A nagyszülők ereje
Két nagyszülő kézen fogta a kis unokát, és iparkodva átsétáltak a zebrán. Mondhatni mindennapos pillanat, de valami miatt több volt benne. Meghatott...
Szabad szemmel látható volt a gyermek iránti szeretetük, a törődés, az óvás, és az, hogy nagyon vigyáznak rá.
Nagyon büszkék voltak…
Mennyi nagyszülő élhet így, milyen életető állapot…
Sokan érthetően, és néha türelmetlenül várják az unokákat, akik azért manapság egyre későbben, nehezebben jönnek.
Nyilván a türelmetlenséggel semmire nem mennek a pároknál, inkább csak ellenállást válthatnak ki.
Nyögvenyelősebben szánják rá a párok magukat arra, hogy gyerekük legyen. Akik szeretnének, azoknak pedig nehezebben jön össze, mert olyan stresszfaktornak vannak kitéve a mindennapokban, hogy teljesen felborult a természetes egyensúly.
Ha csak a bevitt táplálék, levegő, víz „tisztaságára” gondolunk, és nem is ásunk mélyebbre…
Mennyi „lehetőség” van az unokákban…
Mennyi „lehetőség” van az unokákban…
Minden olyan „nemtudásból elkövetett nevelési hibát” felül lehet írni, másképp lehet csinálni, elég csak kényeztetni. Van már idő, energia, tapasztalat a gyerekkel foglalkozni, hiszen aktív korban ezekből van a legkevesebb.
Milyen megdöbbentő lehet egy nagyszülőnek rájönni, hogy ő milyen szülő volt, mert az unokák rávilágítanak az esetleges hiányosságokra. Vagy csupán a jelenlétük „felkavaró”, emlékeket felhozó.
Emlékezni arra, hogy ők hogyan bántak a gyermekeikkel, mennyire várták (vagy nem várták) a születésüket. Hányszor kellett nem-et mondani, vagy korán kelni, közösen sírni az első szerelmi csalódáskor stb. Biztos felmerül nagyszülőként, hogy hogyan kellett volna másképp, vagy minden úgy jó, ahogyan volt.
Ránézve az unokára látni a saját génjeik reprodukcióját, felismerni az átvitt szokásokat, megnyilvánulásokat… Hááát nagyszerű élmény lehet megélni.
Miközben az unoka kezét fogják, tudat alatt szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy nem tudhatják, hogy látják-e felnőni a kis gyermeket. Félni attól, hogy mennyi élményből fognak kimaradni, és közben őszintén bízni abban, hogy a lehető legtovább benne lehetnek a családi egységben.
Illetve bízni abban, hogy az unoka nem csak úgy emlékszik a nagyszülőre, hogy „ja igen, emlékszem valamire, de olyan kicsi voltam, amikor meghaltak…”.
Hanem úgy tudni élni, hogy tudjanak adni valamit, maguk mögött hagyni jópofa szlogeneket, megfogandó tanácsokat, eredeti családi mintát, felvállalható értéket, esetleg mesterséget. (Na meg egy rózsadombi villát…
Eddig csak az idilli kép jelent meg előttünk, de mi van azokkal, akik már nem olyan egészségesek fizikailag vagy mentálisan?
Vagy távol laknak az unokáktól, és ritkán foghatják meg a kezüket?
Vagy a szülők és nagyszülők közti generációs nézeteltérések miatt nem viszik az unokát az ősökhöz?
Leírni is nehéz energiája van ezeknek a helyzeteknek.
Szándékosan nem térek ki a „normálistól” eltérő helyzetekre, mert mindegyik egy külön oldalt érdemelne, és az ihletadó a zebrán átsétáló idillinek tűnő jelenet volt.
Viszont egy dologra mindenképp rávilágít, hogy akárhogyan is van igyekezni kellene jól megélni azokat a perceket, órákat, napokat, amikor lehetőség van együtt lenni.
Akkor megkérdezni a nagyszülőket, hogy milyen emlékeik vannak, ők hogyan csinálták. Hátha segít sok szituáció megértésében.
Újra olyan családi összejöveteleket szervezni, ahol jelen van több generáció, lehet beszélgetni, illetve ahol a gyermekek láthatják, hogy a szüleik hogyan viszonyulnak a saját szüleikhez.
Mert ez lesz számára is a minta, és akármilyen csöppről is beszélünk, pontosan érzékelik a szeretet jelenlétét, vagy hiányát.
Ahol a nagyszülők töltődhetnek az unokák friss energiájából, és erősödjön az az érzet, hogy van miért élni… a gyerekek láthatják, hogy mi az a család, és honnan származnak, hiszen ők is egyszer nagyszülők lesznek.
Mindaddig, amíg van rá lehetőség…
Dézsi Aranka mediátor, lélektréner
06703326136
Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!
