé válás esetén hány évet kéne várni egy új kapcsolat kialakítására?) Mi illik, mi nem? Kit érdekel?
• Célkitűzés (új értelmet találni az életünknek)
• Kimondani őszintén, hogy elég volt! Élni akarok! ( Szakítani a fájdalommal!)
• Elengedés elkezdése (Hamarabb nem megy, mert akkor a görcsös elengedni akarással blokkoljuk magunkat.)

Mit jelent az elengedés? Milyen érzés?

Erre kerestem a választ, hogy mikor mondhatjuk, hogy elengedtem. Magamtól, magamnak fejtettem meg a saját válaszomat. Akkor tudtam, hogy vége a gyász folyamatának, ami sok-sok évig tarott, amikor már úgy tudtam róla beszélni, hogy nem akadt el a hangom, nem érzékenyültem el, és olyan érzés volt bennem, mintha csak egy rossz filmet láttam volna.

Ekkor tudtam, hogy vége a nehézségeknek, és megengedhetem magamnak, hogy újra boldog legyek, mert már a poklok poklát megjártam, eleget „böjtöltem”, ÉLHETEK!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06703326136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

http://kicsisziv.hu/cid-72-cikk-elengedni-csak-lepesrol-lepesre-lehet.html

Milyen érzés az, amikor azt mondhatod, hogy elengedtél valamit, vagy valakit?! Hogy megszabadultál a ragaszkodástól, és nem vagy hajlandó tovább cipelni a magadra aggatott súlyokat. Magyarul, mikor tudhatod pontosan, hogy túl vagy valamin?

Tudom erről már sokszor, sok fórumon olvashattunk, de azt látom, hogy amíg vannak ragaszkodásaink, addig nem lehet elégszer beszélni róla.

Sokáig én is kerestem a külvilágban, kérdeztem embereket, kértem tanácsokat, útmutatásokat ahhoz, hogy el tudjak engedni, hogy újra felszabadult életet élhessek.

Több segítővel való konzultáció, és természetesen több év eltelte kellett ahhoz, hogy ráébredjek senki nem tudja nekem megmutatni, átadni ezt az érzést, csupán magamat tudom megfejteni. Természetesen kellett a támogatás, a meghallgatás, hogy minél jobban ki tudjam magamból dolgozni a velőig hatoló fájdalmat.

Vannak ismerőseim, akik annyira megszokták már a szenvedést, a kínlódást, azt, hogy mindig van valami probléma, amit meg kell oldani, hogy egyszerűen a baj nélkül nem is tudnak létezni. Mert ezt szokták meg, ehhez szocializálódtak, és el sem tudják képzelni, hogy az élet egyébként szép J

Úgy cselekszenek, hogy hihetetlen problémamegoldó képességükkel túl vannak egy helyzeten, betemetik a gödröt, de abban a pillanatban elkezdenek ásni egy másikat, mert így szokták meg, és ez hozzá tartozik a mindennapokhoz. Erre szoktam azt mondani, hogy vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. ( Mert magukon nem akarnak.)

Nemrég úgy döntöttem, hogy megszabadulok a régi kötelékektől, amik visszatartanak attól, hogy levegőhöz jussak.  Ezalatt azt értem, hogy könnyedebb legyen az életem. Alkalmaztam azokat a technikákat, amiket már néhány blogomban leírtam ( Selyemhernyóból pillangó, A múlt kötelékei, Elengedés, Szárnyalás stb.)

Még egyet megcsináltam, kimentem a temetőbe a volt páromhoz, de nem elengedni, hanem szakítani. Nekem az más minőséget képvisel, erősebbnek éreztem energetikailag. Felolvastam minden fogadalmamat, ami kötött ( pl. nem fogok mást szeretni, nem érdekel a pénz..-ilyen laza „önátkokat” ), és kijelentettem hangosan, hogy törlöm ezeket. Hihetetlen, de utána úgy éreztem magam, mintha évezredes súlyokat tettem volna le.

De nem is ez az érdekes, hanem, hogy ezt követően megszületett bennem az üresség állapota.  Nem tudtam rinyálni senkinek, hogy milyen nehéz az én sorsom, meg hogy nehéz így új kapcsolatot kialakítani stb. Mert elvágtam azt az utolsó szálat is, amihez én ragaszkodtam. Ezt követően nem jött a maró fájdalom érzése, megszűnt a fájdalom. Hurrá!!!

Rendkívül érdekes, és szokatlan helyzet állt fel. Ugyanis erre vártam már tíz éve, és mégis nehéz elviselni azt, hogy nincs semmi maszlag, amihez vissza tudnék kanyarodni, és esetleg sajnálni magam. Ettől vált ambivalensé az érzés. Ezzel helyet csiholtam új kapcsolatnak, lehetőségeknek az életemben, és sokkal könnyebbnek érzem magam. De elgondolkoztam azon, hogy lehet eddig ezért nem mertem elengedni, hogy legyen valami (valaki) az életemben, még ha az illúzió is. Persze ez racionálisan hülyeség, mert miért jó a rossz?

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy én magam voltam a boldogulásom gátja.

Nyilvánvalóan üres szekrénybe lehet pakolni, de ahhoz, hogy kiürüljön sokszor oda kell állni elé, hogy mit is dobjak ki. Jobb lett volna hamarabb, de mindennek megvan a maga érési (és rothadási) ideje.

A buddhizmus is az ürességet helyezi előtérbe, és soha nem értettem, mit értünk alatta, hogy lehet elérni ezt az állapotot, hogy ne legyen semmilyen gondolatom meditáció közben…

Most kezdem kapizsgálni, és ezt élni. Felemelő érzés! Nem mondom, hogy nem maradt még egy-két apróság a pakkba, de ezek már elenyésző az eddigiekhez képest.

Szóval jó ez az üresség érzés, van sok új élménynek hely. Hej!!!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Egyszer egy beszélgetés kapcsán arra a következtetésre jutottam, hogy be vagyok gubózva a saját világomba. Értem ezalatt azt, hogy nem merek élni. Némi önmegfigyelés után nagyon zavart ez a tény, és pont ezért elkezdtem felkutatni a szálakat, igyekeztem megkeresni, hogy hol vesztettem el a fonalat. Miután megtaláltam ( a párom elvesztésének időpontjára datáltam ),  úgy döntöttem, hogy itt az idő, változtatok. Megosztom veled, hogy milyen folyamaton mentem, megyek keresztül.

Első lépés: a felismerés, hogy olyan életet éltem nap, mint nap, ami rutinszerű, megszokott, berögzült. Például a munkám kapcsán sokat utazok, az utcára nem sűrűn mentem ki, mert örültem, ha hazaérek, és pihenhetek. Utána egy kis vacsora, esetleg egy kis mozgás, interneten szörfözés, és reagálás a társkeresőn kapott üzenetekre. A párkeresési tranzakcióm ennyiben nyilvánult meg, ami valljuk be őszintén elég sovány.

Eljutottam odáig, hogy valamit kell tennem, mert ez a biztonsági zóna - a megélt sérülések, csalódások,negatív tapasztalatok miatt - nagyon vastag rajtam. Valóban, mintha bebábozódtam volna, mint a selyemhernyó. Ami egyébként értékes állat, csak korlátozottak a lehetőségei. Ez fizikai szinten úgy jelentkezett, hogy cuki hájacskát növesztettem magam köré, ami "védett", és "biztonságban" tartott. Ez volt a leglátványosabb jel. Csupán az volt a legnagyobb probléma, hogy a bebábozódástól (kimondani is nehéz, nemhogy megélni) már alig kaptam levegőt, nem láttam a jövőt, elmaradtak a célok, szűkké tettem a mozgásterem, és ezáltal kezdett kényelmetlenné válni az életem. Szorongtam, aggódtam, féltem, bizonytalanná, és bátortalanná váltam minden olyan dologgal kapcsolatban, ami a megerősödött páncélon kívül volt. Ez a felismerés nem volt fájdalommentes.

Második lépés: eldöntöttem változtatok. De hogyan? Hiszek abban, hogy mind mentálisan, mind fizikálisan meg kell ezt az ügyet támogatni, és így hatásos lehet.

Fizikai szinten elkezdtem naponta tornázni, hogy megnöveljem az energiaszintem, és ezzel fordítottan arányosan lecsökkentsem a méreteimet. Gondosan figyeltem arra, hogy amikor csak tehetem gyalogosan intéztem a dolgaimat a városban. Közben arra lettem figyelmes, hogy mindig találkoztam olyan ismerőssel, akivel egy pár mondatot lehetett váltani. Elkezdett kinyílni a világ. Így esélyt adtam arra, hogy akár a nagy Ő-vel is össze futhatok:)

Mentálisan pedig elképzeltem lefekvés előtt, hogy elkezdem kirágni a selyemgubót belülről. Először csak a számnál, majd felfelé haladva a szememnél, és így tovább. Elég morbidnak tűnt a legelején, de megnéztem egy videót a selyemhernyókról, és könnyebben ment a vizualizáció.

Harmadik lépés: a báb teljes elhagyása, és apró szárnycsapásokkal elindulni az utamon.

Ebben a fázisban vagyok, ezt még kicsit újnak, kicsit sérülékenynek, idegennek érzem, az eddigi "biztonságoshoz" képest. Ezért csak fokozatosan repülök egyre feljebb. Tudom, hogy ez az átváltozás azzal jár, hogy minden képlékeny körülöttem, mert a régi burok már nincs, az új szabad élet még alakul.

De egy biztos, hogy selyemgubó nélkül is értékesnek tartom magam, sokkal többet látok az életből, mint eddig, több inger ér. Nem volt könnyű elhagyni, mert annyira megszoktam már a keretet, de időszerű volt.

Pillangóként is érhetnek sérülések, de sokkal nagyobb a mozgásterem, szebbnek, felszabadultabbnak érzem magam, és nem vagyok kiszolgáltatott, magatehetetlen.

Ha te is magadra ismersz, és elakadsz az átváltozásban, írj nyugodtan, segítek!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Elengedés... Sokunknak nehéz, idegesítő, és megoldhatatlannak tűnő fogalom. Mit tegyek? Annyi mindent kipróbáltam már, több terapeutánál is jártam, és még mindig nem tudom elengedni a párom, a munkahelyem, a sértettségem, az önsajnálatom stb.

Senki nem tud segíteni rajtad, csak TE magadon!!! Ha tényleg el AKAROD engedni, akkor legyél gyermek, aki nem ragaszkodik a játékához.

Mi van, ha kipróbálod a következő egyszerű technikát?

Vegyél egy pár darab lufit, felfújás (Heliummmal ) utána filctollal írd rá, hogy mit AKARSZ elengedni, ami már nem támogatja az ÉLETedet! És ENGEDD útjára!

Tudd, hogy ezek már nem jönnek vissza hozzád, nem tudnak, nem akarnak, de nincs is rá szükséged, ahhoz, hogy végre ÉLJ! ( Ha több témaköröd van, érdemes egyenként, hogy minél intenzívebb legyen a fókusz, az adott témára. ) Jó eregetést!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!