Első rész: Nepál a titkok országa

Második: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Harmadik: Első hét az új világban

Hogy is működik az elengedés egy másik kultúrában?

Vagyis mindegy, hogy hol élünk a világban, ezt a fogalmat, ezt a feladatot nem tudjuk elkerülni. Ergo, hiába menekülünk el egy másik országa valami elől, a feladat akkor is marad.

Mert ez belső munka, és nem köthető a környezethez.

Az elengedés szót hallva szinte egyből összekapcsoljuk az elmúlás, a halál-gyász érzésével. Mondhatni majdnem jogosan, mert egyikőnk se ússza meg ezt a megtapasztalást. Se a gyászt, se a halált.

Én is túl voltam már rajta, így pontosan tudom, milyen az, amikor el kell engedni, továbblépni.

Egyik nap, amikor Katmanduban (Nepál fővárosa) sétáltam, és a szokásos imamalmokat pörgettem, egy kisebb helyi lakosokból verbuválódott csoportra lettem figyelmes.

Közelebb mentem ( jelzem ez egy nappali, utcai színhely volt ), és akkor láttam meg, hogy éppen egy halottat ravataloztak fel, és gyújtották meg a tüzet.

Kissé megállt bennem a levegő, és még morbidnak is tartottam, hiszen bármelyik járókelő megállhatott (gyerek, felnőtt), és megnézhette az eseményt.

Én is eltöltöttem egy kis időt, hiszen kíváncsi voltam. Emlékszem a gomolygó füstre, a láma imájára, a megtört családtagokra, mert a fájdalom könnyei ott sem maradhatnak el….Ezek nálunk is majdnem így zajlanak, leadjuk a ruhát, amiben elhamvasztják a hozzátartozóinkat, majd egy urnában láthatjuk őket újra…

A bámészkodásom közben éreztem valami különlegeset. Méghozzá a természetesség megélése volt az.

Az a természetesség, ahogyan ezt az emberek kezelték. Teljes tudatában vannak abban, hogy egyszer őket nézik majd a járókelők. Illetve a vallás miatt hisznek az újjászületésben, így könnyen tudnak a halottaiknak boldog újjászületést kívánni!

Nincs temetői díj, fenntartási költség, műanyag virágok hada a sírokon, emlékek vannak csak.

Nem akarom megítélni, hogy melyik jobb, de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy elengedni valakit, ha „tudjuk”, hogy a halál csak egy kezdet, és minden nap láthatjuk is, hogy ez az élet körforgásának a része.

Közben a nagy lángok átalakultak füstté…és vége.

Elgondolkodtató, és átformáló délelőttöm volt. Egyész napra a hatása alá kerültem. Később megtudtam, hogy a halott egy támogatója volt a kolostornak, ahol én laktam. A guru a nepáli naptár szerint meghatározta, hogy mikor érdemes a tort megcsinálni. Ez jelen esetben a halál beállta után két napra esett, vagy várni kellett volna a családnak 3 hetet.

Szóval a fontossági sorrendben az első helyen volt a csillagok állása, és az, hogy jobb újjászületése legyen az embernek. Érdekes…

Még egy érdekesség: minél magasabb szinten van egy ember, láma (ezalatt azt értem, hogy rengeteget imádkozik, sok jót cselekszik), annál tisztább az átkelés.

A buddhista ereklyék kiállításon itthon is lehet olyan maradványokat látni, mint egy kis gyöngy. Ezeket a hamu között találták a nagyobb mesterek után. Puszta látványuk is magukba hordozzák a megvilágosodás, felemelkedés energiáját. Érdemes egyszer megtekinteni, megérezni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Első rész: Nepál a titkok országa

Második rész: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Az első héten a gardírozó lámával, az útitársammal meglátogattunk pár közeli helyet. Nyilván ez csak nekem volt újdonság.

Megnéztük a boltokat, ahol gyönyörű zöldségeket lehetett kapni, meg házisajtot, és egyéb dolgokat, amikről sose tudtam meg mik voltak…

Bőség zavarát láttam hazahozható szobrokban, hangtálakban, füstölőkben, és egyéb kincsekben. Már láttam magam előtt a csomagomat hazafelé.

Betaxiztunk a városközpontba, ahol vettem arcmaszkot, mert akkora volt a szmog, hogy erősen ajánlott volt. Kb. feleannyi lakos, mint Budapesten, de tizede területen.

Szóval sok, sűrű. Ettől kicsit nyomasztónak is éreztem először. Hangos, motorok, autók keresztbe-kasul, hangos dudálások. Olyan indusos.

Amikor átmentünk a hídon, és kinéztem a folyóra…nos olyan látvány fogadott, hogy örökre a retinámba égett. Annyi szemét volt a folyóban, és kisodródva a partjára, hogy feltorlódott. A helyi kecskék, disznók ebben „legeltek”. Volt olyan része is, ahol égett a szemét a vízen. Elég szürreális.

Mindezt ellensúlyozta a sztúpák, az imamalmok, a kolostorok, a szebbnél szebb szobrok, rengeteg imazászlók látványa, és kisugárzása.

Teljesen természetes volt, hogy az utcán kortól függetlenül leborulásokat végeznek az emberek, akár az incselkedő majmok kíséretében is.

Azt gondolom, hogy lakóhelyemnek nem választanám. Spirituális, és önfelfedező túrának első osztályú.

Az volt a szokás, ha bementünk egy templomba, akkor néhány forintnyi adományt hagyni volt ildomos, így mindig volt nálam apró, hogy megfelelően akklimatizálódhassak.

A történet itt nem áll meg, mert nem csak adtunk, hanem kaptunk is. Lehet, hogy nem onnan, ahová adtunk, de az egyensúly mindig megvolt. Bárhol jártunk, és fogadtak bennünket, ott biztos kaptunk helyi csőröge szerű csemegét, ennivalót, és „finom” jakvajas tejet.

Tudni kell rólam, hogy a tejet magában sem iszom meg, így vajasan pedig felettébb érdekes ízű volt. De nem utasítottam vissza, inkább rájöttem, ha lassan iszom, akkor nem töltenek újra.

Fogyókúrázni vágyóknak nagyon ajánlom, mert telítette a gyomromat, és nem volt éhségérzetem, le is fogytam öt kilogrammot.

Olyan helyekre vitt el bennünket a láma, ahová nem minden turista jut el, nagyon szerencsésnek éreztem magam. Tátott szájjal figyeltem mindent, és szívtam magamba az energiát, az információkat, és a port.

Ami a legelején feltűnt, hogy valóban kevésbé voltam éhes, és ez a tejen kívül annak is betudható volt, hogy olyan szintű szellemi táplálékkal voltam körülvéve, hogy elvonta a figyelmemet a fizikai síkú dolgokról.

Egyik nap részt vettünk a sherpák újévi ünnepségén. Mindenki be volt öltözve hagyományos ruhába, megtörtént az ehhez kapcsolódó szertartás, utána vendégül láttak bennünket. Az én rendszerezett gondolkodásmódomnak ez egy káosz volt. Az emberek össze-vissza, a szertartás alatt is zsivaj, gyerekek rohangáltak. Csak pilláztam. Nekik viszont természetes volt.

A lámánk elment megbeszélni valamit a szervezőkkel, így mi vártunk rá.

Természetesen semmit nem mondott, hogy mikor jön, így türelmesen vártunk. Közben ismerkedtem helyi sherpa kislányokkal, akik talán jobban tudtak angolul, mint én. Szégyelltem is magam.

És még mindig vártunk. Türelem.

Idegen országban, idegen helyen, idegen kultúrában, senkit nem ismerve (kivéve az útitársamat), csak várunk, és nem tudjuk meddig, mi lesz a következő lépés.

Hányszor fordul ez velünk itthon, a mindennapi életünkben?! Csak várunk, mert nem tudjuk mi a következő lépés, de nem türelmesen, hanem türelmetlenül. Mert mindent tudni akarunk előre. Így vagyunk összerakva.

Tanultam a türelmet. Itt is. Amikor rájöttem, onnantól kezdve elszállt a görcs, és hagytam magam.

Eltelt egy hét, és máris annyi mindent tapasztaltam.

A legfontosabb: az adok-kapok egyensúlyát a valóságban, illetve türelmet. Hagyni, hogy az események csak történjenek.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Budapest-Moszkva-Delhi-Katmandu

A történet első részét itt találod: Nepál a titkok országa

Alföldi lányként látni a Himaláját felülről… Enyhén szólva is felemelő érzés. Huszon óra utazás, és várakozás után nem mondom, hogy nem szurkoltam a pilótának, hogy a hegyek között le tudja rakni biztonságban a gépet.

Már vártak bennünket, és elvittek a kolostorhoz, ahol a szálláshelyünk is volt. A várost átszelve láttam, hogy micsoda anyagi nyomorban élnek ezek az emberek, mennyire szennyezett a levegő… Megláttam egy hentes boltot is, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a következő három hétben nem eszek húst. (Ez így is lett)

Tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor a kolostor udvarába léptem. Hazajöttem… Ismerős volt valahonnan…

Elfoglaltuk a szállásunkat, majd megvendégeltek bennünket, és látogatást tehettünk a főgurunál, a kolostor vezetőjénél.

Bele a sűrűbe egyből…

Mindenki mosolygott, kedvesen méregettek, és nagyon segítőkészek voltak. Beleshettem a gyerekek órájára, akik reggel 6-tól este kilencig foglalkoztatva vannak. Nem mindenkiből lesz láma, sokakat közülük azért küldenek kolostorba, mert nincs pénz a nevelésükre. Itt legalább tanulhatnak, lakhatnak, enni kapnak, és majd felnőttként dönthetnek.

De térjünk vissza a kis szobámra. Semmilyen szinten nem emlékeztetett a régi életemből megszokott ötcsillagos szobára… Egyszerű volt, de nagyon örültem neki a hosszú út után.

Alapvető tudnivalók, hogy csak bizonyos időközönként van áram, aminek a rendje ki volt írva a közös társalgóban. Vagyis a hűtő inkább tárolószekrény szerepében tetszelgett.

Meleg vízre is akkor volt esély, amikor sütött a nap. A megérkezéskor borús idő volt, így a hideg vízben a nagyon fontos részek kerültek tisztításra…

Eljött az első éjszaka, elég fáradtan zuhantam az ágyba..

Kicsit visszatekerném az idő kerekét: utazás előtt volt egy álmom, ami arról szólt, hogy meghaltam, és felkerültem a Menyországba, ahol csak gyerekek, és nők voltak. Kérdeztem az ottani asszonyokat, hogy most már nem láthatom a szeretteimet, és mondták, hogy de, csak nem tudok hozzájuk szólni. Nagyon elkeseredtem emiatt, függetlenül attól, hogy békés volt odaát a légkör. Minden feltűnően szép fehér volt.

Vissza az első éjszakához:

Lefeküdtem aludni a sötétben, mert akkor már nem volt áram, gyorsan mély álomba szenderültem. A fal felé fordultam, amikor hirtelen fény lett, megijedtem, kinyitottam a szemem, és bevillant a Menyországban „átélt” gyönyörű fehérség. Egy pillanat alatt jött a gondolat, hogy meghaltam. Utána  a következő: de nem is emlékszem arra, hogy lezuhant volna a gépünk. Ezen pár pillanat után feleszméltem, és rájöttem, hogy semmi baj, élek, csak visszajött az áram, és én a fehér falat bámultam…

Másnap reggel elmeséltem a gardírozó lámának, két napig ezen nevettek.

Az „elmeséltem” az az én számból kicsit nagyképűnek hangzik, mert az angol nyelvtudásom nagyon alapszintű. (Lehet, nem is a sztorin nevettek???!!!)

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Annyit használjuk ezeket a szavakat a mindennapokban…Valójában mit is jelentenek?

Mit érthetünk alattuk?

Amikor van egy célunk, szeretnénk valamit, akkor igen sokat gondolunk rá, és bennünk van a vágy. Magunkénak akarjuk tudni azt az érzést, amikor megvan. Elképzeljük, hogy az milyen felemelő lesz, mennyi örömmel fog eltölteni. Sokunk a cél megvalósulásától várja a boldogságot, és csak vár. Közben pedig az élet itt van, és most. Az idő telik.

Mindegy milyen célról beszélünk. Ez lehet gyerek, pénz, új munkahely, házvásárlás, párkapcsolat, autóvásárlás, közös kirándulás a családdal, bármi. A lényeg, hogy vágyunk, és vággyunk rá.

Amikor kitűzünk egy célt-emberi gyarlóságunkból fakadóan-már másnap szeretnénk, ha ott lenne előttünk, ha ülhetnénk a megálmodott nagy fotelünkben, szelhetnénk az utat az új autóval, átölelhetnénk a párunkat…

De a való világban nem így van (vagy csak nagyon ritkán).

Ott az idő. Aki egy ilyen esetben ellenségünk is lehet. Főleg, ha a nagyon sok hónap, év eltelik, és még mindig nem történik semmi változás. Nem jön új munkalehetőség, nem nyerünk a lottón…

Tételezzük fel, hogy jól fogalmaztuk meg az álmunkat, és már annyira akarjuk, és mégse jön az eredmény. Nos, ekkor elkezdünk türelmetlenekké válni. Ami érthető. Miközben lehet, hogy csak annyit kellene tenni, hogy megnézzük, hogy mi mit tettünk a célért, min változtattunk, hogyan vélekedünk róla, mi van a fejünkben, hogyan beszélünk róla, milyen hozzáállásunkon kellene változtatni.

Nyilván elkezdjük nyugtatgatni magunkat, hogy jó lesz ez, eljön az ideje, még biztos nem érett meg az helyzet rá, még türelemre tanítanak.. De valljuk be őszintén, mindennek van egy határa. Temperamentumtól, és beállítottságtól függően, egyszercsak azt mondjuk, hogy ELÉG!

Itt van az a pont, amikor beindulhat a változás energiája, de nem mindegy milyen irányba.

Mert, ha kívülről megnézzük magunkat, és elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk az ügy érdekében, akkor tényleg a várakozás a legtöbb, amit tehetünk. Vagyis FEL-ADJUK, az égieknek, a jóistennek, az angyaloknak, bárkinek, hogy segítsenek megoldani a helyzetet.

Viszont, ha nem tettünk meg mindent, akkor meg kell emelni a fenekünket, és cselekedni, mert akkor nem lesz elég a mantrázás, és a meditáció.

Ha ráhangolódsz, akkor a lelked pontosan tudja a választ, hogy hol tartasz a saját témádban.

Volt olyan eset, amikor tíz évet vártam egy esemény bekövetkezésére. Mondhatni mindent megtettem, és FEL-ADTAM, viszont már azt éreztem, hogy nem tudok fizikai, és szellemi síkon mit tenni, így ELENGEDTEM.

Vagyis nem ragaszkodtam a végeredményhez. Úgy tudtam elengedni, hogy elfogadtam, hogy ha bekövetkezik örülök neki, ha nem, akkor sem fogok a Dunába ugrani. Nem görcsöltem tovább vele. Nem hagytam, hogy az életemet, a jelenemet megnyomorítsa egy be nem teljesült vágy keserűsége.

Mert mi van, ha más utam van? Ha nincs is rá szükségem? Ha később van itt az ideje? Ha tíz évet tudtam élni nélküle, akkor lehet 11-et is, hiszen annyi örömet lehet találni a mindennapokban. Mi van, ha pont a cél előtt vagyok, csak még nem látom?

Elengedtem, de nem volt bennem LEMONDÁS.

Amikor lemondunk valamiről, akkor minden energiát kiveszünk a témából, elveszítjük a hitünket, a reményünket, érzéketlenné válunk iránta. Nem programozzuk tovább, nem álmodunk róla. Lezártnak tekintjük.

Ez elég nagy fájdalommal, önmarcangolással, keserűséggel járhat.

Sokszor elgondolkoztam azon, ha lemondok a célomról, és nem hiszem mélyen, hogy egyszer megvalósul, akkor is igazam lett volna. Csak nem mesélhetnék arról most neked, hogy sikerült.

Szóval fel a fejjel kedves olvasó!

Feladni lehet, elengedni kell is néha, de lemondani…..Na azt már nem!

Hiszen bármikor lemondhatunk valamiről, miért pont most?

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Szinte napra pontosan hét évet ültem azon, hogy megírjam nepáli utazási élményeimet. Fogalmam sincs, hogy miért nem egyből, de most jött el az ideje. Ugyanis, amikor mesélek róla pont úgy érzem magam, mintha tegnap lett volna az élmény.

Igyekszem majd hiteles fotókkal alátámasztani, de nehéz lesz, mert csak az az egy adathordozóm ment tönkre, amin a közel ezer kép volt. Egy pár maradt meg a gépemen…

Mondhatjuk véletlen, de az első sokk után úgy gondolom, hogy jelzés értékű.

Így is kapom a tanítást. Egy: minden itt van bennem, képek nélkül is tisztán emlékszem mindenre.

Kettő: nem szabad ragaszkodni, tehát tanít elengedni.

Több részletben fog összeállni a kép.

Úgy indult a történet, hogy egy összejövetelen megemlítettem a Reiki mesternek, hogy szívesen kimennék egyszer Nepálba, hiszen tudtam, hogy ő rendszeresen jár, és mégis jobb úgy, ha már van kint ismeretség.

Valószínű, hogy meghallotta, mert nagyságrendileg két év elteltével, egyik napon felhívott, hogy két hét múlva indul, ha gondolom, mehetek vele…

Derült égből villámcsapás!!!

Egyik, hogy már rég elfelejtettem, hogy említettem neki, nem volt napi szinten a fejemben. A másik, hogy olyan élethelyzetben voltam, ami anyagilag nem tette volna lehetővé az út megfinanszírozását.

( Ezt nagyon szépen fogalmaztam, de konkrétan egy vasam se volt, albérletben laktam, bedolgoztam valakinek éppen.)

A telefonbeszélgetés után azt se tudtam merre induljak el, mit csináljak. Kértem három nap gondolkodási időt… Nem tudtam mire lesz elég ez a három nap, de nem akartam egyből nem-et mondani. ( Ez lett volna a realitás.)

Kit érdekel a realitás, ha az ember lányának az álmáról van szó???

Mondanom se kell, hogy nem tudtam aludni, agyaltam, honnan lehetne pénzt szerezni. Azt éreztem, hogy mennem kell, és most. Senkivel nem osztottam meg a dilemmámat, nem akartam, hogy bárki befolyásoljon a döntésemben.

Addig morfondíroztam, míg eszembe jutott, hogy egy kedves ismerősöm egyszer tett nekem egy felajánlást, ami arról szólt, hogy, ha szeretnék valahova utazni, akkor ő segít.

Nos, erőt vettem magamon, felhívtam, hogy itt az idő. Beültem a kocsiba, elutaztam pár száz kilómétert, ahol volt, és elmondtam a helyzetemet. Nem volt veszíteni valóm…de másik esélyem se.

Úgy voltam vele, ha nem próbálom meg, sose tudom, mi lett volna, ha bátrabb vagyok.

Kezemben a pénzzel utaztam haza. ( Közben elgondolkoztam, hogy ebből közel egy évig tudnám fedezni az albérletemet, de nem, én Nepálba indulok…)

Örök hálám a támogatásért!

Még az autóból felhívtam a mestert, és mondtam, rendelheti a repülőjegyet.

Gondolhatod azt, hogy így könnyű…

De nem ennek van jelentősége, hanem annak, hogy ezt megteremtettem. Egyszer őszintén vágytam rá, kifejezésre juttattam, és megkaptam hozzá a segítséget, hogy megvalósuljon. Ezen lépések között azért évek teltek el!

Mi van, ha neked is működik? Mi van, ha neked másképp működik, másban támogatnak az álmaid megvalósításában? Mennyire könnyű lenne elhinni, hogy bármit létre tudunk hozni?

Egyedül az idő faktorral nem tudunk mit kezdeni, sürgetni. Pont akkor jön úgyis a megvalósulás, amikor megérünk a befogadásra.

Ezután maradt még egy bő hetem arra, hogy gondoskodjak a háromheti távollétem alatti teendőkről. Csekkek, halak, virágok stb.  Pluszban még jött egy lehetőség, hogy kibérelhetek egy helyet, ahol üzletet nyithatnék. Nyilván ebben a pár napban azt is lezongoráztam, letárgyaltam, összehoztam az illetékeseket, így abban a tudatban indultam el, hogy még munkahelyet is teremtettem magamnak.

Bele kerültem az áramlásba… Előtte csak forgolódtam, és nem láttam ki sanyarú helyzetem zárt vaskapuján.

Mélyen hiszem, hogy BÁRMIKOR lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra JOBBÁ fordulhat a sorsunk.

Hogy mi volt az indíttatáson Nepál felé?

Érdekelt a kultúra, a „szent helyek” kisugárzása, a tanítások, a felfedezés, és természetesen a buddhizmus magva.

Ennek ellenére sosem lettem a szó szoros értelmében buddhista, csupán azokat a tanításokat, ami nekem életszerű, és azonosulni tudtam vele, azt beépítettem az életembe. Pont ez tetszett ebben a vallásban, hogy meg hagyják ezt a szabadságot.

Nőnapkor indultam a nagy útra…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Felháborodtam, elkeseredtem, és kerestem a miérteket..

Egyik kora reggelen sétáltam a kis városom központjában, épp edzést mentem tartani. Olyan jó érzés a kora reggeli ébredező várost érezni,  nézni az álmos embereket, élvezni felkelő napot, hallgatni a madarak csicsergését.

Nos, ebbe az idilli hangulatomba rondított bele az a kép, amikor lenéztem a földre, a zöldellő fű, és bokrokra. Tele volt dobálva cigaretta csikkekkel!!!! Ezen kívül papírzsepi, csokipapír, üdítős flakon…

Séta közben azon gondolkoztam, hogy miért? Miért kell bemocskolni az élőhelyünket???

Szembe jött velem két szemétszedő úriember, akik botokra szúrva szedegették, amit tudtak… De a felázott földből a rengeteg cigicsikket hogyan? Egyesével?

Azok a növények nem élőlények? Mi lenne, ha a dohányzó, és ily módon szemetelő embert odaállítanánk, és mindenki körbedobálhatná csikkel, de nyakig…

Jelzem nem vagyok semmilyen aktivista, sőt inkább passzivista, de emellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Annál jobban már csak az a dühítő, amikor az autóból kipöcköli a maradék cigit, és az ki tudja hol landol.. Miért nem gyártják a filtert ehetőre? Nem kéne eldobni. Lehet jó ötlet, hiszen vízben oldódó wc papír guriga is van már.

Engem nem zavar, ha valaki mérgezi magát, mert mindannyian tesszük, ki így, ki úgy…Viszont miért kell a környezetet bántani? Ilyen viselkedésű ember otthonában mi lehet? Bele se merek gondolni…

Tényleg a szemetelő emberek egyikének sincs gyereke? Vagy erre tanítja? Meddig akarjuk még elhinni, hogy a cselekedeteinknek nincs következménye?

És igen, ezt látják a fiatalok, és ettől hever a fűben a csokispapír, a kólásdoboz, és egyebek.

Hogy miként lehetne ezt megállítani? Nem tudom, hiszen, akik így tesznek azoknak valóban más az értékrendjük, és gyanítom ezt a cikkemet nem is értik. Nem értik, hogy mi a baj ezzel, hiszen más is ezt csinálja, meg olyan messze van a kuka, úgyse látja senki…

Utána meg csodálkozik, ha sorra történnek vele a kellemetlen események. Hogy miért? Mert amit adunk, azt kapunk vissza.

A világ megváltoztatása, jobbá tétele, valahol itt kezdődik. Egy pici odafigyeléssel…Hogy érezze az az ember magát kellemetlenül, aki szemetel, hogy ez nem helyes, ezt nem kéne, ez nem jó minta a gyereknek, unokának.

Annyira szeretnék úgy végig sétálni azon a kis szakaszon, hogy tiszta, a fű között nem landol semmi oda nem illő.

Milyen jó lenne, ha megértenénk, hogy nem mi vagyunk a világ urai, mert a természet sokkal erősebb nálunk. Nézd meg az árvizeket, földrengést, hurrikánokat.. Hol vagyunk mi akkor emberek? Porszemek…

Ha annyit elértem, hogy eljut olyan emberekhez, akik ezen még nem gondolkoztak el, és legalább tízig elszámol, mielőtt eldobna valamit, akkor megérte a fáradozás.

Bár tudom, hogy ez csepp a tengerben, de sok kicsi sokat érhet!

Délután pedig láttam egy guberáló embert, akinek a kis tolikocsiján szelektíven volt válogatva a talált cucc. Végig futott a gondolat, hogy most ő mennyivel többet tett a környezetért, mint a puccos, de szemetelő egyén. ( Jó, most arról nem ejtenék szót, hogy szétgyalázzák a kukákat, és a környékét…)

Mi lehetne még a megoldás? Talán a pénzbírság! Annak nem szoktak örülni az emberek. Ha büntetnek a tiltott helyen való dohányzásért, akkor büntethetnének a tiltott helyen való szemetelésért is..

Hogy nincs rá ember? Van, van annyi munkanélküli, csak szervezés, és anyagi kérdés… A környezet helyreállítása is pénzbe kerülne..

Illetve, mi lenne, ha tanítanák az iskolában, és retorzió lenne a negatív példák esetében….

Nyilván a legjobb a szülői minta, mert utánzás útján tanulunk

Légy jó minta!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség