Párkapcsolati kommunikáció

Mi kell egyáltalán kommunikációhoz?

A szakirodalom szerint kell egy adó, egy vevő, egy közös nyelv, és egy közeg.

Itt véget is érhetne a blog. Hiszen, ha ennyire egyszerű, és kevés összetevős, akkor miért működik mégis nehezen?

Miért nem tudunk beszélgetni? Kimondani, amit érzünk? Szóvá formálni a gondolatainkat, egyáltalán beazonosítani az érzésünket, hogy mi az?

Vegyünk egy egyszerű felállást. Van egy párkapcsolat, és anya lelkét nyomja valami, szeretné elmondani a párjának.

Tehát megvan minden feltétel a kommunikációhoz, és valami miatt mégse teszi. Mert jönnek a kétségek. Mi van, ha elmondja, és a vevőt nem érdekli? Mi van, ha felhoz egy témát, és veszekedés lesz a vége? Mi van, ha rosszul fogalmaz? Mi van, ha nem jó a közeg? Nem megfelelő pillanatban hozza elő a témát? Mivanha…mivanha????

Meg hát tudnia kellene apának, hogy baja van anyának, és mégse kérdez rá. „Már nem is vagyok neki fontos.”

Szembejön ezer félelem, kifogás, és nem kerül felszínre, aminek ki kéne jönni..

Pedig megegyeztek a kapcsolat elején, hogy mindent meg fognak beszélni…és ők másképp csinálják, mint a szüleik, vagy Szabóék… És azután mégse…

Pedig TUDJUK, TUDJÁK, hogy a beszélgetéssel sok minden tisztázható (nem minden), fejleszthető, formálható. Ja, hogy nehéz összerándult gyomorral, idegállapotban, hevesen verő szívvel egy szót is kimondani? IGEN! Nehéz.

Senki nem mondta, hogy könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne ekkora súlya.

Mert arról nem szól a fáma, hogy a kommunikáció eredményességéhez szükséges a megfelelő lelki állapot. Némi összeszedettség, és érettség (ez gyakorlás kérdése).

Vagyis hiába van adó, vevő, nyelv, közeg, ha nincs meg hozzá az erő.

Ahhoz, hogy anya el tudja mondani (illetve ne csak egy egyoldalú közlés legyen), ahhoz fel kell szívnia magát, és összeszedni a gondolatait.

Az se baj, ha magában, vagy a telefonjában, kis cetlin összeszedi, hogy mit (miket) szeretne megosztani a párjával. Az összeszedés alatt pedig rá tud hangolódni a beszélgetésre, és közben oldódik a saját feszültsége.

Anya eljut arra a szintre, hogy képes szavakba önteni, amit gondol, és érez.

Megtalálja a megfelelő alkalmat (ami nem sörözés, tv nézés közbeni állapot), és leülteti apát.

Azt zárójelben megjegyezném, hogy ha apa nem akar beszélgetni semmiről, és nem csak azért, mert épp fáradt, akkor az elgondolkoztató hosszú távon…

Ahogy megvan a várva várt pillanat, telefon, tv kikapcsol. Ne legyen semmi zavaró tényező. Anya ezt így csinálja.

Itt csúszik be a képbe még egy pikáns rész, amikor is úgy álljon elő a farbával az asszony, hogy ne harapja le ura fejét, illetve ne vagdalózás legyen. Ahhoz valljuk be őszintén készülni sem kell, az menne zsigerből…

Hogy hogyan lehet ezt jól csinálni?

Mondjuk az erőszakmentes kommunikációval.

Tehát nem azt mondja anya apának, hogy te mekkora b…om vagy, mert megint kimaradtál, mindig ezt csinálod, blablablabla. (ebből maximum anyázás lehet)

Hanem azt mondja: „Amikor késel, nem jössz haza vacsorára, akkor mellőzöttnek érzem magam. És ez nekem nagyon fáj. Hogy tudnád azt csinálni, hogy legközelebb megpróbálsz időben érkezni? Hetente egyszer meglepni, hogy hamarabb jössz, és te készítesz nekem vacsorát? Az olyan jól esne, szeretettnek érezném magam.”

Mennyivel emberibb ez?

Illetve van lehetősége válaszolni, változtatni, véleményt formálni apának is.

Még egy fontos gondolat! Amit mellőzni lenne érdemes, az az általánosítás. A mindig, a soha, általában…stb.

Mennyivel jobb az, ha konkretizáljuk, hogy a múlt héten, tegnap, holnap stb. Milyen érzés az, ha azt mondják neked, hogy mindig elkésel?

Egy: tuti nem igaz, mert biztos volt olyan eset is, amikor nem.

Kettő: nincs benne a változás lehetősége. Ha ezt tartják rólam, így vagyok elkönyvelve, akkor minek változtassak?

Szóval, nem is olyan könnyű ez a kommunikáció…

Viszont, ha van két intelligens ember, szeretik, tisztelik egymást, terveznek egymással, akkor az ilyen típusú beszélgetések elkerülhetetlenek.

Elkerülhetetlenek, és szükségesek ahhoz, hogy hosszú, és mindkét fél számára méltó kapcsolatban éljenek.

Sok sikert, és próbálkozást hozzá!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Kevés olyan nap telik el, amikor ne érne bennünket valamilyen negatív hatás, olyan helyzet, ami miatt felmegy a pulzusunk, vagy megfájdul a fejünk, görcsbe rándul a gyomrunk, esetleg erősebben ver a szívünk.

Igen, ez mind a stressz hatásai.

Csodálkozunk, hogy annyi depressziós, melankolikus, enervált, alvászavaros, alacsony potenciával rendelkező (vagy esetleg teljesen meddő) ember van körülöttünk. Sajnos nincs min csodálkozni.

Kevés olyan betegséget, fizikai tünetet tudok, amit ne lehetne visszavezetni mind orvosilag, mind spirituálisan a stresszre, vagy valamilyen traumára. Még az orvos is azt tanácsolja, hogy stresszeljünk kevesebbet!!!! Jó, jó, de azt hogyan?

Spirituális tanítók erre azt válaszolnák, hogy meditáljunk, tanuljuk meg a légézéstechnikát alkalmazni, legyünk pozitívak, engedjük el a bántást stb. Azért ebben van valami igazság…

De valahogy mégis azt érzem, hogy van még valami más is emögött.

Magyarországon a 14-15.században több százezer ember halt meg pestisben, ma a 21.században a stressz okozta mellékhatások tizedelnek bennünket. Tényleg tenni kellene valamit.

Nyugtatót szedni, stresszoldó teákat inni, felülemelkedni. Hát, nem könnyű!

Kerülni a stresszes helyzeteket!

Na, ez az, ami a valóságban szinte teljesen lehetetlen, hacsak mindenki el nem költözne egy egyszemélyes lakatlan szigetre.

A legnagyobb baj, hogy a stressz alattomos. Adott pillanatban idegesekké válhatunk, szétcsúszhatunk, és ezzel az érzéssel tesszük a mindennapi teendőinket. Viszont ettől még ez nincs megoldva. Leginkább ezek a meg nem oldott, fel nem dolgozott helyzetek elraktározódnak, és egy nem várt pillanatban bekapcsolnak, és óriási galibát okoznak, melyek leginkább fizikai tünetekben, betegségekben öltenek testet.

Egy szó, mint száz, a stresszt okozó helyzeteket nem tudjuk elkerülni. Vagyis, akármennyire is nehezünkre esik, szembe kellene nézni vele, hogy ne legyen esélye rombolni a mélyben.

Mi lenne, ha úgy akarnánk stresszmentesen létezni, hogy megtanulunk vele élni? Nem homokba dugni a fejünket, hanem elfogadni, hogy van?! Nem pótcselekvésekkel (túlevés, túlivás, drog, cigaretta, netfüggőség stb.) álörömet szerezni magunknak.

Nyilván a nemi életre is hatással van az idegállapotunk. Ezáltal vagy arról panaszkodunk, hogy nem működik otthon, nincs szenvedély, nincs igény, csak passzivitás van…. Vagy stresszlevezetésnek használjuk az együttlétet, és utána megnyugszunk. Mekkora önbecsapás!!! Hiszen milyen minőségű lehet egy ilyen együttlét??? Illetve hogy várhatnánk el azt, hogy az ilyen aktusból baba foganjon? Vagy, ha megfogan, akkor milyen hatással lesz a gyerekre? És ezt tudnám még tovább fokozni, de most nem ez a cél.

Cél lenne találni valamilyen megoldást!

Azt is elhiszem, hogy nincs globális megoldás, csupán egyéni, hiszen más a megoldandó csomagunk, más a tűrőképességünk is.

Valakinek tényleg működik, hogy naponta 10-15 percet lecsendesíti az elméjét, és akár vezetett meditációt hallgat.

Néha az is elég, hogy kiülünk a fa alá, kisétálunk a természetbe, veszünk egy levendulás fürdőt, iszunk egy citromfüves teát, vagy kisportoljuk magunkból.

Pillanatnyi stresszkezelő technika, ha félrevonulunk, és megfeszítjük minden izmunkat, mesterséges görcsbe hozva a testünket, majd pár másodperc után elengedjük a feszítést. Ezt párszor megismételve garantáltan lazábbak lesznek az izmok, és ezáltal mi is. Ez kb.5 percet se vesz igénybe.

Mi van, ha ennél mélyebbre megyünk, és eldöntjük, hogy SENKI (se család, se barátok, se kollégák) miatt nem fogjuk tönkrevágni ezt az életünket? ( Hiszen, ha jobban belegondolunk, kinek van joga az egyetlen életünket befeketíteni, megkeseríteni???)

Vagyis senki miatt nem vagyunk hajlandóak megbetegíteni magunkat….

Hogy, hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Hát nem úgy, hogy majd megváltoztatjuk a környezetünket!!!!

Maximum a mi hozzáállásunkat az élethez…

Én úgy csinálom, amikor jön egy negatív helyzet (mert ugye nem tudjuk kikerülni), akkor hagyom, hogy megérintsen, hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy kisírjam.

Gondolom eddig a pontig neked is menni fog J

Viszont úgy képzelem el az adott helyzetet, mint ha egy patakban állnék. Jön a stressz (a víz), megfájom (vizes leszek), de engedem is tovább, nem ragaszkodom hozzá.

És azt hiszem ezen van a hangsúly. Tudatosan nem raktározom, magamat fontosnak érezve nem gyűjtögetem. Engedem…

Nem elfojtva, mert akkor nem éljük meg a fájdalmat, hanem hagyom, hogy átáramoljon rajtam.

Azt kevésnek éreztem, hogy megmagyaráztam magamnak, hogy minden van valamiért, el kell fogadni a nehézségeket, minden tanít valamire. Még, ha igazak is ezek a bullshittek, nem hoztak megoldást.

Bármi is működik neked, használd, és foglalkozz vele, mert a stressz öl. Lassan, és alattomosan.

Az élet pedig nincs feszültség nélkül, viszont ha más szemmel nézel egy helyzetre, könnyebb lehet túllépni, engedni.

Ha csak egy kérdést felteszel egy stresszes helyzetben, akkor már sokat tettél magadért:

Ér ez a helyzet (ember) nekem annyit, hogy megbetegítsem magam? Hogy lehetne ez ennél is jobb?

Sok örömteli napokat, mert az élet szép!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Mit jelent ez?

Alap tézisként azt gondolom, hogy a megérzéseink jelenléte, sűrűsége, erősödése még nem jelenti azt, hogy mesteré váltunk.

Kiráz a hideg, amikor azt látom, hogy szárnyaikat bontó emberek (ami elismerése méltó), már egy pár képzés, meditáció után azt hiszik, hogy tudják a tutit.

Megválnak a párjuktól, mert azt álmodták, vagy azt mondta a „guru”, hogy előző életükben rosszul végződött a kapcsolatuk, megölték egymást, és ez hatással lesz a mostani kimenetelre is…

De láttam olyat is, hogy a saját édesanyjával megszakította a kapcsolatot egy oldás következtében

Nem is tudom folytatni se a sort, mert érthetetlen, hogy miért kell ezt így csinálni?

(Természetesen nem csak negatív példák vannak, mert élnek olyan segítők is ezen a bolygón, akik hitelesek!)

Ami inkább elgondolkoztatott, hogy hol van a saját tapasztalat, a saját izzadságszagú gyakorlások, az élmények, az egyéni megérzések, egyéni technikák? Milyen saját élménnyel tudják alátámasztani a gyakorolt technikát?

Hol van az leírva, hogy például energiát csak egyféleképp lehet „igényelni”?! Persze, a „guruknak” fontos, hogy sakkban tartsák a nyájat.

Jómagam is sok megtapasztaláson, tanulmányon, beavatáson átmentem…és egyre jobban látom, hogy mennyi mindent nem tudok még. Mennyi tapasztalás vár még rám, mennyit kell még csiszolni magamon…de ez belső munka, nem kifelé.

Kifelé már nem számít.

Hiszen a jó tanító sem attól jó tanár, hogy mondogatja magáról, hogy mennyire tuti a tudása, hanem attól, hogy le tud ereszkedni a tanítvány szintjére, és fel tudja emelni. Megmutatni, hogyan tud fejlődni.

Az ma már kevés, hogy fizesd ki a tandíjat, és megkapod a beavatást. Attól még nem világosodott meg senki. A tudást át kellene adni, megtapasztaltatni, követni a sorsát a tanoncnak, és húzni felfelé. Ez mind idő, és idő.

Visszatérve a fenekükön tojáshéjjal rendelkező mesterkékre. Addig semmi baj nincs, amíg „csak” a saját életüket teszik tönkre. Bár, ha egységben nézem az Univerzumot, akkor természetesen van negatív hatása az emberiségre…

A nagyobbik baj akkor van, ha már áltudást szerezve másoknak is osztják az észt.

Ami hiányzik, az az alázat. Alázat saját magunk, Univerzum, Angyalok, Isten, Sors, Élet, Embertársak… felé. Nem vagyunk halhatatlanok, és mindenhatók.

Valahogy, mintha fordítva történnének a dolgok. A friss spiris egyedek feltörnek, mindent akarnak, élvezik az újat az életükben, és a megfontoltabb, régebb óta ezen az úton járók, pedig visszahúzódtak.

Nem nyomulnak, kivárnak.

Mi lehet az oka? Talán rájöttek, hogy mennyivel fontosabb a saját életüket megmenteni, mint a világot. mert, ha a sajátomat megmentem, akkor az én világom szabaddá válik.

Ebben az esetben tudok egy mintaértékű életet élni, és nem kell az öntömjénezés sem, mert olyan energiát közvetítek, amit más is szeretne megélni.

Ez a legnagyobb érték, és erre ez az egy életünk van. Itt, és most.

Ha lesz következő élet, akkor majd ott megoldjuk a feladatainkat, akkor is lesz most.

Addig is tegyük a dolgunkat, sepregessünk a saját házunk tájékán, tisztogassunk, és egyszer csak kitehetjük a táblát: Tiszta Udvar, Rendes Ház, Tiszta Lélek, Boldog Élet.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Ahhoz, hogy egészséges párkapcsolatod legyen, először önmagadon kell csiszolni, finomítani. Milyen erős kapcsolódás lehet egy olyan párkapcsolat, ahol nem az az alap motiváció, hogy majd a másik megadja nekem a boldogságot.

Hiszen a boldogság saját magunkban van benne, keresni sem kell. Két egész ember tud teljes életet élni, ha félünk, felek vagyunk, akkor ezt visszük be a kapcsolatba, és sok problémát tudunk magunkra húzni. Bizonytalanságot, féltékenységet, bizalmatlanságot...ami nem alapja egy hosszú kapcsolatnak.

Kezdjük az elején. Mit érdemes tenni, hogy felkészüljünk egy kapcsolatra? Nem arra gondolok, hogy felépíteni egy életet előre, mert az lehetetlen küldetés. Arra, hogy magunkkal mit kezdjünk?

1.      Fedezzük fel magunkat!

Fizikai szinten ismerjük meg a testünket (minden részét, hiszen az intimitás kialakításához az is szükséges, hogy tudjuk, mi van a lábunk között) Találkoztam olyan hölggyel, aki sosem látta a nemi szervét. Nos, mennyire tudta vajon átadni magát másnak, mennyire merte elfogadni magát? Csináljunk magunkról teljes alakos képet, és nézzük meg. Szembesüljünk! És, ami feladat: fogadjuk el, hogy most ilyenek vagyunk. Ha valamivel nem vagy elégedett, akkor tegyél lépéseket érte, de ne bántsd magad, mert azzal nem mész semmire!

2.       Nézzünk magunkba lelki szinten is! Mik azok az érzések, amik napi szinten irányítják az életünket? Erre úgy jöhetsz rá, ha esténként leírod, összegzed, hogy aznap mik voltak a fő érzéseid, és ezt egy héten keresztül tedd meg. Ki fog derülni könnyedén, hogy mik a negatív, és pozitív érzéseid, amiknek a hatása alatt állsz. Ha megvan, onnantól kezdve tudsz tudatosan változtatni rajta.

3.       Szellemi szinten is van teendő, és talán ez a legnehezebb. Itt a gondolatainkat kellene kordában tartani. Mit gondolsz a férfiakról/nőkről/párkapcsolatról/családról…? Milyen társat vonzhatsz be, ha folyton arra gondolsz, hogy a pasik hülyék, és csalfák, meg egyik se normális…Ugye megvan a válasz! Mi lenne, ha helyette arra gondolnál, hogy olyan társat vonzol be, aki számodra a legjobb?! Illetve az vagy, aki vagy, vagy , amit eddig elvártak tőled?

4.       Érdemes felismerni, hogy mik azok az ismétlődő minták, hibák, amiket elkövettünk egy kapcsolaton belül, és azon valamilyen , számodra közel álló technikával oldani, túllépni.

Ez viszont a huszonkettes csapdája, mert a leendő partner tükör. Olyan rezgésszintű, beállítottságú, amilyen te magad vagy. ezért is érdemes először saját magunkon dolgozni, hogy minél minőségibb ember kerülhessen képbe. Természetesen utána együtt folytatódhat a fejlődés, de nem mindegy, hogy milyen szintről indulunk.

Ha van önbizalmunk, akkor sokkal könnyebb elhinnünk azt, hogy nekünk is megvan a párunk ebben az Univerzumban. Illetve olyan társat kaphatunk, akinek szintén van hite magában.

Ha hosszútávra tervezel, akkor ezeket érdemes figyelembe venni. Ha csak partnerfüggőség miatt vagy egy kapcsolatban, vagy rövid mustrára vágysz, akkor ezeknek nincs jelentősége.

Ezeken kívül nyilván van még feladat, hogy egymásra találjatok, hiszen otthon a négy fal között , internet nélkül nehéz lesz ismerkedni. Ahhoz ki kell lépned a komfortzónádból, olyat kell tenned, amit eddig még nem, nyitva kell lenned, és befogadóvá válni.

Könnyű ezt mondani!!! Hallom a gondolatokat!

Viszont minél hamarabb neki kezdel önmagadnak, annál hamarabb célba érsz, és nem tékozolsz el éveket… Mennyivel biztosabban tudsz előre tekinteni, ha tudod, hogy mennyit érsz, és ezt a biztonságot, csak te tudod megteremteni magadnak.

Ezek az alapjai annak, hogy azt tudd mondani, hogy: Szeretem magam…

Hálás vagyok, hogy élek, minden döntésem a javamat szolgálja, tiszteletben tartom saját igényeimet, így mások is így tesznek majd.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

www.aranylelek74.blog.hu

Emelje fel a kezét, akinek volt már lumbágója, isiásza, vagy erős deréktáji fájdalma!

Szerintem sokan vagyunk, akik már kerültünk ilyen tehetetlen állapotba!

Az első nehézség ebben a helyzetben, a mérhetetlen fájdalom átélése, a mozdulatlanság megtapasztalása. Szinte az agyig hatoló nyilallás, ami arra kényszerít, hogy akarva akaratlanul is követni kezdjük a protokollt.

Orvos, szuri, gyógyszerek, pihenés..

De ki kérte ezt???

Jön a következő feladat: jelezni mindenkinek, aki érintett, hogy táppénz következik. Ha meg vállalkozók vagyunk, akkor minden megszervezett munkát, találkozót lemondani, és felvértezni magunkat azzal a tudattal, hogy a felépülésünk ideje alatt nem jön pénz, csak megy. (orcvosra, patikába, ápolónak, stb..)

Viszont az egészség az első!!!

Mivel kell szembesülünk ebben a tehetetlen időszakban?

·         Rádöbbenhetünk, hogy ki(k)re számíthatunk igazán! Ki hoz ételt, ki segít kicsoszogni a wc-re, ki segít elmosogatni, ki fürdet meg? Nem sorolom tovább, mert ezek a tevékenységek annyira evidensen működnek…amikor egészségesek vagyunk…    Mi lenne, ha értékelni tudnánk ezeket a mindennapokban, ha hálát adnánk, hogy mennyi mindenre képesek vagyunk? Hogy milyen csodálatosak vagyunk, mennyire szerteágazó a lehetőségünk? Persze ezeknek csak akkor nő meg a jelentőségük, ha szorult helyzetbe kerülünk.

·         Miközben napokat töltünk a kényszerpihenőnkön, és csak úgy tudunk megenni egy levest, hogy a fele a nyakunkba csorog.. felmerül a kérdés: hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Mire akar rámutatni a derékfájdalom? Túlhajszoltam magam, és kényszerpihenő? Vagy nagyobb változás előtt állok? Vagy letesztelnek az égiek, hogy feladom-e emiatt a tervemet? Lehet, hogy csak elég lesz rájönnöm, hogy min kell változtatnom? Mik azok a tevékenységek, amit, ha elhagyok, át strukturálok, akkor könnyebb lesz?

·         Egyik legnagyobb szembesülés, hogy mennyit foglalkoztam mostanában magammal? Lehet itt az ideje?

·         A fájdalmas felismerés pedig: Mire használom a fájdalmat? Figyelemfelkeltés? Törődés hiány? Mi lenne, ha mást választanék? Mi van, ja a jól-létet választom, és inkább azzal hívom fel a figyelmet magamra?

A rengeteg kérdés elemzése, és a gyógyszerektől bódult állapotban való kínlódás közepette mégis jönnek a felismerések, és a válaszok:

·         A saját gyógyulásom ütemét jelentősen befolyásolja, hogy mit gondolok róla. Mi van a fejemben?

·         A testem úgy lett megteremtve, hogy csodálatos, és igenis képes az öngyógyításra.

·         A természetes, és az akadémikus orvoslás tökéletesen megférnek a gyógyulás folyamatában, sőt, kiegészítik egymást.

·         Szerencse, hogy nem vagyok egy gép, és megtapasztalhatom az érzelmi skála összes fokát.

·         A lent mindig megtanít, emlékezet értékelni a fent állapotát…

A legfontosabb, hogy mindig szánjunk időt magunkra, a lelkünk ápolására, a gondolataink rendezésére, terveink szövögetésére, pihenésre, és akkor nem szükséges kényszerpihenőre ítélni magunkat!

Jó egészséget mindenkinek!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!