Budapest-Moszkva-Delhi-Katmandu

A történet első részét itt találod: Nepál a titkok országa

Alföldi lányként látni a Himaláját felülről… Enyhén szólva is felemelő érzés. Huszon óra utazás, és várakozás után nem mondom, hogy nem szurkoltam a pilótának, hogy a hegyek között le tudja rakni biztonságban a gépet.

Már vártak bennünket, és elvittek a kolostorhoz, ahol a szálláshelyünk is volt. A várost átszelve láttam, hogy micsoda anyagi nyomorban élnek ezek az emberek, mennyire szennyezett a levegő… Megláttam egy hentes boltot is, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a következő három hétben nem eszek húst. (Ez így is lett)

Tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor a kolostor udvarába léptem. Hazajöttem… Ismerős volt valahonnan…

Elfoglaltuk a szállásunkat, majd megvendégeltek bennünket, és látogatást tehettünk a főgurunál, a kolostor vezetőjénél.

Bele a sűrűbe egyből…

Mindenki mosolygott, kedvesen méregettek, és nagyon segítőkészek voltak. Beleshettem a gyerekek órájára, akik reggel 6-tól este kilencig foglalkoztatva vannak. Nem mindenkiből lesz láma, sokakat közülük azért küldenek kolostorba, mert nincs pénz a nevelésükre. Itt legalább tanulhatnak, lakhatnak, enni kapnak, és majd felnőttként dönthetnek.

De térjünk vissza a kis szobámra. Semmilyen szinten nem emlékeztetett a régi életemből megszokott ötcsillagos szobára… Egyszerű volt, de nagyon örültem neki a hosszú út után.

Alapvető tudnivalók, hogy csak bizonyos időközönként van áram, aminek a rendje ki volt írva a közös társalgóban. Vagyis a hűtő inkább tárolószekrény szerepében tetszelgett.

Meleg vízre is akkor volt esély, amikor sütött a nap. A megérkezéskor borús idő volt, így a hideg vízben a nagyon fontos részek kerültek tisztításra…

Eljött az első éjszaka, elég fáradtan zuhantam az ágyba..

Kicsit visszatekerném az idő kerekét: utazás előtt volt egy álmom, ami arról szólt, hogy meghaltam, és felkerültem a Menyországba, ahol csak gyerekek, és nők voltak. Kérdeztem az ottani asszonyokat, hogy most már nem láthatom a szeretteimet, és mondták, hogy de, csak nem tudok hozzájuk szólni. Nagyon elkeseredtem emiatt, függetlenül attól, hogy békés volt odaát a légkör. Minden feltűnően szép fehér volt.

Vissza az első éjszakához:

Lefeküdtem aludni a sötétben, mert akkor már nem volt áram, gyorsan mély álomba szenderültem. A fal felé fordultam, amikor hirtelen fény lett, megijedtem, kinyitottam a szemem, és bevillant a Menyországban „átélt” gyönyörű fehérség. Egy pillanat alatt jött a gondolat, hogy meghaltam. Utána  a következő: de nem is emlékszem arra, hogy lezuhant volna a gépünk. Ezen pár pillanat után feleszméltem, és rájöttem, hogy semmi baj, élek, csak visszajött az áram, és én a fehér falat bámultam…

Másnap reggel elmeséltem a gardírozó lámának, két napig ezen nevettek.

Az „elmeséltem” az az én számból kicsit nagyképűnek hangzik, mert az angol nyelvtudásom nagyon alapszintű. (Lehet, nem is a sztorin nevettek???!!!)

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Annyit használjuk ezeket a szavakat a mindennapokban…Valójában mit is jelentenek?

Mit érthetünk alattuk?

Amikor van egy célunk, szeretnénk valamit, akkor igen sokat gondolunk rá, és bennünk van a vágy. Magunkénak akarjuk tudni azt az érzést, amikor megvan. Elképzeljük, hogy az milyen felemelő lesz, mennyi örömmel fog eltölteni. Sokunk a cél megvalósulásától várja a boldogságot, és csak vár. Közben pedig az élet itt van, és most. Az idő telik.

Mindegy milyen célról beszélünk. Ez lehet gyerek, pénz, új munkahely, házvásárlás, párkapcsolat, autóvásárlás, közös kirándulás a családdal, bármi. A lényeg, hogy vágyunk, és vággyunk rá.

Amikor kitűzünk egy célt-emberi gyarlóságunkból fakadóan-már másnap szeretnénk, ha ott lenne előttünk, ha ülhetnénk a megálmodott nagy fotelünkben, szelhetnénk az utat az új autóval, átölelhetnénk a párunkat…

De a való világban nem így van (vagy csak nagyon ritkán).

Ott az idő. Aki egy ilyen esetben ellenségünk is lehet. Főleg, ha a nagyon sok hónap, év eltelik, és még mindig nem történik semmi változás. Nem jön új munkalehetőség, nem nyerünk a lottón…

Tételezzük fel, hogy jól fogalmaztuk meg az álmunkat, és már annyira akarjuk, és mégse jön az eredmény. Nos, ekkor elkezdünk türelmetlenekké válni. Ami érthető. Miközben lehet, hogy csak annyit kellene tenni, hogy megnézzük, hogy mi mit tettünk a célért, min változtattunk, hogyan vélekedünk róla, mi van a fejünkben, hogyan beszélünk róla, milyen hozzáállásunkon kellene változtatni.

Nyilván elkezdjük nyugtatgatni magunkat, hogy jó lesz ez, eljön az ideje, még biztos nem érett meg az helyzet rá, még türelemre tanítanak.. De valljuk be őszintén, mindennek van egy határa. Temperamentumtól, és beállítottságtól függően, egyszercsak azt mondjuk, hogy ELÉG!

Itt van az a pont, amikor beindulhat a változás energiája, de nem mindegy milyen irányba.

Mert, ha kívülről megnézzük magunkat, és elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk az ügy érdekében, akkor tényleg a várakozás a legtöbb, amit tehetünk. Vagyis FEL-ADJUK, az égieknek, a jóistennek, az angyaloknak, bárkinek, hogy segítsenek megoldani a helyzetet.

Viszont, ha nem tettünk meg mindent, akkor meg kell emelni a fenekünket, és cselekedni, mert akkor nem lesz elég a mantrázás, és a meditáció.

Ha ráhangolódsz, akkor a lelked pontosan tudja a választ, hogy hol tartasz a saját témádban.

Volt olyan eset, amikor tíz évet vártam egy esemény bekövetkezésére. Mondhatni mindent megtettem, és FEL-ADTAM, viszont már azt éreztem, hogy nem tudok fizikai, és szellemi síkon mit tenni, így ELENGEDTEM.

Vagyis nem ragaszkodtam a végeredményhez. Úgy tudtam elengedni, hogy elfogadtam, hogy ha bekövetkezik örülök neki, ha nem, akkor sem fogok a Dunába ugrani. Nem görcsöltem tovább vele. Nem hagytam, hogy az életemet, a jelenemet megnyomorítsa egy be nem teljesült vágy keserűsége.

Mert mi van, ha más utam van? Ha nincs is rá szükségem? Ha később van itt az ideje? Ha tíz évet tudtam élni nélküle, akkor lehet 11-et is, hiszen annyi örömet lehet találni a mindennapokban. Mi van, ha pont a cél előtt vagyok, csak még nem látom?

Elengedtem, de nem volt bennem LEMONDÁS.

Amikor lemondunk valamiről, akkor minden energiát kiveszünk a témából, elveszítjük a hitünket, a reményünket, érzéketlenné válunk iránta. Nem programozzuk tovább, nem álmodunk róla. Lezártnak tekintjük.

Ez elég nagy fájdalommal, önmarcangolással, keserűséggel járhat.

Sokszor elgondolkoztam azon, ha lemondok a célomról, és nem hiszem mélyen, hogy egyszer megvalósul, akkor is igazam lett volna. Csak nem mesélhetnék arról most neked, hogy sikerült.

Szóval fel a fejjel kedves olvasó!

Feladni lehet, elengedni kell is néha, de lemondani…..Na azt már nem!

Hiszen bármikor lemondhatunk valamiről, miért pont most?

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek