A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek


Korunk pestise a stressz

Kevés olyan nap telik el, amikor ne érne bennünket valamilyen negatív hatás, olyan helyzet, ami miatt felmegy a pulzusunk, vagy megfájdul a fejünk, görcsbe rándul a gyomrunk, esetleg erősebben ver a szívünk.

Igen, ez mind a stressz hatásai.

Csodálkozunk, hogy annyi depressziós, melankolikus, enervált, alvászavaros, alacsony potenciával rendelkező (vagy esetleg teljesen meddő) ember van körülöttünk. Sajnos nincs min csodálkozni.

Kevés olyan betegséget, fizikai tünetet tudok, amit ne lehetne visszavezetni mind orvosilag, mind spirituálisan a stresszre, vagy valamilyen traumára. Még az orvos is azt tanácsolja, hogy stresszeljünk kevesebbet!!!! Jó, jó, de azt hogyan?

Spirituális tanítók erre azt válaszolnák, hogy meditáljunk, tanuljuk meg a légézéstechnikát alkalmazni, legyünk pozitívak, engedjük el a bántást stb. Azért ebben van valami igazság…

De valahogy mégis azt érzem, hogy van még valami más is emögött.

Magyarországon a 14-15.században több százezer ember halt meg pestisben, ma a 21.században a stressz okozta mellékhatások tizedelnek bennünket. Tényleg tenni kellene valamit.

Nyugtatót szedni, stresszoldó teákat inni, felülemelkedni. Hát, nem könnyű!

Kerülni a stresszes helyzeteket!

Na, ez az, ami a valóságban szinte teljesen lehetetlen, hacsak mindenki el nem költözne egy egyszemélyes lakatlan szigetre.

A legnagyobb baj, hogy a stressz alattomos. Adott pillanatban idegesekké válhatunk, szétcsúszhatunk, és ezzel az érzéssel tesszük a mindennapi teendőinket. Viszont ettől még ez nincs megoldva. Leginkább ezek a meg nem oldott, fel nem dolgozott helyzetek elraktározódnak, és egy nem várt pillanatban bekapcsolnak, és óriási galibát okoznak, melyek leginkább fizikai tünetekben, betegségekben öltenek testet.

Egy szó, mint száz, a stresszt okozó helyzeteket nem tudjuk elkerülni. Vagyis, akármennyire is nehezünkre esik, szembe kellene nézni vele, hogy ne legyen esélye rombolni a mélyben.

Mi lenne, ha úgy akarnánk stresszmentesen létezni, hogy megtanulunk vele élni? Nem homokba dugni a fejünket, hanem elfogadni, hogy van?! Nem pótcselekvésekkel (túlevés, túlivás, drog, cigaretta, netfüggőség stb.) álörömet szerezni magunknak.

Nyilván a nemi életre is hatással van az idegállapotunk. Ezáltal vagy arról panaszkodunk, hogy nem működik otthon, nincs szenvedély, nincs igény, csak passzivitás van…. Vagy stresszlevezetésnek használjuk az együttlétet, és utána megnyugszunk. Mekkora önbecsapás!!! Hiszen milyen minőségű lehet egy ilyen együttlét??? Illetve hogy várhatnánk el azt, hogy az ilyen aktusból baba foganjon? Vagy, ha megfogan, akkor milyen hatással lesz a gyerekre? És ezt tudnám még tovább fokozni, de most nem ez a cél.

Cél lenne találni valamilyen megoldást!

Azt is elhiszem, hogy nincs globális megoldás, csupán egyéni, hiszen más a megoldandó csomagunk, más a tűrőképességünk is.

Valakinek tényleg működik, hogy naponta 10-15 percet lecsendesíti az elméjét, és akár vezetett meditációt hallgat.

Néha az is elég, hogy kiülünk a fa alá, kisétálunk a természetbe, veszünk egy levendulás fürdőt, iszunk egy citromfüves teát, vagy kisportoljuk magunkból.

Pillanatnyi stresszkezelő technika, ha félrevonulunk, és megfeszítjük minden izmunkat, mesterséges görcsbe hozva a testünket, majd pár másodperc után elengedjük a feszítést. Ezt párszor megismételve garantáltan lazábbak lesznek az izmok, és ezáltal mi is. Ez kb.5 percet se vesz igénybe.

Mi van, ha ennél mélyebbre megyünk, és eldöntjük, hogy SENKI (se család, se barátok, se kollégák) miatt nem fogjuk tönkrevágni ezt az életünket? ( Hiszen, ha jobban belegondolunk, kinek van joga az egyetlen életünket befeketíteni, megkeseríteni???)

Vagyis senki miatt nem vagyunk hajlandóak megbetegíteni magunkat….

Hogy, hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Hát nem úgy, hogy majd megváltoztatjuk a környezetünket!!!!

Maximum a mi hozzáállásunkat az élethez…

Én úgy csinálom, amikor jön egy negatív helyzet (mert ugye nem tudjuk kikerülni), akkor hagyom, hogy megérintsen, hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy kisírjam.

Gondolom eddig a pontig neked is menni fog J

Viszont úgy képzelem el az adott helyzetet, mint ha egy patakban állnék. Jön a stressz (a víz), megfájom (vizes leszek), de engedem is tovább, nem ragaszkodom hozzá.

És azt hiszem ezen van a hangsúly. Tudatosan nem raktározom, magamat fontosnak érezve nem gyűjtögetem. Engedem…

Nem elfojtva, mert akkor nem éljük meg a fájdalmat, hanem hagyom, hogy átáramoljon rajtam.

Azt kevésnek éreztem, hogy megmagyaráztam magamnak, hogy minden van valamiért, el kell fogadni a nehézségeket, minden tanít valamire. Még, ha igazak is ezek a bullshittek, nem hoztak megoldást.

Bármi is működik neked, használd, és foglalkozz vele, mert a stressz öl. Lassan, és alattomosan.

Az élet pedig nincs feszültség nélkül, viszont ha más szemmel nézel egy helyzetre, könnyebb lehet túllépni, engedni.

Ha csak egy kérdést felteszel egy stresszes helyzetben, akkor már sokat tettél magadért:

Ér ez a helyzet (ember) nekem annyit, hogy megbetegítsem magam? Hogy lehetne ez ennél is jobb?

 

Sok örömteli napokat, mert az élet szép!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Csak úgy barátilag mondom...

Barát, ismerős, szabadidős partner, lelki szemetesvödör, bulipartner, sporttárs, tanácsadó ? Hova lehet besorolni a kapcsolatainkat? Mennyi címke létezik a fejünkben? Miért csalódunk annyit a másikban?

A probléma gyökere ott kezdődik, hogy címkézünk, és azt gondolom, hogy xy a barátom. A barátság számomra azt jelenti, hogy ismerjük egymást, nem akarunk egymásnak megfelelni, olyan dolgokat is mondunk a másiknak, ami nem biztos, hogy tetszik neki, bízhatunk egymásban, vannak közös élményeink, örülünk egymás örömének, és együtt érzünk, ha baj van. Biztosan neked is van ilyen listád. Ez az én szubjektív listám, az én elvárás nélküli elvárásom.

A nézeteltérés, és az " én már annyit csalódtam az emberekben" című mondat innen indul, hogy mindenkinek más kép van a fejében a barátságról. Lehet, hogy te arra "használod" a barátodat, hogy legyen kivel elmenni bulizni, vagy legyen, aki meghallgatja a kínodat, vagy közösen el tudtok sportolni járni. Lehet, hogy ez eddig fel sem tűnt neked. Mi lenne, ha megvizsgálnád, ha önvizsgálatot tartanál?

Azt gondolom, ha sokat csalódtál, tehát nem az igényeid, és kivetített elvárásaid szerint működik a másik ember, akkor igencsak magadba kellene merülni. Kit tudtam idáig teljesen elfogadni, olyannak, amilyen? Volt egyáltalán ilyen ember? Vagy mindenkiben megtaláltam a hibát, és a számomra nem elfogadhatót?

Nyilvánvalóan, ha magadra ismersz, akkor irány az ÉN utca, és megtalálni a belső békét, hogy a bizonytalanságodat saját magadban ne vetítsd ki másokra. Az eredmény: kevesebbet fogsz csalódni :) 

Természetesen úgy létezni, hogy semmi elvárás nem legyen, az szinte lehetetlen. Mert ha viszek egy tábla csokit, akkor minimum elvárásom, hogy megköszönd. De nem elvárásom, hogy , ha te jössz hozzám te is hozz. A kettő között van némi különbség.

Fontos lehet megnézni, hogy mi mentén ismertétek meg egymást. Mi az összekötő kapocs? Közös iskolába jártatok, együtt sportoltatok, egy munkahelyen dolgoztok, tanácsadód volt, mindketten átéltetek egy traumát? Bármi legyen is az,a kialakult "barátság" mindaddig tud zökkenőmentesen folyni, amíg az a szituáció él, ami által össze verbuválódtatok. Amíg mindketten edzetek,ugyanazon a munkahelyen dolgoztok, amíg nem használod ki a másikat azzal, hogy csak a bajodat öntöd rá,a pozitívakat meg másnak szánod, amíg mindketten szinglik vagytok, és nem találod meg a párod...stb.

De miért is lenne probléma, hogy akár az egyikőtök változtat az életén? Hogy például túl jut egy traumán, és már nem érdekli a múlt, csak a jelen? Vagy munkahelyet vált?

Félreértés ne essék, a változás után is tud folytatódni a kapcsolat, ha mindketten akarják, és az új helyzethez rugalmasan tudtok igazodni. Ez lenne az elvárható :)

Teljesen elfogadható, hogy minden kapcsolat érdek kapcsolat. Durván hangzik ugye? De igaz! Az én érdekem egy szerelmi kapcsolatban, hogy boldog legyek, és feltételezhetően a páromnak is. Egy betegnek érdeke orvoshoz menni, mert a gyógyulást várja, míg az orvosnak érdeke segíteni, mert erősödik a hírneve, és az eskü köti. Egy barátságban érdekem, hogy meghallgatást kapjak, míg a másiknak érdeke lehet, hogy bizalommal kezelik a dolgait. 

Mennyivel könnyebb lenne, ha először is elfogadnánk magunkat, utána a másik embert? Kevesebb ujjal mutogatás lenne kifelé? Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy minden addig tart, ameddig tart? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy minden emberi lény azért született le, hogy boldogságban éljen, és szeretetben? Mi lenne, ha a haragot, és a dühöt felváltaná a megbocsátás?

Akkor talán harmonikusabban működhetnének az emberi kapcsolataink...

Mindegy milyen címkét aggatunk a másikra a legfontosabb, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az emberi kapcsolatainkban, melynek alapja a SZERETET , és akkor minden feloldozást tud nyerni.

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

 

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Optimális elfogadás

Több ezoterikus fórumon lehet olvasni,hallani, hogy fogadjuk el a helyzetünket, békéljünk meg az életünkkel, legyünk elfogadóak saját magunkkal, embertársainkkal szemben. Az elméleti részével alapvetően egyetértek, mert, ha folyamatos elégedetlenségben, panaszkodásban, meg nemértésben élnénk, az hosszú távon megkeserítené az életünket.

Arról a helyzetről tennék említést, amikor már annyira elfogadóvá válunk, hogy az átcsap passzivitásba. Én is beleestem ebbe a hibába. Nagyon büszke voltam magamra, hogy elfogadtam a nem túl fényes sorsomat, elhittem, és már meg is szoktam, hogy a szorosan beosztandó anyagiak csak a fejlődésemet szolgálják, és megtanítanak értékelni a keveset is.

Viszont volt olyan hatása is, hogy megváltoztatta az értékrendemet, tudom már, hogy mi és kik fontosak az életemben. Az elfogadásból szép lassan át transzformálódtam megadásba, ami azzal járt, hogy elkezdtem vegetálni az életem több területén. Jöttek az önigazoló, önsajnáló gondolatok: "Nekem csak ez jutott, de majd lesz jobb. Biztos meg van az oka, hogy csak méltatlan kapcsolatok jutnak nekem. Egyszer minden megváltozik, addig is mentálisan programozom a bőséget. Stb..."

Feltettem a kezem, és a sodródást választottam, mert azt hittem az egyenlő az elfogadással, és hittem mennyire spirituális vagyok, egyedül is boldog vagyok, meg hát a boldogsághoz nem kell pénz. Közben minden olyan energiát, ami az életben maradáshoz szükséges, elnyomtam magamban. A törekvést, a cselekvést, a megmutatom magamnak, és a környezetemnek csakazértis energiáját, azokat az elemeket, amiben van némi tűz, és mozgató erő.

Természetesen nem arra szeretnélek ösztönözni, hogy csinálj mindent dühből, bizonyítási vágyból, hanem arra, hogy ne ess a ló másik oldalára. Nehéz megtalálni az arany középutat, de szükségszerű. Érdemes egy kis önvizsgálatot tartani, amint be tudod magad azonosítani,hogy hol tartasz az elfogadás skáláján, akkor van lehetőséged változtatni az életeden.

Mert, ha eddig csak elégedetlenkedtél, és mindig csak a hibát láttad meg magadban, vagy másban, akkor itt az ideje megbékélned a jelenlegi helyzeteddel, és ha nem tetszik, akkor kis lépésekben változtatni rajta. Abban a pillanatban, amikor felismered, hogy egy helyzet, egy konfliktus mit tanít számodra, megtanulsz megbékélni magaddal.

Viszont, ha azt veszed észre magadon az önvizsgálat során, hogy túlságosan is megadó, nemcselekvő lettél, akkor itt az ideje, hogy tüzesebb legyél.Hogyan? Tűzz ki apróbb, nagyobb célokat, cselekvési tervet,és indulj el! Találj olyan motívumokat az életedben, amit nagyon szeretnél, de már lemondtál róla. mi van, ha újra teszel érte, ha kimozdítod magad a langyos mindennapokból?! Mi van, ha nem fogadod el behunyt szemmel, amit most olvastál, hanem a gyakorlatba ülteted, és kipróbálod? :)

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

 

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

süti beállítások módosítása