Amikor elindulsz egy ártatlannak tűnő erdei túrára a bihari hegyekbe. Felkészülsz lelkileg, hogy hosszú nap lesz, és lesznek megpróbáltatások. Nos ezzel én is így voltam...

De a sors nagyon rafinált, és kiszámíthatatlan. Mivel hárman mentünk a túrára, így egyedül ültem le, csatlakoztam be egy útitársam mellé. Kb. 30 perc után kiderült, hogy sok hasonlóság van bennünk . Hasonló a gondolkozásmódunk, a munkánk, a hobbink, és egy óra buszozás után már nagyon mély, lelki, emberi témákat feszegettünk.

Komolykodtunk, és nevettünk felváltva, szinte magamat láttam 20 év múlva. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így össze hozott bennünket, sok hasznos dolgot kaptam tőle.

A túra valóban megpróbáltató volt, mert vízszintest az öt óra menetelés alatt nem igazán láttam.:) Csak magasságokat, és mélységeket éltünk meg. Volt, aki követte az előtte lévőt, és nem tért le az útról, volt, aki mindig a kerülő utat kereste. Olyan is volt, aki segített egy csúszós emelkedőn a másiknak, és olyan is, akinek segíteni kellett. Aki elesett, aki megbotlott, aki rohant, aki megcsodálta a természetet, aki szemetelt, aki eltakarította más szemetét.

Jómagam örülök, hogy legyőztem a meredek dolgokkal kapcsolatos pánikomat, és minden támogatás nélkül meg tudtam tenni az utat. A 10-12 km alatt négy mélypont volt, amikor azt mondtam magamban, hogy elég, nem bírom tovább.

Akkor vettem egy nagy levegőt, és tudtam, hogy nem maradhatok itt, és új lendületet véve folytattam az utam...