A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek

Beszélni akarok veled!

Párkapcsolati kommunikáció

Mi kell egyáltalán kommunikációhoz?

A szakirodalom szerint kell egy adó, egy vevő, egy közös nyelv, és egy közeg.

Itt véget is érhetne a blog. Hiszen, ha ennyire egyszerű, és kevés összetevős, akkor miért működik mégis nehezen?

Miért nem tudunk beszélgetni? Kimondani, amit érzünk? Szóvá formálni a gondolatainkat, egyáltalán beazonosítani az érzésünket, hogy mi az?

Vegyünk egy egyszerű felállást. Van egy párkapcsolat, és anya lelkét nyomja valami, szeretné elmondani a párjának.

Tehát megvan minden feltétel a kommunikációhoz, és valami miatt mégse teszi. Mert jönnek a kétségek. Mi van, ha elmondja, és a vevőt nem érdekli? Mi van, ha felhoz egy témát, és veszekedés lesz a vége? Mi van, ha rosszul fogalmaz? Mi van, ha nem jó a közeg? Nem megfelelő pillanatban hozza elő a témát? Mivanha…mivanha????

Meg hát tudnia kellene apának, hogy baja van anyának, és mégse kérdez rá. „Már nem is vagyok neki fontos.”

Szembejön ezer félelem, kifogás, és nem kerül felszínre, aminek ki kéne jönni..

Pedig megegyeztek a kapcsolat elején, hogy mindent meg fognak beszélni…és ők másképp csinálják, mint a szüleik, vagy Szabóék… És azután mégse…

Pedig TUDJUK, TUDJÁK, hogy a beszélgetéssel sok minden tisztázható (nem minden), fejleszthető, formálható. Ja, hogy nehéz összerándult gyomorral, idegállapotban, hevesen verő szívvel egy szót is kimondani? IGEN! Nehéz.

Senki nem mondta, hogy könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne ekkora súlya.

Mert arról nem szól a fáma, hogy a kommunikáció eredményességéhez szükséges a megfelelő lelki állapot. Némi összeszedettség, és érettség (ez gyakorlás kérdése).

Vagyis hiába van adó, vevő, nyelv, közeg, ha nincs meg hozzá az erő.

Ahhoz, hogy anya el tudja mondani (illetve ne csak egy egyoldalú közlés legyen), ahhoz fel kell szívnia magát, és összeszedni a gondolatait.

Az se baj, ha magában, vagy a telefonjában, kis cetlin összeszedi, hogy mit (miket) szeretne megosztani a párjával. Az összeszedés alatt pedig rá tud hangolódni a beszélgetésre, és közben oldódik a saját feszültsége.

Anya eljut arra a szintre, hogy képes szavakba önteni, amit gondol, és érez.

Megtalálja a megfelelő alkalmat (ami nem sörözés, tv nézés közbeni állapot), és leülteti apát.

Azt zárójelben megjegyezném, hogy ha apa nem akar beszélgetni semmiről, és nem csak azért, mert épp fáradt, akkor az elgondolkoztató hosszú távon…

Ahogy megvan a várva várt pillanat, telefon, tv kikapcsol. Ne legyen semmi zavaró tényező. Anya ezt így csinálja.

Itt csúszik be a képbe még egy pikáns rész, amikor is úgy álljon elő a farbával az asszony, hogy ne harapja le ura fejét, illetve ne vagdalózás legyen. Ahhoz valljuk be őszintén készülni sem kell, az menne zsigerből…

Hogy hogyan lehet ezt jól csinálni?

Mondjuk az erőszakmentes kommunikációval.

Tehát nem azt mondja anya apának, hogy te mekkora b…om vagy, mert megint kimaradtál, mindig ezt csinálod, blablablabla. (ebből maximum anyázás lehet)

Hanem azt mondja: „Amikor késel, nem jössz haza vacsorára, akkor mellőzöttnek érzem magam. És ez nekem nagyon fáj. Hogy tudnád azt csinálni, hogy legközelebb megpróbálsz időben érkezni? Hetente egyszer meglepni, hogy hamarabb jössz, és te készítesz nekem vacsorát? Az olyan jól esne, szeretettnek érezném magam.”

Mennyivel emberibb ez?

Illetve van lehetősége válaszolni, változtatni, véleményt formálni apának is.

Még egy fontos gondolat! Amit mellőzni lenne érdemes, az az általánosítás. A mindig, a soha, általában…stb.

Mennyivel jobb az, ha konkretizáljuk, hogy a múlt héten, tegnap, holnap stb. Milyen érzés az, ha azt mondják neked, hogy mindig elkésel?

Egy: tuti nem igaz, mert biztos volt olyan eset is, amikor nem.

Kettő: nincs benne a változás lehetősége. Ha ezt tartják rólam, így vagyok elkönyvelve, akkor minek változtassak?

Szóval, nem is olyan könnyű ez a kommunikáció…

Viszont, ha van két intelligens ember, szeretik, tisztelik egymást, terveznek egymással, akkor az ilyen típusú beszélgetések elkerülhetetlenek.

Elkerülhetetlenek, és szükségesek ahhoz, hogy hosszú, és mindkét fél számára méltó kapcsolatban éljenek.

Sok sikert, és próbálkozást hozzá!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

 

 

Rosszakarók-jószándékúak

Nagyon kényes a téma a rosszakarók felismerése, mert vékony hajszál van aközött, hogy a külső körülményeket szidjuk (így nem vállalva saját életünk felelősségét) és aközött, hogy valaki tényleg bajt akar nekünk.

Ezek elkülönítéséhez megfelelő önismerettel kell rendelkezni.

Erről már írtam egyszer egy másik aspektusból: A te örömöd, az én örömöm is?

Viszont most másképp néznék a történetre.

Nem az irigység, hanem konkrétan a szándékosság oldaláról.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért nem tudunk őszintén, száz százalékosan örülni a másik örömének? Hiszen, ha egyek vagyunk, egy tőről fakadunk, akkor az olyan, mintha a saját örömünket nem tudnánk megélni.

És mégis jelen van az az érzés, hogy nincs hiánytalan öröm.

Vagyis, ha én egyedül, vagy konfliktusokkal teli, punyi kapcsolatban élek, akkor mennyire tudok örülni annak, ha látom, hogy az ismerősöm boldog kapcsolatban van, összeköltözik a párjával, születik babájuk stb.

Szörnyű érzés még írni is róla.

Miért vagyunk ilyen gyarlók? Persze, persze mindig vannak szentek, akiknek ilyen még soha nem fordult meg a fejükben… Ők most a kivételek.

Alapjában véve lehet, hogy örülnénk, csak a másik öröme annyira felnagyítja a saját nyomorult helyzetünket, hogy csak arra tudunk figyelni, és az elvisz rossz irányba?!

Vagy esetleg mi is áhítoztunk az adott férfira/nőre, és látjuk, hogy ez már esélytelen?

Vagy de jó lenne, ha lenne nekem is saját kis kuckóm, házam, de kicsi az esélye, hogy valaha is?

Vagy bezzeg nekik összejött a gyerek, mi meg itt csak küzdünk magunkkal?

Ezer negatív tükröt tudnék még sorolni, ami masszív tanítás.

Viszont itt kapcsolódik be a szándék.

Mindezen negatív érzéseim, saját nyűgjeim ellenére jószándékú vagy rossz szándékú vagyok?

A jó szándékot nem kell magyarázni, mert a felismerés után megértjük, hogy mindenkinek más a sorsa, és tudjuk, hogy ránk is vár új otthon, lakás, munka, pénz, társ, gyerek stb. Így nem nehéz sok örömet kívánni…

A jó szándék is sülhet el balul.

Mert mi van, ha egy édesanya csupán jó szándékból egy biztos munkahelyet kíván a gyermekének? Ez ugye pozitív?! Viszont a gyerek vállalkozni szeretne, és azt veszi észre, hogy mind kudarcba fullad… Vajon, ha az édesanya azt kívánná a gyerekének, hogy legyen úgy, ahogy neki a legjobb??? Nos az már tudatosság (és a gyerek is nagyobb eséllyel boldogulhatna, és vállalkozhatna).

Mi van, ha nem tud valaki átlépni saját sérelmein, és nem tud jót kívánni?

„Nehogy már nekik jó legyen!”

„Ha jól érzik magukat együtt, nem lesz szükségük rám, kiesek a pikszisből.”

„Majd először én szülök.”

„Én sokkal jobban el tudnám végezni azt a munkát.”

„Ha én nyertem volna, én biztos adtam volna nekik.”

„Nem is olyan szép ez az autó, meg alig lát ki a kormány mögül.”

„Hiába fogyott, hogy néz ki, lóg a bőre.”

Nos az ilyen „szimpatikus” gondolatok sajnos befolyással lehetnek a másik, irigylésre méltó egyénre.

Ezek a gondolatok olyanná formálódhatnak, mint egy átok. Egy olyan negatív rezgéssel megtöltött gondolat, aminek ereje van. Kérdés, hogy ki a feladó, és milyen energia szinten van a vevő.

Hogyan vehetjük ezt észre?

Úgy, hogy eddig minden klappul ment, semmi okunk nincs a rossz közérzetre, és érezzük, hogy valami nem stimmel.

Persze ezt sok más minden befolyásolhatja. Tegyük fel a kérdést, hogy mit csinálhatnék másképp, de vegyük számításba a külső hatásokat is. Mert, ha én kezdtem el negatívan gondolkozni, akkor én okoztam a saját szakadékomat.

Viszont, ha nem, akkor érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni.

Kinek a befolyása hathat az én életemre?

Teljesen mindegy! Sose keress „bűnöst”! Elég baj az a szerencsétlennek, hogy ilyen negatív gondolatokkal van feléd. Még nem tudja, hogy ezzel többet árt magának, mint neked.

Egy dolgot viszont tehetsz, vissza küldöd a feladónak minden kívánságot, természetesen mentálisan.

Spirituális körökben ezt úgy tennék, hogy tisztítva, szeretettel átitatva.

Nos, véleményem szerint nem mindig működik a „Ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel.”

Ha felém karddal támad valaki, akkor, és egy fakanállal hiába hadonászok.

Sajnos vannak helyzetek, amikor olyan súlyú a szándék, hogy muszáj a saját eszközét alkalmazni a „támadónak”.

Hogy miért nem fontos, hogy ki akar rosszat? Ki gondol féltékenyen ránk?

Mert, amint vissza irányítod az ismeretlenbe, úgyis kiderül.

Mert MINDEN visszaszáll. A jó is, és a rossz is.

A feladónál megváltozhat az egészségügyi állapot, azok az események történnek vele, ami veled történt negatívba, stb.

Természetesen nem az a cél, hogy ping-pong mérkőzést játszunk, mert annak nincs vége, de vannak bizonyos határok, amiket ki kell tűzni saját magunk, és családunk védelmében.

Nem vagyunk tévedhetetlenek, és szentek, előfordulhat velünk is az, hogy elkívánjuk a másik boldogságát.

Viszont, ha megmarad a jó szándék, és az energiánkat inkább arra fordítjuk, hogy dolgozzunk magunkon, önismereti percet tartsunk, belenézzünk a tükörbe, akkor ez még az előnyünkre is válhat. Elindulhat egy pozitív változás belülről.

Ha meg rosszat akarunk a másiknak, mert nem tudjuk elviselni embertársunk sikerét, akkor pedig vállaljuk a következményt, amit az élet dob majd nekünk.

Te melyiket választod? Mi van, ha mindig dönthetsz másképp? Mi van, ha egy adott helyzet tanít téged? Mi van, ha azért kell látnod mások boldogulását, hogy mozdulj már meg végre? Mi van, ha magaddal foglalkoznál elsősorban? Mi az, ami a legjobban zavar mások örömében? Mi van, ha csak te vagy a gátja saját sikerednek? Mi lenne, ha engednéd, hogy boldog lehess, hogy elhidd, megérdemled?

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

 

 

 

süti beállítások módosítása