Hiánycikk az elismerés
Hiánycikk az elismerés, és a dicséret. Főleg felnőtt korban. Pult alól lehet esetleg kapni, ha van protekciónk.
Honnan is lenne, ha már gyerekkorban az rögzül belénk, hogy „ha nem eszed meg a levest, nem állhatsz fel az asztaltól” „ha nem takarítod ki a szobád nem mehetsz el moziba” „ha nem viselkedsz jól, nem kapsz semmit”…és még sorolhatnánk. Csupa negatív motiváció.
Mennyivel előrelátóbb lenne, ha inkább pozitív motivációval tanítanánk a gyerekeket az életre. Például: „ha kitakarítod a szobád, utána elmehetsz moziba”. Érdekes, ugyanarról a két tevékenységről beszélünk, csak pozitív megközelítésben.
Vajon melyikkel érhetünk el sikert, és melyikkel ellenállást? Egyszerű a válasz.
Eleve egy ellenállást kondicionálunk a kis emberbe, ez lesz a minta. Ami ahhoz vezethet, hogy nem tanulja meg a gyerek, hogy miként kell saját magát motiválni, és a legrosszabb, hogy a pozitív életszemléletet sem tudja teljesen természetesnek venni.
Az olyan szülő, aki keveset használja a pozitív megközelítést, nehezebben tud dicsérni is. Az iskoláról most ne beszéljünk.
Mert, mi a dicséret? Egy olyan érzés kinyilvánítása, ami bennünket büszkeséggel, örömmel, boldogsággal tölt el.
Itt van a kutya elásva valójában. Nem tudjuk, merjük kifejezni az érzéseinket. Van valami, ami motoszkál belül, de nem tudjuk meghatározni, hogy mi az pontosan. Vagy, ha meg tudjuk fogalmazni magunkban, akkor meg olyan nehezen jön a szánkra, hogy harapófogóval se lehet kiszedni belőlünk.
Sajnos, ez mind vissza vezethető a gyerekkori mintákra. Mit láttunk, bennünket mennyiszer ismertek el, mennyiszer motiváltak pozitívan?
Hányszor mondták, hogy olyan büszke vagyok rád édes lányom (fiam), mert kiálltál magadért, vagy szépen rendben vannak a füzeteid. Ha ez így volt, akkor azt esetleg természetesnek vette a szülő, és azért nem, vagy csak ritkán említette meg.
Nyilván lehet ebben is fejlődni felnőttként.
Hol gyakorolhatjuk ezt leginkább először?
Igen, a saját családunkban, párkapcsolatunkban, majd a munkahelyen, és utána bárhol.
Milyen jól esik azt hallani, hogy: annyira finom ez a sütemény, olyan jól esik, hogy gondoltál rám, és sütöttél nekem.
Vagy: annyira büszke vagyok rád, hogy a munkádban sikeres vagy, és előléptettek.
Mindenkiben van valami jó, amit igenis meg lehet dicsérni.
Hétköznapi legegyszerűbb, és legtöbbször használt mód:
- Milyen a leves? – Jó….
Nos, ez valljuk be, már több a semminél, de lehet ezt még kicsit finomítani. Mert e sima JÓ-ban nincs érzelem. Az elismerés pedig arról szól, hogy megfogalmazzuk, hogy mit vált ki belőlünk akár egy leves elfogyasztása.
Például: annyira jól esik, és átjárja a testemet, a finom főztöd. Azt érzem, hogy szeretettel készítetted, ettől és megnyugszom, és otthon érzem magam…
Mennyivel kedvesebb….
Ha ezt családon belül szokássá tudjuk tenni, akkor az hatással lesz a munkahelyünkre is, és szinte már elénk tárulnak azok a helyzetek, amikor elismerhetjük a másik ember munkáját.
Ilyenkor végig gondolom, hogy a vállalkozókat ki dicséri meg? Nekik is szükségük lenne rá… Talán a saját maguk vállát tudják megveregetni. Itt lép be a család, társ támogató erejének a fontossága.
Ebben a témában sem ildomos átesni a ló másik oldalára. Mert van azért olyan szülő is, aki azért is megdicséri a gyerekét, hogy levegőt vesz. Ezzel pedig pont nem segít, inkább megzavarja az egészséges önértékelés kialakulásában.
Az elismerés akkor igazi, ha egy adott helyzet érzést vált ki belőlünk, és őszintén szavakba tudjuk ezt formálni.
Nem azért van rá szükség, hogy növelje az önbizalmunkat, mert a külső motiváció, az csak húsz százalékát teszi ki az egészből. Azért fontos, hogy megtanuljuk kifejezni érzéseinket, megerősítsen, lendületet adjon, és jól esik.
Kezdjünk el adni szívből szóló, felemelő szavakat egymásak, és azt fogjuk tapasztalni, hogy ez az energia visszahat ránk, és a mi életünk is színesebb lesz, szeretettelibb….és egyszer csak elkezdenek megtalálni a dicsérő szavak.
Dézsi Aranka lélektréner
06703326136
