ANYASÁG...

A szót kiejtve sok érzelmet felhozhat bennünk. Aki anya, és épp felhőtlen a kapcsolata a gyermekével, annál boldogság, akinél épp nehézségek vannak, ott aggódás, és „csakazértis” boldogság.

Akinek jó a kapcsolata az édesanyjával, annál meghittség, szeretet futhat át, akinek nem olyan fényes, ott düh, félelem, és „csakazértis” szeretet.

Aki várja a megszületendő babáját, annál édes izgalom, aki csak szeretné, hogy legyen, de nem jön össze, ott keserű izgalom, félelem.

Sorolhatnám a végtelenségig, mert attól is függ, hogy mit hoz fel benned, hogy milyen lelkiállapotban vagy épp. De az biztos, hogy nagyon sokrétű érzések törhetnek felszínre.

Ha tudsz, időzz el felette, olvasgasd, mond ki hangosan, figyeld meg magad, lehet sokat segíthet. ANYASÁG.

…

Viszont itt jön a csavar …

Kit nevezünk, nevezhetünk anyának?

Aki megszült, aki felnevelt, aki táplált, és gondoskodott rólunk? Külön-külön is igaz lehet, vagy csak együtt?

Hiszen „annyi féle anyát” ismer a pszichológia tudománya. Néhányat kiemelnék a teljesség igénye nélkül.

1.       A legelemibb a szülőanya, aki a világra hoz bennünket, és felnőtt korunkig több-kevesebb sikerrel gondoskodik rólunk. Aki akkor is szeret bennünket, ha mi gyarlók vagyunk. Csodálatos érzés lehet anyának lenni, nőből NŐVÉ válni. Aki saját testében kihord, kínok között megszül, megtanít az élet apró, és nagy lépéseire, együtt sír velünk az első szerelmi bánatnál, majd fiatal felnőttként mosolyogva, de vérző szívvel elenged bennünket a saját utunkra.

Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egyre nehezebben jön össze a mai fiataloknál, és korukból lassan kifutó felnőtteknél. Ennek pedig ezer oka lehet. Ki a hibás? Van-e egyáltalán hibás? A környezeti hatások, a stressz, a mesterséges ételek, aggódás a pénz-biztonság miatt?

Nemrég egy nőgyógyász szájából azt hallottam, hogy két egészséges embernél 30% esély van arra, hogy gyerekük legyen…Oh, igen meglepődve konstatáltam ezt a kijelentést. Hogy jött ez össze? Tényleg ilyen gáz a helyzet? Mi van azzal, aki nem is akar, mert a férjének van már három, másik anyától…

Akik pedig valamilyen egészségügyi nehézséggel küzdenek, azok húzzák le magukat a lefolyón???

Természetesen mindenkinél egyéni az eset, és nehéz általánosítani.

De valóban elgondolkodtató, hogy, ha mindkét fél jól van, és szeretnének, akkor mi lehet az oka?

Talán csak türelmetlenek? Vagy ez a sorsuk? Vagy nem minden nő azért születik le a Földre, hogy anya legyen? (Akkor, hogy lesz a fajfenntartás?) Vagy csak annak a két embernek nem lehet gyereke, és lehet, más társsal egyből összejönne? De a legszebb: még nincs itt az ideje… Talán ezzel lehet kikergetni a „sorbanállóreménykedő” leendő anyukákat. Vagy esetleg még nem akar a gyerek leszületni az adott párhoz? Ki tudja? (Még meg se született a gyermek, és máris ő irányít J

Az biztos, hogy nincs könnyű dolguk a mai fiataloknak, és fiatalos öregeknek a családalapítás tekintetében. (Állami támogatások is csak 40 éves korig elérhetőek…aki utána szül, az nem számít, azt a gyereket ugye nem kell ugyanúgy felnevelni, mint a fiatalabb anyukáét?!…szégyen a negatív diszkrimináció).  

Ha nehezebben fogan meg a baba, akkor csak akkor van esély a gyerekre, ha van megfelelő mennyiségű pénz a bankszámlán. Nem elég a párnak a stressz, a csalódás hegyek, még görcsöljenek azon is, hogy miből lesz megvalósítva a lombik 5…?

Ha mégse sikerülne utódot nemzeni, akkor jönnek, jöhetnek a következő variációk:

2.       Ha nem Magyarországon lennénk, akkor szóba jöhetne a béranyaság is, viszont ez itthon illegális. Vagyis vannak olyan országok, ahol megoldás lehet az, hogy egy 3.személy hordja ki, és szülje meg a várva várt gyermeket. Nyilván szabályozva vannak, mert csak a popsi, és hasméret megőrzése céljából átadni valakinek a szülés lehetőségét, nos az egy külön kategória… Maradjunk a kényszerhelyzetnél. Valóban kényszer lehet, mert hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni? Jóba kell lenni? Látogatni? Simogatni a pocit? Eljárni vele a terhesgondozásra? Ha magasabb szintről nézzük, akkor tudjuk, hogy ez első 9 hónap is igen meghatározó. Tehát 9 hónapig X, és utána Y lesz az anya? Ez sem egy egyszerű helyzet, de ha van elég pénz, és a jogszabályok is engedik, akkor egy megoldás lehet a gyermektelenségre. Vajon, amikor felnő, elmondják neki? Az kire milyen hatással van? Belegondolni is sok(k).

3.       Akik túl vannak rengeteg vizsgálaton , beültetésen, és mégsem lehet babájuk, ma Magyarországon lehetőséget kaphatnak örökbe fogadni. Miután belőtték a kort, a nemet, beszerzik a rengeteg dokumentumot, igazolást, eljárnak oktatásra, és rendkívül türelmesek (mert néha évek, mire „megfelelő” gyermek kerül sorra), sikerülhet a projekt. Anyává válhat a nő. Nevelőanya lesz. Ez a pozíció vajon kevesebb, vagy több, mint azé az anyáé, aki lemond gyermekéről? Lehet e ezt egyáltalán mérlege tenni? Mi késztet két embert arra, hogy „valakigyerekét” felnevelje? Mert adni jó? Mert a szeretet nem minősít? Mert ő is szeretné, ha átölelné egy kis ember? Mert szeretné a tapasztalatait átadni? Mert a gondoskodástól több lehet? Mert a kis embernek is szüksége van rá? Bármelyik igaz lehet….Azt hiszem ebben az esetben a legszerencsésebb az anonimitás, ami biztonságosabbá teheti az ilyen szereteten alapuló kapcsolatot… Nagyon érdekes, hogy az örökbe fogadott gyerekek előbb utóbb elkezdenek hasonlítani a nevelőszülőkhöz, külsőleg is… Összeérnek.

4.       Akik szerencsések, és megszületett a csecsemőjük, viszont nem tud szoptatni az anyuka, akkor adhat tápszert is neki, vagy egyezséget köt egy olyan anyukával, akinek van bőven teje. Ő lesz a kisded tejanyája. Nyilván olyan anyuka lesz, amúgy is szoptat, akkor az ő gyerekével tejtesók lesznek? Milyen energetikai szál, esetleg előző élet béli maradvány lehet egy ilyen intim táplálás? Milyen érzés lehet annak a felnőttnek, aki megtudja, hogy kinek a tején nőtt fel? Vajon csorbul-e az édesanya felé vetett fény? ( „Nem voltál képes rá, hogy ennem adj!”- ítélkezés, kimondott, vagy kimondatlan, tudatalatti neheztelés.) Vagy ennek nincs is akkora jelentősége? Olyan, mintha nem otthon ebédeltünk volna, hanem étteremben?

5.       A mostohaanyák sem maradhatnak ki a sorból! Hú! Biztos láttál már olyan családot, ahol a férfi tagnak van gyereke, akit a jelenlegi élettárs nevel(get), részben vagy egészben. Most nem Hamupipőkére gondolok…Mert a mostohaanya nem biztos, hogy gonosz, még ha a mesék miatt társítjuk is mellé ezt a jelzőt.

A mostohaanya helyzete sem annyira irigylésre méltó. El kell fogadtatnia magát a gyerekkel, ha neki is van saját, akkor a gyerekeket is egymással. Aránylag jó viszonyt ildomos fentartani az édesanyával (már, ha van). Csak alkalmazkodni tudóknak való. Csak szeretettel!

Illetve van a másik oldal is, amikor virágot kér anyák napjára az épp aktuális mostohaanya.  

Ez ugye intelligencia, és apuka kérdése (is). Arról nem is beszélve, hogy a nő esetleg lemond saját gyermek szüléséről, mert a párjának van. Mi a garancia, hogy 10 év múlva is együtt lesznek, és akkor már hírből nem lehet saját gyereke. Nagy buktatók lehetnek ezek a helyzetek.

Volt egy ismerősöm, aki megismerkedett egy négy gyermekes apukával, aki válás előtt állt. Már majdnem kibimbózott a kapcsolat, amikor feltette magának a kérdést, hogy akar-e ötödiknek beállni a sorba (Mert a gyerek mindig fontos, a saját vére marad, és ez így van rendjén), és vajon akar-e még gyereket a meglévő csipet csapat mellé? Csírájában elsorvadt a kapcsolat… 

Nos kedves anyukák, leendő anyukák igyekezz pozitívan nézni a jelenre, és a jövőre. Hiszen bármelyik csoportba tartozol, légy szeretetteli, tegyél meg magadért amit tudsz, és élvezd az életet! A többi már a Gondviselés dolga!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Érdekes királyság volt az övé, egyszemélyes volt a birodalom. Ő volt egy személyben az uralkodó, az udvari bolond, a szolgáló, az öltöztetőnő, így a koronáját akkor hordhatta, amikor csak akarta.

Nagyon biztonságosnak tűntek a napjai, csak saját magáról kellett gondoskodnia, nem kellett háborúznia senkivel. Ezt a kiváltságos helyzetet nagyon jól élte meg, a hétköznapokban igyekezett mindig hordani a koronát, és ügyelni arra, hogy legyen rajta valami csillogó.

Pompásan nézett ki, a királyfik udvaroltak a csillogásnak, hiszen vonzotta a tekinteteket. Viszont annyira már nem volt vonzó, hogy valamelyik királyfi feladja a megszokott birodalmát, és egyesítsék azt.

Telt, múlt az idő..(mint a mesében), és a királylány azon kapta magát, hogy egyre többet gondol arra, hogy jó lenne, ha egy királyfival élhetné az életét. Így meg lehetne osztani a szerepeket, minden nap csilloghatna urának, közösen viselhetnék a terheket, megoszthatnák egymással nemes gondolatikat, összerakhatnák erejüket…Az mennyire ragyoghatna!!!

Egyik nap magára öltötte kedvenc ruháját, kifényezte koronáját, és kiült a tópartra, csendesen figyelte a víz szikrázó hullámait. Felállt, és meg akarta nézni magát a víz tükrében, de hopp…a korona leesett a fejéről.

Nagyon megijedt, és nem tudta mit tegyen, nem vizezhette be kedvenc ruháját is…megpróbált utána nyúlni, de már eltűnt a mélységben, tehetetlennek érezte magát.

Sírva ült a partra, micsoda veszteség! Milyen királylány korona nélkül? Azt kérte, hogy bárcsak vissza kaphatná a hőn szeretett koronáját!

Ebbe a mélabús állapotába, egyszer csak felnézett, és látja, hogy csodák csodájára a koronája úszik felé. Úszik a korona? Igen, egy aranyhal szájába fogta, és a királylány felé nyújtotta.

Olyan boldog volt!!! Visszakapta a kincsét. Miközben örvendezett, és megköszönni készült a halnak a segítséget, megszólalt a hal:

- Ma különleges nap van, teljesítem még egy kívánságodat!

„Óhh, egy kívánságomat?! Tényleg különleges nap a mai, visszakapom a koronám, és még teljesülhet egy kívánságom is! Mit kérjek? Aranyat? Ezüstöt? Szolgálókat? Ó, nem!”

- Megvan, egy királyfit szeretnék, akivel egyesíthetjük a birodalmunkat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Az aranyhal csak annyit válaszolt. Legyen!- majd elúszott a víz fodrai között.

A királylány izgatottan tért vissza uradalmába, és várta, hogy mi következik.

A Nap, és a Hold váltogatták egymást, de semmi változás.

„Már senkiben nem lehet megbízni, nem lehet hinni!”-gondolta a lány.

Egyik nap kisétált egy közeli parkba, gyönyörű tavaszi nap volt. Csicseregtek a madarak, fújdogált a szellő, és egyszer csak meglátott egy aranyló hajú királyfit. Ő is délutáni sétáját töltötte a szabadban.

Első látásra szerelem volt, mint a mesében. Hálás volt a királylány a halnak.

Három nap, és három éjszaka telt el, amikor is közös örömükre egyesítették a királyságukat. Boldog mindennapok következtek ezután. Egymás szerelmének éltek. Élettel töltődött meg a kastély, és 1+1 az több, mint kettő.

Volt ugyan néhány dolog, amiből mindkettőjüknek engedni kellett, de ez a lila ködben szinte észrevétlen maradt. Kevesebb idejük maradt saját maguk fényezésére. Cserébe volt ki mellett lehajtani a fejüket.

Ahogy telt, múlt az idő, a királylány egyre kevesebbet vette fel a koronát, belepte a por. Azt gondolta, hogy nem olyan fontos, hiszen egyre kevesebbet hagyja el a kastélyt.

Eltelt néhány év, és a királylány azt vette észre, hogy elragadták a hétköznapok. A királyfi szeme sem csillog annyira, mert el van foglalva a hatalmas királyság irányításával.

A megszokások felülírták a királylány pompa iránti igényét. Annyira örül a szerencséjének, hogy egy ilyen csoda párja lett. Viszont észre se vett, hogy mekkora hibát követett el, hiszen mindent alárendelt a kapcsolatnak, és bármit megtett a konfliktusok kerülése érdekében. Nem akart soha többet egyszemélyes királyság Úrnője lenni.

Inkább igyekezett megfelelni a királyfi igényeinek. Bevállalta a háztartás vezetését, a mosónő, a bejárónő, a szakácsnő, az öltöztető, a szolgáló szerepét…

Rájött, hogy saját magának köszönheti, hogy hagyta beporosodni a koronáját. Így csinált magából a királylány szolgálólányt.

Mit tehet? Hiszen szereti a királyfit…

Eszébe jutott az aranyhal, aki már két kívánságát teljesítette, így kisétált a tópartra, bízva abban, hogy hátha segít neki ismét.

Pár órát üldögélt, amikor megjelent a hal.

- Már vártalak!-szól a lány. Kérlek, teljesítsed még egy kívánságom, teljesen elveszítettem magam. Szeretem a királyfit, akiért hálás vagyok neked, de szeretném újra visszanyerni a fényemet!

- Legyen!-válaszolta az aranyhal

- Egyet jegyezz meg: Királylány vagy, koronával, és nélküle is!!!

Itt a vége, fuss el véle…

A királylány, és a királyfi boldogan éltek, míg meg nem haltak…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek blog

Először is mit jelentenek ezek a fogalmak?

Manipulálni, avagy a saját cél érdekében befolyásolni más embereket rövid vagy hosszú távon.

A manipuláció latin eredetű szó, "jelentése" kezelés, bánásmód. A manipuláció egyfajta befolyásolás, amelynek célja mások attitűdjének, a beállítódásának átformálása, a viselkedés, a cselekvés, az érzelmek és a kogníció megváltoztatása, átszervezése. ( Wikipédia )

Gyógyítás: mások javát szolgálni, átadni a tudást, elindítani az öngyógyító képességet a „betegnél”.

Cél a gyógyulás, a „beteg” a kapott energiáért, energiával (pénzzel, javakkal) fizet. Így maradhat fenn az egyensúly.

Ennyiből is érződik, hogy nagyon halvány a határ a két „gyógyító” ember között.

Amikor elindulunk a spirituális úton, akkor hajt a kíváncsiság, érdekesnek találjuk, hogy egyre több mindent megtudunk magunkról. Egyre több könyvet olvasunk, előadást hallgatunk. Ettől szélesedik a látókörünk.

Egy idő után már elkezdünk szelektálni, válogatni…Hiszen azt mondják, hogy érzésből válasszunk tanításokat, mestert.

Nos, ez igaz is. Viszont nagy rutin ( és néhány arcon csapás ) kell ahhoz, hogy valóban ki tudjuk szűrni az álmágusok, és a valós segítőket.

Én is jártam már az utca másik oldalán…Amikor a nagyon híres, elismert mestereket hallgattam, ittam a szavaikat, mindent elhittem…Mindaddig, amíg lementek gyarló emberbe, és elkezdték csapni a szelet, és ajánlatokat tenni. Nos, akkor rájöttem, hogy ők is „csak” emberek.

Onnantól kezdve mindent, és mindenkit fenntartással kezelek, és amit hallok, azt szeretem megtapasztalni, majd utána elhiszem.

A sors ennek ellenére mégis dobott egy újabb „mestert, atyaúristent”. Eljártam havonta kétszer a tanításokra. Eleinte csak figyeltem, és érzékeltem az energiát. Jött is az szépen.

Majd figyeltem az embereket, akik 8-10 éve járnak oda. Jelzem, ennyi idő alatt még mindig ugyanazzal a problémával küzdenek. Volt köztük pánikbeteg, aki utána kórházba került, volt a rossz házasságban élő, és nem is változott a helyzet. Többen lettek egészségesekből rákosak (ez nem vicc). Szóval ez már azt hiszem, hogy több, mint gyanús. Józan paraszti ésszel is.

Természetesen kiléptem a körből, mert nem hogy nem tudott adni, de a szlogen a következő volt: Aki nincs velem, az ellenem.

Azóta csak hallok a csoportról…már heti többször vannak foglalkozások, leginkább ugyanazokkal az emberekkel. Ja, persze nem ingyen. Ez nem szeretetotthon, valamiből fenn kell tartani a kissé felújításra szoruló albérletet, ahol magányosan éldegél. (Ez lenne a minta?)

Jelzem nincs baj azzal, ha van ellenszolgáltatás. Csak gyógyulás nincs. Beteggé válnak az emberek. Megtapsolják azt az anyukát, aki a külföldről hazalátogató lányával eltöltött idő helyett a foglalkozásra ment el. Mert ott kell lenni.

Mitől manipuláció?

Ha azt mondja valaki, hogy küldök egy illat energiáját a kezedbe, szagolj bele, mit érzel?! Ez igazság, létezik ilyen.

Ha azt mondja, küldök ibolya illatot, szagolj bele! Nos, ez manipuláció, mert az agyunk ibolyát akar, és fog érezni.

Sorolhatnék még példát, de a legszörnyűbb, hogy a benne lévők ezt nem látják, mert benne vannak.

Hogy miért írtam le ezeket? Hátha eljut olyan emberhez, aki látott már olyat, aki hallott már hasonlóról, és segítség lehet.

Nagyon nagy károkat tud okozni az adott személynél, és nem különben a családjánál. Hiszen a család csak annyit lát, hogy megváltozik az illető, elmaradozik, elfogult lesz, és mégsem javul a légkör. Nincs kézzelfogható eredmény.

Azt javasolnám a pároknak, hogy mindenképp menjenek el a kedvesükkel ilyen helyekre, és beszéljék meg a tapasztalásaikat, az érzéseiket, hátha ketten okosabbak lesznek, és kevesebb gazfickó tekerhet az ujja köré embereket.

Természetesen adni is kell a manipulátornak, hiszen azzal ragasztja oda az embereket, de hát láttunk már öltönyös csalókat is.

A legszomorúbb, hogy tanításért, feltöltődésért, iránymutatásért akkor megyünk el valahová, ha kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, problémánk van. Nos, ezt lehet kihasználni annak, aki akarja.

Mégis, honnan lehet valakiről megállapítani, hogy nem energiaragasztó, pénzleszívó?

Mondanám, hogy érzésből (csak rutinosoknak)…

Kevés tapasztalással azt érdemes nézni, hogy kik járnak a csoportba, hogyan alakul az életük, mit érzel az előadás alatt, hogyan reagál a főnök, ha nem tudsz menni, fix a csapat, vagy változnak az emberek..

Nézzük józanul! Ha egy terapeutához 8-10 éven keresztül, heti, havi rendszerességgel járunk, akkor két dolog lehetséges:

Egy: lusták vagyunk változtatni az életünkön, és sokkal könnyebb másra bízni a felelősséget.

Kettő: nem megfelelő a terapeuta, nem tud, vagy nem is akar a gyógyulás útjára rálökni, mert akkor hol a bevétel.

Lehet, hogy ezek kemény szavak, de mind tapasztalat.

Láttam olyat is, amikor hetente járt a hölgy családállításra…Minek???

Mikor épül be az ott átélt események? „TÚMÁCCS” Mindennek kell időt hagyni a beépülésre, a megértésre, hiszen a jó technikák így tudják kifejteni a hatásukat.

Ez pont olyan, mintha egy nap folyamatosan ennénk, és nem hagynánk időt a gyomornak megemészteni a táplálékot…

Remélem sikerült egy kicsit elgondolkoztatni, és ha kicsit jobban odafigyelsz, akkor kevesebb sérüléssel is megúszhatod.

Nagyon sok jó terapeuta, gyógyító, segítő létezik. Keresd, érezz rá, és ha valami nem oké, menj máshoz, mindaddig, amíg megtalálod azt az embert, aki abban tud segíteni, hogy rátalálj a saját öngyógyító utadra.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Párkapcsolati kommunikáció

Mi kell egyáltalán kommunikációhoz?

A szakirodalom szerint kell egy adó, egy vevő, egy közös nyelv, és egy közeg.

Itt véget is érhetne a blog. Hiszen, ha ennyire egyszerű, és kevés összetevős, akkor miért működik mégis nehezen?

Miért nem tudunk beszélgetni? Kimondani, amit érzünk? Szóvá formálni a gondolatainkat, egyáltalán beazonosítani az érzésünket, hogy mi az?

Vegyünk egy egyszerű felállást. Van egy párkapcsolat, és anya lelkét nyomja valami, szeretné elmondani a párjának.

Tehát megvan minden feltétel a kommunikációhoz, és valami miatt mégse teszi. Mert jönnek a kétségek. Mi van, ha elmondja, és a vevőt nem érdekli? Mi van, ha felhoz egy témát, és veszekedés lesz a vége? Mi van, ha rosszul fogalmaz? Mi van, ha nem jó a közeg? Nem megfelelő pillanatban hozza elő a témát? Mivanha…mivanha????

Meg hát tudnia kellene apának, hogy baja van anyának, és mégse kérdez rá. „Már nem is vagyok neki fontos.”

Szembejön ezer félelem, kifogás, és nem kerül felszínre, aminek ki kéne jönni..

Pedig megegyeztek a kapcsolat elején, hogy mindent meg fognak beszélni…és ők másképp csinálják, mint a szüleik, vagy Szabóék… És azután mégse…

Pedig TUDJUK, TUDJÁK, hogy a beszélgetéssel sok minden tisztázható (nem minden), fejleszthető, formálható. Ja, hogy nehéz összerándult gyomorral, idegállapotban, hevesen verő szívvel egy szót is kimondani? IGEN! Nehéz.

Senki nem mondta, hogy könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne ekkora súlya.

Mert arról nem szól a fáma, hogy a kommunikáció eredményességéhez szükséges a megfelelő lelki állapot. Némi összeszedettség, és érettség (ez gyakorlás kérdése).

Vagyis hiába van adó, vevő, nyelv, közeg, ha nincs meg hozzá az erő.

Ahhoz, hogy anya el tudja mondani (illetve ne csak egy egyoldalú közlés legyen), ahhoz fel kell szívnia magát, és összeszedni a gondolatait.

Az se baj, ha magában, vagy a telefonjában, kis cetlin összeszedi, hogy mit (miket) szeretne megosztani a párjával. Az összeszedés alatt pedig rá tud hangolódni a beszélgetésre, és közben oldódik a saját feszültsége.

Anya eljut arra a szintre, hogy képes szavakba önteni, amit gondol, és érez.

Megtalálja a megfelelő alkalmat (ami nem sörözés, tv nézés közbeni állapot), és leülteti apát.

Azt zárójelben megjegyezném, hogy ha apa nem akar beszélgetni semmiről, és nem csak azért, mert épp fáradt, akkor az elgondolkoztató hosszú távon…

Ahogy megvan a várva várt pillanat, telefon, tv kikapcsol. Ne legyen semmi zavaró tényező. Anya ezt így csinálja.

Itt csúszik be a képbe még egy pikáns rész, amikor is úgy álljon elő a farbával az asszony, hogy ne harapja le ura fejét, illetve ne vagdalózás legyen. Ahhoz valljuk be őszintén készülni sem kell, az menne zsigerből…

Hogy hogyan lehet ezt jól csinálni?

Mondjuk az erőszakmentes kommunikációval.

Tehát nem azt mondja anya apának, hogy te mekkora b…om vagy, mert megint kimaradtál, mindig ezt csinálod, blablablabla. (ebből maximum anyázás lehet)

Hanem azt mondja: „Amikor késel, nem jössz haza vacsorára, akkor mellőzöttnek érzem magam. És ez nekem nagyon fáj. Hogy tudnád azt csinálni, hogy legközelebb megpróbálsz időben érkezni? Hetente egyszer meglepni, hogy hamarabb jössz, és te készítesz nekem vacsorát? Az olyan jól esne, szeretettnek érezném magam.”

Mennyivel emberibb ez?

Illetve van lehetősége válaszolni, változtatni, véleményt formálni apának is.

Még egy fontos gondolat! Amit mellőzni lenne érdemes, az az általánosítás. A mindig, a soha, általában…stb.

Mennyivel jobb az, ha konkretizáljuk, hogy a múlt héten, tegnap, holnap stb. Milyen érzés az, ha azt mondják neked, hogy mindig elkésel?

Egy: tuti nem igaz, mert biztos volt olyan eset is, amikor nem.

Kettő: nincs benne a változás lehetősége. Ha ezt tartják rólam, így vagyok elkönyvelve, akkor minek változtassak?

Szóval, nem is olyan könnyű ez a kommunikáció…

Viszont, ha van két intelligens ember, szeretik, tisztelik egymást, terveznek egymással, akkor az ilyen típusú beszélgetések elkerülhetetlenek.

Elkerülhetetlenek, és szükségesek ahhoz, hogy hosszú, és mindkét fél számára méltó kapcsolatban éljenek.

Sok sikert, és próbálkozást hozzá!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Nagyon kényes a téma a rosszakarók felismerése, mert vékony hajszál van aközött, hogy a külső körülményeket szidjuk (így nem vállalva saját életünk felelősségét) és aközött, hogy valaki tényleg bajt akar nekünk.

Ezek elkülönítéséhez megfelelő önismerettel kell rendelkezni.

Erről már írtam egyszer egy másik aspektusból: A te örömöd, az én örömöm is?

Viszont most másképp néznék a történetre.

Nem az irigység, hanem konkrétan a szándékosság oldaláról.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért nem tudunk őszintén, száz százalékosan örülni a másik örömének? Hiszen, ha egyek vagyunk, egy tőről fakadunk, akkor az olyan, mintha a saját örömünket nem tudnánk megélni.

És mégis jelen van az az érzés, hogy nincs hiánytalan öröm.

Vagyis, ha én egyedül, vagy konfliktusokkal teli, punyi kapcsolatban élek, akkor mennyire tudok örülni annak, ha látom, hogy az ismerősöm boldog kapcsolatban van, összeköltözik a párjával, születik babájuk stb.

Szörnyű érzés még írni is róla.

Miért vagyunk ilyen gyarlók? Persze, persze mindig vannak szentek, akiknek ilyen még soha nem fordult meg a fejükben… Ők most a kivételek.

Alapjában véve lehet, hogy örülnénk, csak a másik öröme annyira felnagyítja a saját nyomorult helyzetünket, hogy csak arra tudunk figyelni, és az elvisz rossz irányba?!

Vagy esetleg mi is áhítoztunk az adott férfira/nőre, és látjuk, hogy ez már esélytelen?

Vagy de jó lenne, ha lenne nekem is saját kis kuckóm, házam, de kicsi az esélye, hogy valaha is?

Vagy bezzeg nekik összejött a gyerek, mi meg itt csak küzdünk magunkkal?

Ezer negatív tükröt tudnék még sorolni, ami masszív tanítás.

Viszont itt kapcsolódik be a szándék.

Mindezen negatív érzéseim, saját nyűgjeim ellenére jószándékú vagy rossz szándékú vagyok?

A jó szándékot nem kell magyarázni, mert a felismerés után megértjük, hogy mindenkinek más a sorsa, és tudjuk, hogy ránk is vár új otthon, lakás, munka, pénz, társ, gyerek stb. Így nem nehéz sok örömet kívánni…

A jó szándék is sülhet el balul.

Mert mi van, ha egy édesanya csupán jó szándékból egy biztos munkahelyet kíván a gyermekének? Ez ugye pozitív?! Viszont a gyerek vállalkozni szeretne, és azt veszi észre, hogy mind kudarcba fullad… Vajon, ha az édesanya azt kívánná a gyerekének, hogy legyen úgy, ahogy neki a legjobb??? Nos az már tudatosság (és a gyerek is nagyobb eséllyel boldogulhatna, és vállalkozhatna).

Mi van, ha nem tud valaki átlépni saját sérelmein, és nem tud jót kívánni?

„Nehogy már nekik jó legyen!”

„Ha jól érzik magukat együtt, nem lesz szükségük rám, kiesek a pikszisből.”

„Majd először én szülök.”

„Én sokkal jobban el tudnám végezni azt a munkát.”

„Ha én nyertem volna, én biztos adtam volna nekik.”

„Nem is olyan szép ez az autó, meg alig lát ki a kormány mögül.”

„Hiába fogyott, hogy néz ki, lóg a bőre.”

Nos az ilyen „szimpatikus” gondolatok sajnos befolyással lehetnek a másik, irigylésre méltó egyénre.

Ezek a gondolatok olyanná formálódhatnak, mint egy átok. Egy olyan negatív rezgéssel megtöltött gondolat, aminek ereje van. Kérdés, hogy ki a feladó, és milyen energia szinten van a vevő.

Hogyan vehetjük ezt észre?

Úgy, hogy eddig minden klappul ment, semmi okunk nincs a rossz közérzetre, és érezzük, hogy valami nem stimmel.

Persze ezt sok más minden befolyásolhatja. Tegyük fel a kérdést, hogy mit csinálhatnék másképp, de vegyük számításba a külső hatásokat is. Mert, ha én kezdtem el negatívan gondolkozni, akkor én okoztam a saját szakadékomat.

Viszont, ha nem, akkor érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni.

Kinek a befolyása hathat az én életemre?

Teljesen mindegy! Sose keress „bűnöst”! Elég baj az a szerencsétlennek, hogy ilyen negatív gondolatokkal van feléd. Még nem tudja, hogy ezzel többet árt magának, mint neked.

Egy dolgot viszont tehetsz, vissza küldöd a feladónak minden kívánságot, természetesen mentálisan.

Spirituális körökben ezt úgy tennék, hogy tisztítva, szeretettel átitatva.

Nos, véleményem szerint nem mindig működik a „Ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel.”

Ha felém karddal támad valaki, akkor, és egy fakanállal hiába hadonászok.

Sajnos vannak helyzetek, amikor olyan súlyú a szándék, hogy muszáj a saját eszközét alkalmazni a „támadónak”.

Hogy miért nem fontos, hogy ki akar rosszat? Ki gondol féltékenyen ránk?

Mert, amint vissza irányítod az ismeretlenbe, úgyis kiderül.

Mert MINDEN visszaszáll. A jó is, és a rossz is.

A feladónál megváltozhat az egészségügyi állapot, azok az események történnek vele, ami veled történt negatívba, stb.

Természetesen nem az a cél, hogy ping-pong mérkőzést játszunk, mert annak nincs vége, de vannak bizonyos határok, amiket ki kell tűzni saját magunk, és családunk védelmében.

Nem vagyunk tévedhetetlenek, és szentek, előfordulhat velünk is az, hogy elkívánjuk a másik boldogságát.

Viszont, ha megmarad a jó szándék, és az energiánkat inkább arra fordítjuk, hogy dolgozzunk magunkon, önismereti percet tartsunk, belenézzünk a tükörbe, akkor ez még az előnyünkre is válhat. Elindulhat egy pozitív változás belülről.

Ha meg rosszat akarunk a másiknak, mert nem tudjuk elviselni embertársunk sikerét, akkor pedig vállaljuk a következményt, amit az élet dob majd nekünk.

Te melyiket választod? Mi van, ha mindig dönthetsz másképp? Mi van, ha egy adott helyzet tanít téged? Mi van, ha azért kell látnod mások boldogulását, hogy mozdulj már meg végre? Mi van, ha magaddal foglalkoznál elsősorban? Mi az, ami a legjobban zavar mások örömében? Mi van, ha csak te vagy a gátja saját sikerednek? Mi lenne, ha engednéd, hogy boldog lehess, hogy elhidd, megérdemled?

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Kevés olyan nap telik el, amikor ne érne bennünket valamilyen negatív hatás, olyan helyzet, ami miatt felmegy a pulzusunk, vagy megfájdul a fejünk, görcsbe rándul a gyomrunk, esetleg erősebben ver a szívünk.

Igen, ez mind a stressz hatásai.

Csodálkozunk, hogy annyi depressziós, melankolikus, enervált, alvászavaros, alacsony potenciával rendelkező (vagy esetleg teljesen meddő) ember van körülöttünk. Sajnos nincs min csodálkozni.

Kevés olyan betegséget, fizikai tünetet tudok, amit ne lehetne visszavezetni mind orvosilag, mind spirituálisan a stresszre, vagy valamilyen traumára. Még az orvos is azt tanácsolja, hogy stresszeljünk kevesebbet!!!! Jó, jó, de azt hogyan?

Spirituális tanítók erre azt válaszolnák, hogy meditáljunk, tanuljuk meg a légézéstechnikát alkalmazni, legyünk pozitívak, engedjük el a bántást stb. Azért ebben van valami igazság…

De valahogy mégis azt érzem, hogy van még valami más is emögött.

Magyarországon a 14-15.században több százezer ember halt meg pestisben, ma a 21.században a stressz okozta mellékhatások tizedelnek bennünket. Tényleg tenni kellene valamit.

Nyugtatót szedni, stresszoldó teákat inni, felülemelkedni. Hát, nem könnyű!

Kerülni a stresszes helyzeteket!

Na, ez az, ami a valóságban szinte teljesen lehetetlen, hacsak mindenki el nem költözne egy egyszemélyes lakatlan szigetre.

A legnagyobb baj, hogy a stressz alattomos. Adott pillanatban idegesekké válhatunk, szétcsúszhatunk, és ezzel az érzéssel tesszük a mindennapi teendőinket. Viszont ettől még ez nincs megoldva. Leginkább ezek a meg nem oldott, fel nem dolgozott helyzetek elraktározódnak, és egy nem várt pillanatban bekapcsolnak, és óriási galibát okoznak, melyek leginkább fizikai tünetekben, betegségekben öltenek testet.

Egy szó, mint száz, a stresszt okozó helyzeteket nem tudjuk elkerülni. Vagyis, akármennyire is nehezünkre esik, szembe kellene nézni vele, hogy ne legyen esélye rombolni a mélyben.

Mi lenne, ha úgy akarnánk stresszmentesen létezni, hogy megtanulunk vele élni? Nem homokba dugni a fejünket, hanem elfogadni, hogy van?! Nem pótcselekvésekkel (túlevés, túlivás, drog, cigaretta, netfüggőség stb.) álörömet szerezni magunknak.

Nyilván a nemi életre is hatással van az idegállapotunk. Ezáltal vagy arról panaszkodunk, hogy nem működik otthon, nincs szenvedély, nincs igény, csak passzivitás van…. Vagy stresszlevezetésnek használjuk az együttlétet, és utána megnyugszunk. Mekkora önbecsapás!!! Hiszen milyen minőségű lehet egy ilyen együttlét??? Illetve hogy várhatnánk el azt, hogy az ilyen aktusból baba foganjon? Vagy, ha megfogan, akkor milyen hatással lesz a gyerekre? És ezt tudnám még tovább fokozni, de most nem ez a cél.

Cél lenne találni valamilyen megoldást!

Azt is elhiszem, hogy nincs globális megoldás, csupán egyéni, hiszen más a megoldandó csomagunk, más a tűrőképességünk is.

Valakinek tényleg működik, hogy naponta 10-15 percet lecsendesíti az elméjét, és akár vezetett meditációt hallgat.

Néha az is elég, hogy kiülünk a fa alá, kisétálunk a természetbe, veszünk egy levendulás fürdőt, iszunk egy citromfüves teát, vagy kisportoljuk magunkból.

Pillanatnyi stresszkezelő technika, ha félrevonulunk, és megfeszítjük minden izmunkat, mesterséges görcsbe hozva a testünket, majd pár másodperc után elengedjük a feszítést. Ezt párszor megismételve garantáltan lazábbak lesznek az izmok, és ezáltal mi is. Ez kb.5 percet se vesz igénybe.

Mi van, ha ennél mélyebbre megyünk, és eldöntjük, hogy SENKI (se család, se barátok, se kollégák) miatt nem fogjuk tönkrevágni ezt az életünket? ( Hiszen, ha jobban belegondolunk, kinek van joga az egyetlen életünket befeketíteni, megkeseríteni???)

Vagyis senki miatt nem vagyunk hajlandóak megbetegíteni magunkat….

Hogy, hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Hát nem úgy, hogy majd megváltoztatjuk a környezetünket!!!!

Maximum a mi hozzáállásunkat az élethez…

Én úgy csinálom, amikor jön egy negatív helyzet (mert ugye nem tudjuk kikerülni), akkor hagyom, hogy megérintsen, hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy kisírjam.

Gondolom eddig a pontig neked is menni fog J

Viszont úgy képzelem el az adott helyzetet, mint ha egy patakban állnék. Jön a stressz (a víz), megfájom (vizes leszek), de engedem is tovább, nem ragaszkodom hozzá.

És azt hiszem ezen van a hangsúly. Tudatosan nem raktározom, magamat fontosnak érezve nem gyűjtögetem. Engedem…

Nem elfojtva, mert akkor nem éljük meg a fájdalmat, hanem hagyom, hogy átáramoljon rajtam.

Azt kevésnek éreztem, hogy megmagyaráztam magamnak, hogy minden van valamiért, el kell fogadni a nehézségeket, minden tanít valamire. Még, ha igazak is ezek a bullshittek, nem hoztak megoldást.

Bármi is működik neked, használd, és foglalkozz vele, mert a stressz öl. Lassan, és alattomosan.

Az élet pedig nincs feszültség nélkül, viszont ha más szemmel nézel egy helyzetre, könnyebb lehet túllépni, engedni.

Ha csak egy kérdést felteszel egy stresszes helyzetben, akkor már sokat tettél magadért:

Ér ez a helyzet (ember) nekem annyit, hogy megbetegítsem magam? Hogy lehetne ez ennél is jobb?

Sok örömteli napokat, mert az élet szép!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Telihold…Felerősödő érzelmek, kívánságok teljesülése, álmatlanság, csak a jóra gondolj…

Ilyen, és ehhez hasonlókat lehet olvasni az interneten.

Mi lenne, ha megfigyelnénk magunkat, hogy ezen a napon mi történik, milyen reakciók erősödnek fel, milyen érzelmek kerítenek hatalmukba, és milyen kívánságunk, célunk kerül közelebb, vagy távolabb hozzánk?

Amikor a misztikus, spirituális élet elején vagyunk, vagy épp jól megy a szekerünk, akkor milyen könnyű pozitív szemmel nézni a Telihold energiájára.

Az igazi tanítás, és tapasztalatszerzés pedig akkor jön el, amikor a legnehezebb feladat bukkan fel, amikor kihívások hada talál meg, amikor döntened kell egy fontos dologban.

Nos, akkor erősnek, pozitívnak maradni, és csak a számunkra kedvező eredményt látni….az az igazi Telihold formáló ereje.

Figyeld meg magad! Kapsz, vagy adsz? Tisztulsz e? Megmutatkozik e új lehetőség? Káosz van körülötted?

Így a legközelebbi Teliholdnál már saját magad számára tudod szabni, hogy mit kellene tenned? Mire érdemes figyelned!

Legyen egyedi teliholdas, pozitív, szerelmes, bőségben teli napod, és éjszakád!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Első rész: Nepál a titkok országa

Második: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Harmadik: Első hét az új világban

Hogy is működik az elengedés egy másik kultúrában?

Vagyis mindegy, hogy hol élünk a világban, ezt a fogalmat, ezt a feladatot nem tudjuk elkerülni. Ergo, hiába menekülünk el egy másik országa valami elől, a feladat akkor is marad.

Mert ez belső munka, és nem köthető a környezethez.

Az elengedés szót hallva szinte egyből összekapcsoljuk az elmúlás, a halál-gyász érzésével. Mondhatni majdnem jogosan, mert egyikőnk se ússza meg ezt a megtapasztalást. Se a gyászt, se a halált.

Én is túl voltam már rajta, így pontosan tudom, milyen az, amikor el kell engedni, továbblépni.

Egyik nap, amikor Katmanduban (Nepál fővárosa) sétáltam, és a szokásos imamalmokat pörgettem, egy kisebb helyi lakosokból verbuválódott csoportra lettem figyelmes.

Közelebb mentem ( jelzem ez egy nappali, utcai színhely volt ), és akkor láttam meg, hogy éppen egy halottat ravataloztak fel, és gyújtották meg a tüzet.

Kissé megállt bennem a levegő, és még morbidnak is tartottam, hiszen bármelyik járókelő megállhatott (gyerek, felnőtt), és megnézhette az eseményt.

Én is eltöltöttem egy kis időt, hiszen kíváncsi voltam. Emlékszem a gomolygó füstre, a láma imájára, a megtört családtagokra, mert a fájdalom könnyei ott sem maradhatnak el….Ezek nálunk is majdnem így zajlanak, leadjuk a ruhát, amiben elhamvasztják a hozzátartozóinkat, majd egy urnában láthatjuk őket újra…

A bámészkodásom közben éreztem valami különlegeset. Méghozzá a természetesség megélése volt az.

Az a természetesség, ahogyan ezt az emberek kezelték. Teljes tudatában vannak abban, hogy egyszer őket nézik majd a járókelők. Illetve a vallás miatt hisznek az újjászületésben, így könnyen tudnak a halottaiknak boldog újjászületést kívánni!

Nincs temetői díj, fenntartási költség, műanyag virágok hada a sírokon, emlékek vannak csak.

Nem akarom megítélni, hogy melyik jobb, de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy elengedni valakit, ha „tudjuk”, hogy a halál csak egy kezdet, és minden nap láthatjuk is, hogy ez az élet körforgásának a része.

Közben a nagy lángok átalakultak füstté…és vége.

Elgondolkodtató, és átformáló délelőttöm volt. Egyész napra a hatása alá kerültem. Később megtudtam, hogy a halott egy támogatója volt a kolostornak, ahol én laktam. A guru a nepáli naptár szerint meghatározta, hogy mikor érdemes a tort megcsinálni. Ez jelen esetben a halál beállta után két napra esett, vagy várni kellett volna a családnak 3 hetet.

Szóval a fontossági sorrendben az első helyen volt a csillagok állása, és az, hogy jobb újjászületése legyen az embernek. Érdekes…

Még egy érdekesség: minél magasabb szinten van egy ember, láma (ezalatt azt értem, hogy rengeteget imádkozik, sok jót cselekszik), annál tisztább az átkelés.

A buddhista ereklyék kiállításon itthon is lehet olyan maradványokat látni, mint egy kis gyöngy. Ezeket a hamu között találták a nagyobb mesterek után. Puszta látványuk is magukba hordozzák a megvilágosodás, felemelkedés energiáját. Érdemes egyszer megtekinteni, megérezni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Első rész: Nepál a titkok országa

Második rész: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Az első héten a gardírozó lámával, az útitársammal meglátogattunk pár közeli helyet. Nyilván ez csak nekem volt újdonság.

Megnéztük a boltokat, ahol gyönyörű zöldségeket lehetett kapni, meg házisajtot, és egyéb dolgokat, amikről sose tudtam meg mik voltak…

Bőség zavarát láttam hazahozható szobrokban, hangtálakban, füstölőkben, és egyéb kincsekben. Már láttam magam előtt a csomagomat hazafelé.

Betaxiztunk a városközpontba, ahol vettem arcmaszkot, mert akkora volt a szmog, hogy erősen ajánlott volt. Kb. feleannyi lakos, mint Budapesten, de tizede területen.

Szóval sok, sűrű. Ettől kicsit nyomasztónak is éreztem először. Hangos, motorok, autók keresztbe-kasul, hangos dudálások. Olyan indusos.

Amikor átmentünk a hídon, és kinéztem a folyóra…nos olyan látvány fogadott, hogy örökre a retinámba égett. Annyi szemét volt a folyóban, és kisodródva a partjára, hogy feltorlódott. A helyi kecskék, disznók ebben „legeltek”. Volt olyan része is, ahol égett a szemét a vízen. Elég szürreális.

Mindezt ellensúlyozta a sztúpák, az imamalmok, a kolostorok, a szebbnél szebb szobrok, rengeteg imazászlók látványa, és kisugárzása.

Teljesen természetes volt, hogy az utcán kortól függetlenül leborulásokat végeznek az emberek, akár az incselkedő majmok kíséretében is.

Azt gondolom, hogy lakóhelyemnek nem választanám. Spirituális, és önfelfedező túrának első osztályú.

Az volt a szokás, ha bementünk egy templomba, akkor néhány forintnyi adományt hagyni volt ildomos, így mindig volt nálam apró, hogy megfelelően akklimatizálódhassak.

A történet itt nem áll meg, mert nem csak adtunk, hanem kaptunk is. Lehet, hogy nem onnan, ahová adtunk, de az egyensúly mindig megvolt. Bárhol jártunk, és fogadtak bennünket, ott biztos kaptunk helyi csőröge szerű csemegét, ennivalót, és „finom” jakvajas tejet.

Tudni kell rólam, hogy a tejet magában sem iszom meg, így vajasan pedig felettébb érdekes ízű volt. De nem utasítottam vissza, inkább rájöttem, ha lassan iszom, akkor nem töltenek újra.

Fogyókúrázni vágyóknak nagyon ajánlom, mert telítette a gyomromat, és nem volt éhségérzetem, le is fogytam öt kilogrammot.

Olyan helyekre vitt el bennünket a láma, ahová nem minden turista jut el, nagyon szerencsésnek éreztem magam. Tátott szájjal figyeltem mindent, és szívtam magamba az energiát, az információkat, és a port.

Ami a legelején feltűnt, hogy valóban kevésbé voltam éhes, és ez a tejen kívül annak is betudható volt, hogy olyan szintű szellemi táplálékkal voltam körülvéve, hogy elvonta a figyelmemet a fizikai síkú dolgokról.

Egyik nap részt vettünk a sherpák újévi ünnepségén. Mindenki be volt öltözve hagyományos ruhába, megtörtént az ehhez kapcsolódó szertartás, utána vendégül láttak bennünket. Az én rendszerezett gondolkodásmódomnak ez egy káosz volt. Az emberek össze-vissza, a szertartás alatt is zsivaj, gyerekek rohangáltak. Csak pilláztam. Nekik viszont természetes volt.

A lámánk elment megbeszélni valamit a szervezőkkel, így mi vártunk rá.

Természetesen semmit nem mondott, hogy mikor jön, így türelmesen vártunk. Közben ismerkedtem helyi sherpa kislányokkal, akik talán jobban tudtak angolul, mint én. Szégyelltem is magam.

És még mindig vártunk. Türelem.

Idegen országban, idegen helyen, idegen kultúrában, senkit nem ismerve (kivéve az útitársamat), csak várunk, és nem tudjuk meddig, mi lesz a következő lépés.

Hányszor fordul ez velünk itthon, a mindennapi életünkben?! Csak várunk, mert nem tudjuk mi a következő lépés, de nem türelmesen, hanem türelmetlenül. Mert mindent tudni akarunk előre. Így vagyunk összerakva.

Tanultam a türelmet. Itt is. Amikor rájöttem, onnantól kezdve elszállt a görcs, és hagytam magam.

Eltelt egy hét, és máris annyi mindent tapasztaltam.

A legfontosabb: az adok-kapok egyensúlyát a valóságban, illetve türelmet. Hagyni, hogy az események csak történjenek.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Budapest-Moszkva-Delhi-Katmandu

A történet első részét itt találod: Nepál a titkok országa

Alföldi lányként látni a Himaláját felülről… Enyhén szólva is felemelő érzés. Huszon óra utazás, és várakozás után nem mondom, hogy nem szurkoltam a pilótának, hogy a hegyek között le tudja rakni biztonságban a gépet.

Már vártak bennünket, és elvittek a kolostorhoz, ahol a szálláshelyünk is volt. A várost átszelve láttam, hogy micsoda anyagi nyomorban élnek ezek az emberek, mennyire szennyezett a levegő… Megláttam egy hentes boltot is, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a következő három hétben nem eszek húst. (Ez így is lett)

Tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor a kolostor udvarába léptem. Hazajöttem… Ismerős volt valahonnan…

Elfoglaltuk a szállásunkat, majd megvendégeltek bennünket, és látogatást tehettünk a főgurunál, a kolostor vezetőjénél.

Bele a sűrűbe egyből…

Mindenki mosolygott, kedvesen méregettek, és nagyon segítőkészek voltak. Beleshettem a gyerekek órájára, akik reggel 6-tól este kilencig foglalkoztatva vannak. Nem mindenkiből lesz láma, sokakat közülük azért küldenek kolostorba, mert nincs pénz a nevelésükre. Itt legalább tanulhatnak, lakhatnak, enni kapnak, és majd felnőttként dönthetnek.

De térjünk vissza a kis szobámra. Semmilyen szinten nem emlékeztetett a régi életemből megszokott ötcsillagos szobára… Egyszerű volt, de nagyon örültem neki a hosszú út után.

Alapvető tudnivalók, hogy csak bizonyos időközönként van áram, aminek a rendje ki volt írva a közös társalgóban. Vagyis a hűtő inkább tárolószekrény szerepében tetszelgett.

Meleg vízre is akkor volt esély, amikor sütött a nap. A megérkezéskor borús idő volt, így a hideg vízben a nagyon fontos részek kerültek tisztításra…

Eljött az első éjszaka, elég fáradtan zuhantam az ágyba..

Kicsit visszatekerném az idő kerekét: utazás előtt volt egy álmom, ami arról szólt, hogy meghaltam, és felkerültem a Menyországba, ahol csak gyerekek, és nők voltak. Kérdeztem az ottani asszonyokat, hogy most már nem láthatom a szeretteimet, és mondták, hogy de, csak nem tudok hozzájuk szólni. Nagyon elkeseredtem emiatt, függetlenül attól, hogy békés volt odaát a légkör. Minden feltűnően szép fehér volt.

Vissza az első éjszakához:

Lefeküdtem aludni a sötétben, mert akkor már nem volt áram, gyorsan mély álomba szenderültem. A fal felé fordultam, amikor hirtelen fény lett, megijedtem, kinyitottam a szemem, és bevillant a Menyországban „átélt” gyönyörű fehérség. Egy pillanat alatt jött a gondolat, hogy meghaltam. Utána  a következő: de nem is emlékszem arra, hogy lezuhant volna a gépünk. Ezen pár pillanat után feleszméltem, és rájöttem, hogy semmi baj, élek, csak visszajött az áram, és én a fehér falat bámultam…

Másnap reggel elmeséltem a gardírozó lámának, két napig ezen nevettek.

Az „elmeséltem” az az én számból kicsit nagyképűnek hangzik, mert az angol nyelvtudásom nagyon alapszintű. (Lehet, nem is a sztorin nevettek???!!!)

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek