Társas magány
Kicsit szomorú, de mégis elég hétköznapi téma került most az asztalra. Mégpedig a társas magány megléte.
Bár talán ezt az egyik legnehezebb felismerni, mert nyakig benne van az ember, és nem lát ki belőle.
Ráébredés után pedig nem kellemes érzés szembesülni vele.
Környezetemben több olyan esettel találkoztam, ahol több éves együttlét, házasság, gyerekek megléte mellett szinte teljesen elhidegültek egymástól, illetve több a nehezen megélt napok száma, mint az örömtelié.
Úgy élik az életüket, hogy észre sem veszik egymás segélykiáltó jeleit, mert annyira belekövültek a megszokásba, és a hétköznapi rutinba, hogy erre már nem jut energia.
A legveszélyesebb helyzet, ha elhiszik, hogy ez így normális, és több év után kötelező a kapcsolat ellaposodása. De tényleg?
Természetesen sok energia elmegy a pénzkeresettel, a gyerekneveléssel, a lakásfenntartással, a háztartás vezetésével, de kicsit érdemes foglalkozni azzal a két emberrel, aki nélkül az egész nem működne.
Azzal a két emberrel, akik valamikor, valamiért megszerették egymást, és úgy döntöttek összekötik az életüket, és családot alapítanak. Akik tele voltak tervekkel, álmokkal, és boldogok voltak, hogy milyen szerencsések, hogy egymásra találtak.
Alig pár év eltelte után pedig azon kapják magukat, hogy minden megváltozott, és már rég nem tudnak önmaguk lenni a kapcsolatban.
Talán ott, hogy túl természetesnek veszik azt az állapotot, hogy „megvan” a társuk, és ezzel megelégednek, és semmit nem tesznek a kapcsolat fejlődéséért.
Illetve keveset beszélgetnek, vagy lehet, hogy beszélnek, de nem mondanak semmit…
Ritkán, vagy alig nyilvánítják ki elismerésüket, szeretetüket egymás felé.
Nincsenek közös programok, mindenki a maga útját járja.
Ritkázzák az intim pillanatokat, és itt nem csak a konkrét aktusra gondolok, hanem az összebújós, átölelős, kézenfogós pár órára.
És még lehetne sorolni…
Pedig egy párkapcsolat folyamatos „munkát” igényel, folyamatos szinten tartást, odafigyelést, építést. Mert vagy építünk valamit, vagy rombolunk. Nincs több opció.
Először is hozni kellene egy döntést, hogy változtatni fognak, mert, ha még szeretik egymást, akkor minden javítható.
Leülhetnek megbeszélni a felismerésüket, és közösen kitalálni, hogyan tovább. Például, ha nincs otthon az a klasszikus melegség, széthullottak a mindennapok, akkor bevezethetik a napi egyszeri közös étkezést. Apró lépés, de óriási ereje van. Szimbolizálja az ideális család képét, és ha ez rugalmasan megy, akkor tovább terjeszthető más tevékenységre is.
Ha ez nem megy, mert már azon a szinten van a kapcsolat, akkor segítőt, mediátort is bevonhatnak a megoldás érdekében, aki összehangolja két ember igényét.
Bármelyik variáció megfelelő lehet, csak egy nem: majd magától megoldódik…
Ha újra tüzet szeretnénk egy kapcsolatba, akkor fel kell piszkálni a hamut, dobálni rá néhány darab fát, hogy újra belobbanjon, és nem felejteni etetni a tüzet!
Dézsi Aranka mediátor, lélektréner
06-70-3326136