Ezt a két különálló szót egyben látni, összeférhetetlennek tűnik, mert a baba szó lágyságot, szeretetet áraszt, a projekt pedig konkrét tervet, racionális gondolkodást.

Hogy lehet egy új élet megalkotását racionálisan kezelni? A gyermekáldás nem egy természetes folyamat, a teremtés része?

Többször hallom a környezetemben, hogy majd hétvégén leszünk rajta… Értelmezni se tudtam a mondatot lélek szintjén. Csinálni akarnak egy gyereket???

Lehet, hogy csak mi gyártunk belőle projektet, és amint megszületik a baba, akkor kipipálhatjuk, utána rátérhetünk a következő projektre, mint garázsépítés, fűtés korszerűsítés, olajcsere az autóban…

Lehet, kicsit keményen hangzanak a szavaim, de ha már projekt, akkor végig gondoltam racionálisan is, ezt a csodát, ami vár azokra a nőkre, akik anyukák szeretnének lenni. Nem szeretnék abba belemenni, hogy lombik program, mert az más asztal.

Mert egy olyan nő, aki babát szeretne, és mondjuk közelebb van a 40-hez, mint a 30-hoz, bármit képes megtenni.

Képes hazarángatni a párját a munkából, amikor a naptár szerint megfelelő a pillanat a fogantatásra.

Képes fagyöngy teát inni a megfelelő hormontermelődés elősegítésére. Képes újholdkor gyertyaszertartást csinálni, imádkozni, kérni, könyörögni… Gyertyaállásba feltolni a fenekét, az aktus után, hogy betaláljanak a kis pajtik a megfelelő helyre.  Levelet írni a leszületendő léleknek...Ruhát varrni neki…

Számolgatni a napokat a következő ciklusig, elhinni, hogy azért hízik, feszül mindene, mert anyuka lesz..

Egyszóval bármit, csak jöjjön már az a baba…

És amikor eljön a nap, kiderül, hogy ebben a hónapban sem…. Nos akkor jön az összeomlás, a sírás, a befelé fordulás, az önmarcangolás. A miért nem? Mit nem csináltam jól? Mi a bajom? Megint menjek orvoshoz? Hogy állok oda a párom elé ezt elmondani? Mi van, ha emiatt őt is elveszítem? Stb…

Egyszer mondta nekem egy hölgy, hogy nem minden nő azért született le, hogy anya legyen. Végtelenül dühített, és nem értettem vele egyet akkor. De átgondolva lehet, hogy igaza van, mert ugye vannak „rossz” anyák (film is készült róluk). Az egy másik kérdés, hogy miért lesz valakiből „rossz” anya.

Viszont fentről nézve a helyzetet felteszem a kérdést, hogy hol van a szabad akaratunk? Mi van, ha választhatunk? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy egy gyermek, ha meg akar születni, akkor meg is fog?

Spirituálisan rátekintve (mert lehet tényleg teremtődtünk, és nem a majomtól származunk..), mi lenne, ha elfogadnánk, hogy a leszületendő lélek pontosan tudja, hogy az ő életfeladatához, kiválasztott programjához mikor kell megfogannia? Mi van akkor, ha jobban tudja, hogy mi legyen a horoszkópja, milyen csillagzat alatt szülessen, és mi legyen a neme? Mi lenne, ha mi csak azzal foglalkoznánk, hogy befogadjuk?

Hány eset van, amikor duplán védekeztek, és mégis állapotos lett a hölgy.

És mennyi olyan eset, amikor görcsösen akarják, és nem jön össze.

Talán pont azért, mert ott a görcsösség.

Igen, hallom, hogy mit gondolsz most! Hogy ne görcsöljek rajta, amikor úgy szeretném a kezembe fogni az én drága gyermekemet, megpuszilgatni, megsimogatni a kis buksiját…

Hogy lehet úgy akarni valamit, hogy azt ne akarjam túl?

Talán a legjobb út erre, ha kicsit belefáradsz az akarásba, és azt mondod, hogy ti megtettetek mindent, hogy a projekt pozitívan záródjon, és FEL-ADOD. Ami nem egyenlő a lemondással.

Ezt követően pedig elkezdtek élni, és olyan dolgokat művelni, ami örömet okoz nektek, amivel megnő az energiaszintetek, és abba tudjátok hagyni az önsajnálkozó hozzáállást.

Akkor bújtok egymáshoz, amikor jól esik, amikor elönt a vágy, a szenvedély, és felhőtlenül egymáséi tudtok lenni.

Nem akkor, amikor a naptár szerint megfelelő, és csinálni kell.

Érezz rá erre a két helyzetre.

Te melyik pillanatban fogannál meg, ha választhatnál újra?

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/