Megtiszteltük az elhunyt szeretteinket azzal, hogy kimentünk a temetőbe, rendbe raktuk a sírokat, vittünk egy kis virágot, mécsest gyújtottunk, és felidéztünk pár emléket.

Régen a halottak napja keresztény szokás volt, mára már hívő, nem hívő létünkre is ezt a szokást vettük fel.

De tényleg ezen múlik a szeretetünk fenntarthatósága?

Hogyan néz ki a sírhely, mennyire van rendben tartva?

Mindig elgondolkodom ilyenkor, és szándékosan nem veszek részt a „temetőturizmusban”, pedig életem szerelmének elvesztése elegendő ok lenne erre…

Hiszen akit elveszítettünk, az úgyis a szívünkben marad, minden szertartástól mentesen. Érthető, hiszen ezt szoktuk meg, ezt láttuk nagyszüleinktől, szüleinktől, és ez a társadalmi elvárás.

Ha elég tiszteletadásnak számítana az, hogy fehér gyertyát gyújtunk otthon, amikor felerősödik a hiányérzet, vagy csak rágondolunk, vagy bármilyen egyéb szeretetteli okból. Ha elég lenne kimenni a temetőbe akkor, amikor úgy érezzük mennünk kell...

Mennyire szabaddá tehetne bennünket az az érzés, hogy én dönthetek!

Legutóbb egy temetésen figyeltem a gyászolókat, és leginkább akkor kezdtek az emberek sírni, amikor róluk volt szó, hozzájuk szólt a búcsúztató.

Mert magunkat siratjuk ilyenkor, mert nekünk kell megküzdeni továbbra is az élet mindennapjaival, mert mi fogjuk érezni a hiányt, mert mi nem fogunk tudni évekig elengedni, regenerálódni, és új életet kezdeni…

 

Ez mind csak rólunk szól…

Azt a szólást, hogy „mindig csak a jók mennek el…” szívesen lecserélném, mert minden ember jó valahol, és van bennünk szeretni valók.

„Nem az megy el, aki koros, hanem, aki soros.” Szomorú, de az élet ezt támasztja alá.

Nepáli körutazásomon, egy másik kultúra megismerése kapcsán arra lettem figyelmes, hogy az utcán sétálva megláttam egy füstfelhőt.

Közelebb mentem, és láttam, hogy egy halott hamvasztása történik. Nagyon morbidnak, és furcsának éreztem, de láttam a helyi lakosokon, az utcán lófráló gyerekeken, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, és az élethez szorosan kapcsolódó esemény.

Nincs temető, nincs kötöttség, nincs fenntartási díj, csak emlék van a szívekben…

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

http://noivilag.hu/cikkek/szabadon-emlekezni-mindig-csak-jok-mennek-el