Többször előfordult már az életemben, hogy amint megismerkedtem valakivel, kis idő múlva elkezdtem felvenni a szokásait, igyekeztem megfelelni, és szép lassan feladtam magam a kapcsolatért, pedig azt nem kérte tőlem senki.

Azért történhet ez meg, mert ott hibázunk általában, amikor két ember megismerkedik, és akarva akaratlanul igyekeznek egymást a saját képükre formálni. Rendelkezni egymással, birtokolni, saját tulajdonnak tekinteni. Ez talán az elején még kedves, és aranyos is tud lenni, hogy nélküle nem teszek semmit, nem barátkozom, nem járok el sehova,nem eszek egyedül stb., de ez az idő elteltével károssá változik, mert mindkét félnek megszűnik az egyéni élete, egyénisége, és fojtóvá válhat egy kapcsolat.

Ennek a következményei lehetnek, hogy az egyik megunja, hogy nincs szabadsága a kapcsolaton belül, és elkezd esetleg eljárni, vagy máshol keresni a látszólagos boldogságot.

Tehát ahhoz, hogy megmaradjon az identitásunk, és ne adjuk fel teljesen magunkat, igenis hagyni kell teret magunknak, és a másiknak. Meg kell tartanunk ezt az igényünket. Senkit nem lehet leláncolni, és, ha van szeretet két ember között, akkor teljesen természetes, hogy mindig visszatérnek egymáshoz.

A legszerencsésebb talán, ha marad nekem is, neki is egy élete,  és van egy közös életünk is.