A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek


Az anyaság szürke árnyalatai, avagy anya csak egy van?!

ANYASÁG...

A szót kiejtve sok érzelmet felhozhat bennünk. Aki anya, és épp felhőtlen a kapcsolata a gyermekével, annál boldogság, akinél épp nehézségek vannak, ott aggódás, és „csakazértis” boldogság.

Akinek jó a kapcsolata az édesanyjával, annál meghittség, szeretet futhat át, akinek nem olyan fényes, ott düh, félelem, és „csakazértis” szeretet.

Aki várja a megszületendő babáját, annál édes izgalom, aki csak szeretné, hogy legyen, de nem jön össze, ott keserű izgalom, félelem.

Sorolhatnám a végtelenségig, mert attól is függ, hogy mit hoz fel benned, hogy milyen lelkiállapotban vagy épp. De az biztos, hogy nagyon sokrétű érzések törhetnek felszínre.

Ha tudsz, időzz el felette, olvasgasd, mond ki hangosan, figyeld meg magad, lehet sokat segíthet. ANYASÁG.

Viszont itt jön a csavar …

Kit nevezünk, nevezhetünk anyának?

Aki megszült, aki felnevelt, aki táplált, és gondoskodott rólunk? Külön-külön is igaz lehet, vagy csak együtt?

Hiszen „annyi féle anyát” ismer a pszichológia tudománya. Néhányat kiemelnék a teljesség igénye nélkül.

1.       A legelemibb a szülőanya, aki a világra hoz bennünket, és felnőtt korunkig több-kevesebb sikerrel gondoskodik rólunk. Aki akkor is szeret bennünket, ha mi gyarlók vagyunk. Csodálatos érzés lehet anyának lenni, nőből NŐVÉ válni. Aki saját testében kihord, kínok között megszül, megtanít az élet apró, és nagy lépéseire, együtt sír velünk az első szerelmi bánatnál, majd fiatal felnőttként mosolyogva, de vérző szívvel elenged bennünket a saját utunkra.

Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egyre nehezebben jön össze a mai fiataloknál, és korukból lassan kifutó felnőtteknél. Ennek pedig ezer oka lehet. Ki a hibás? Van-e egyáltalán hibás? A környezeti hatások, a stressz, a mesterséges ételek, aggódás a pénz-biztonság miatt?

Nemrég egy nőgyógyász szájából azt hallottam, hogy két egészséges embernél 30% esély van arra, hogy gyerekük legyen…Oh, igen meglepődve konstatáltam ezt a kijelentést. Hogy jött ez össze? Tényleg ilyen gáz a helyzet? Mi van azzal, aki nem is akar, mert a férjének van már három, másik anyától…

Akik pedig valamilyen egészségügyi nehézséggel küzdenek, azok húzzák le magukat a lefolyón???

Természetesen mindenkinél egyéni az eset, és nehéz általánosítani.

De valóban elgondolkodtató, hogy, ha mindkét fél jól van, és szeretnének, akkor mi lehet az oka?

Talán csak türelmetlenek? Vagy ez a sorsuk? Vagy nem minden nő azért születik le a Földre, hogy anya legyen? (Akkor, hogy lesz a fajfenntartás?) Vagy csak annak a két embernek nem lehet gyereke, és lehet, más társsal egyből összejönne? De a legszebb: még nincs itt az ideje… Talán ezzel lehet kikergetni a „sorbanállóreménykedő” leendő anyukákat. Vagy esetleg még nem akar a gyerek leszületni az adott párhoz? Ki tudja? (Még meg se született a gyermek, és máris ő irányít J

Az biztos, hogy nincs könnyű dolguk a mai fiataloknak, és fiatalos öregeknek a családalapítás tekintetében. (Állami támogatások is csak 40 éves korig elérhetőek…aki utána szül, az nem számít, azt a gyereket ugye nem kell ugyanúgy felnevelni, mint a fiatalabb anyukáét?!…szégyen a negatív diszkrimináció).  

Ha nehezebben fogan meg a baba, akkor csak akkor van esély a gyerekre, ha van megfelelő mennyiségű pénz a bankszámlán. Nem elég a párnak a stressz, a csalódás hegyek, még görcsöljenek azon is, hogy miből lesz megvalósítva a lombik 5…?

Ha mégse sikerülne utódot nemzeni, akkor jönnek, jöhetnek a következő variációk:

2.       Ha nem Magyarországon lennénk, akkor szóba jöhetne a béranyaság is, viszont ez itthon illegális. Vagyis vannak olyan országok, ahol megoldás lehet az, hogy egy 3.személy hordja ki, és szülje meg a várva várt gyermeket. Nyilván szabályozva vannak, mert csak a popsi, és hasméret megőrzése céljából átadni valakinek a szülés lehetőségét, nos az egy külön kategória… Maradjunk a kényszerhelyzetnél. Valóban kényszer lehet, mert hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni? Jóba kell lenni? Látogatni? Simogatni a pocit? Eljárni vele a terhesgondozásra? Ha magasabb szintről nézzük, akkor tudjuk, hogy ez első 9 hónap is igen meghatározó. Tehát 9 hónapig X, és utána Y lesz az anya? Ez sem egy egyszerű helyzet, de ha van elég pénz, és a jogszabályok is engedik, akkor egy megoldás lehet a gyermektelenségre. Vajon, amikor felnő, elmondják neki? Az kire milyen hatással van? Belegondolni is sok(k).

 

3.       Akik túl vannak rengeteg vizsgálaton , beültetésen, és mégsem lehet babájuk, ma Magyarországon lehetőséget kaphatnak örökbe fogadni. Miután belőtték a kort, a nemet, beszerzik a rengeteg dokumentumot, igazolást, eljárnak oktatásra, és rendkívül türelmesek (mert néha évek, mire „megfelelő” gyermek kerül sorra), sikerülhet a projekt. Anyává válhat a nő. Nevelőanya lesz. Ez a pozíció vajon kevesebb, vagy több, mint azé az anyáé, aki lemond gyermekéről? Lehet e ezt egyáltalán mérlege tenni? Mi késztet két embert arra, hogy „valakigyerekét” felnevelje? Mert adni jó? Mert a szeretet nem minősít? Mert ő is szeretné, ha átölelné egy kis ember? Mert szeretné a tapasztalatait átadni? Mert a gondoskodástól több lehet? Mert a kis embernek is szüksége van rá? Bármelyik igaz lehet….Azt hiszem ebben az esetben a legszerencsésebb az anonimitás, ami biztonságosabbá teheti az ilyen szereteten alapuló kapcsolatot… Nagyon érdekes, hogy az örökbe fogadott gyerekek előbb utóbb elkezdenek hasonlítani a nevelőszülőkhöz, külsőleg is… Összeérnek.

 

4.       Akik szerencsések, és megszületett a csecsemőjük, viszont nem tud szoptatni az anyuka, akkor adhat tápszert is neki, vagy egyezséget köt egy olyan anyukával, akinek van bőven teje. Ő lesz a kisded tejanyája. Nyilván olyan anyuka lesz, amúgy is szoptat, akkor az ő gyerekével tejtesók lesznek? Milyen energetikai szál, esetleg előző élet béli maradvány lehet egy ilyen intim táplálás? Milyen érzés lehet annak a felnőttnek, aki megtudja, hogy kinek a tején nőtt fel? Vajon csorbul-e az édesanya felé vetett fény? ( „Nem voltál képes rá, hogy ennem adj!”- ítélkezés, kimondott, vagy kimondatlan, tudatalatti neheztelés.) Vagy ennek nincs is akkora jelentősége? Olyan, mintha nem otthon ebédeltünk volna, hanem étteremben?

 

5.       A mostohaanyák sem maradhatnak ki a sorból! Hú! Biztos láttál már olyan családot, ahol a férfi tagnak van gyereke, akit a jelenlegi élettárs nevel(get), részben vagy egészben. Most nem Hamupipőkére gondolok…Mert a mostohaanya nem biztos, hogy gonosz, még ha a mesék miatt társítjuk is mellé ezt a jelzőt.

A mostohaanya helyzete sem annyira irigylésre méltó. El kell fogadtatnia magát a gyerekkel, ha neki is van saját, akkor a gyerekeket is egymással. Aránylag jó viszonyt ildomos fentartani az édesanyával (már, ha van). Csak alkalmazkodni tudóknak való. Csak szeretettel!

Illetve van a másik oldal is, amikor virágot kér anyák napjára az épp aktuális mostohaanya.  

Ez ugye intelligencia, és apuka kérdése (is). Arról nem is beszélve, hogy a nő esetleg lemond saját gyermek szüléséről, mert a párjának van. Mi a garancia, hogy 10 év múlva is együtt lesznek, és akkor már hírből nem lehet saját gyereke. Nagy buktatók lehetnek ezek a helyzetek.

Volt egy ismerősöm, aki megismerkedett egy négy gyermekes apukával, aki válás előtt állt. Már majdnem kibimbózott a kapcsolat, amikor feltette magának a kérdést, hogy akar-e ötödiknek beállni a sorba (Mert a gyerek mindig fontos, a saját vére marad, és ez így van rendjén), és vajon akar-e még gyereket a meglévő csipet csapat mellé? Csírájában elsorvadt a kapcsolat… 

Nos kedves anyukák, leendő anyukák igyekezz pozitívan nézni a jelenre, és a jövőre. Hiszen bármelyik csoportba tartozol, légy szeretetteli, tegyél meg magadért amit tudsz, és élvezd az életet! A többi már a Gondviselés dolga!

 

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Hagyományőrzés mai módra

Mit értünk ezalatt?
„A hagyományőrzés fogalma inkább összefonódik a régi népi tudat megismerésével, felértékelésével, etnocentrizmussal, egy adott népcsoport, kultúrájának, viseletének, életmódjának megismerésével egy adott korban.” (Múltidéző találkozók)

Papírforma szerint ezt jelenti.

Józan paraszti ésszel, pedig azt, hogy minden olyan kultúra, amit az őseink ránk hagytak, azt vigyük tovább. Gondolok itt a munka hozzáállásától az ételeken, ruházaton, munkaeszközökön át, a dísztárgyainkig. Ide passzol még az őseink gondolkodásmódjának megismerése, adott élethelyzetben a társadalmi elvárások megfigyelése, emberek egymáshoz viszonyulása.

De nem is szeretnék ennél mélyebbre menni, csupán egy megfigyelésemet osztanám meg.  Közelről látom, ahogyan kiállításra kerülnek csodálatos kézimunkák, mesterségek használati eszközei, minden olyan régi, és újonnan készült ereklyék, amik visszatükrözik a hagyományunkat, és a népiességet. Ezek felmelegítik a szívünket, visszaemlékezhetünk a nagyszüleinkre, esetleg gyerekkorunkra, és megkönnyezhetjük.  Hiszen ami, anno természetes volt, az ma már a múlt.

Régen természetes volt, hogy otthon sütjük a kenyeret, otthon fonjuk a kosarat, faragjuk ki a ház áldás szobrait. Ma pedig táborok alakulnak erre, ahol valami ragadhat ránk ezekből a mesterségekből.

Viszont látom a bürokráciát is.

Amikor mesterek gyönyörű, fáradságos munkával elkészült alkotásait lebecsmérlik méltatlanul. Miért nem a közönség dönti el, hogy mi a szép? Nem az a fontos, hogy nekünk mi tetszik?

Nyilván, ha hagyományőrzésről beszélünk, fontos, hogy néhány alap elemnek megfeleljen, mert egy kínai írással feliratozott szőttes nem igazán állná meg a helyét…

Viszont, ha ezek az alkotások magyar emberek kezei közül kerülnek ki, azért akkora baj csak nem lehet velük, főleg, ha már erre adták a fejüket.

De nézhetjük a különböző hagyományőrző csoportokat, esetleg tánc, vagy énekkarokat, ahol szintén bekerülhet az intrika, a furkálódás, és máris megbontja a rendet. Noha lehet, hogy ez is hozzá tartozik a hagyományainkhoz…lehet…

A csúcspont mégis számomra az, amikor is a fantasztikus Uniós pályázatokat megnyert "csoportok és egyesületek" (és tisztelet a kivételnek!!!! Mert van!!!) hagyományőrzés címszó alatt milliókat vesznek fel. És szándékosan nem úgy írtam, hogy költenek… Mert valahol az alkotókhoz, akik tényleg beleadnak apait, anyait, csak töredéknyi összeg kerül. Tudom, tudom, kell mindenkinek egy kicsi. Ez is a hagyományunkhoz tartozik…De jól van ez így? Milyen mintát adunk mi át?

Mit örökölhetnek a mi gyerekeink, unokáink? Mit tudunk lerakni az asztalra, amit majd az unokák megpróbálnak megfesteni, kifaragni, megszőni, elénekelni, eltáncolni?

Mi lenne, ha lebontanánk ezt egy családra? Ha csak arra koncentrálnánk mindannyian, hogy a családon belüli szokások, mesterségek, nagyszülők receptjei tovább éljenek?

Akkor lehet, hogy a sok család joggal alkothatna egy egységet? Tradíciót hoznánk létre?

Akkor lehet, hogy nem csak az jutna előre ebben a szférában, akinek hátszele van?

Én megfordítanám: Ezek után pont azoknak adnék kiemelkedő díjakat, pénzt, elismerést, akik veszik a fáradtságot, és maradandót alkotnak. Ami lehetne a mi hagyományunk, a mai ember szemszögéből, ami akkor is él, amikor mi már nem.

Odafigyelnék azokra az emberekre, akik lejegyzetelik a mai kor vívmányait, hogy az utókornak legyen némi képe rólunk. Illetve azokra, akiknek „csak” egy régi recept kerül a kezébe, és ezzel erősíti a nemzetünket.

Nem akartam nagy szavakat használni, de mi alkotjuk az egészet. Nagyon szerencsés lenne, ha a múlt szépségeit nem árnyékolná be semmilyen intrika, hazugság, el nem fogadás, pénz harácsolás, és egyebek.

Mi lenne, ha azt tennénk hagyománnyá, hogy pozitívan gondolkozunk, elismerjük magunkat, és másokat, hogy észben tartjuk, hogy mindennek következménye van, hogy nem szemetelünk, hogy inkább támogatjuk egymást, és összefogunk…

Nem sorolom..

Elég, ha a kis családunkon belül ez jól működtetjük….

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

 

 

 

 

Elindulni a spirituális úton...

Mit jelent ez?

Alap tézisként azt gondolom, hogy a megérzéseink jelenléte, sűrűsége, erősödése még nem jelenti azt, hogy mesteré váltunk.

Kiráz a hideg, amikor azt látom, hogy szárnyaikat bontó emberek (ami elismerése méltó), már egy pár képzés, meditáció után azt hiszik, hogy tudják a tutit.

Megválnak a párjuktól, mert azt álmodták, vagy azt mondta a „guru”, hogy előző életükben rosszul végződött a kapcsolatuk, megölték egymást, és ez hatással lesz a mostani kimenetelre is…

De láttam olyat is, hogy a saját édesanyjával megszakította a kapcsolatot egy oldás következtében

Nem is tudom folytatni se a sort, mert érthetetlen, hogy miért kell ezt így csinálni?

(Természetesen nem csak negatív példák vannak, mert élnek olyan segítők is ezen a bolygón, akik hitelesek!)

Ami inkább elgondolkoztatott, hogy hol van a saját tapasztalat, a saját izzadságszagú gyakorlások, az élmények, az egyéni megérzések, egyéni technikák? Milyen saját élménnyel tudják alátámasztani a gyakorolt technikát?

Hol van az leírva, hogy például energiát csak egyféleképp lehet „igényelni”?! Persze, a „guruknak” fontos, hogy sakkban tartsák a nyájat.

Jómagam is sok megtapasztaláson, tanulmányon, beavatáson átmentem…és egyre jobban látom, hogy mennyi mindent nem tudok még. Mennyi tapasztalás vár még rám, mennyit kell még csiszolni magamon…de ez belső munka, nem kifelé.

Kifelé már nem számít.

Hiszen a jó tanító sem attól jó tanár, hogy mondogatja magáról, hogy mennyire tuti a tudása, hanem attól, hogy le tud ereszkedni a tanítvány szintjére, és fel tudja emelni. Megmutatni, hogyan tud fejlődni.

Az ma már kevés, hogy fizesd ki a tandíjat, és megkapod a beavatást. Attól még nem világosodott meg senki. A tudást át kellene adni, megtapasztaltatni, követni a sorsát a tanoncnak, és húzni felfelé. Ez mind idő, és idő.

Visszatérve a fenekükön tojáshéjjal rendelkező mesterkékre. Addig semmi baj nincs, amíg „csak” a saját életüket teszik tönkre. Bár, ha egységben nézem az Univerzumot, akkor természetesen van negatív hatása az emberiségre…

A nagyobbik baj akkor van, ha már áltudást szerezve másoknak is osztják az észt.

Ami hiányzik, az az alázat. Alázat saját magunk, Univerzum, Angyalok, Isten, Sors, Élet, Embertársak… felé. Nem vagyunk halhatatlanok, és mindenhatók.

Valahogy, mintha fordítva történnének a dolgok. A friss spiris egyedek feltörnek, mindent akarnak, élvezik az újat az életükben, és a megfontoltabb, régebb óta ezen az úton járók, pedig visszahúzódtak.

Nem nyomulnak, kivárnak.

Mi lehet az oka? Talán rájöttek, hogy mennyivel fontosabb a saját életüket megmenteni, mint a világot. mert, ha a sajátomat megmentem, akkor az én világom szabaddá válik.

Ebben az esetben tudok egy mintaértékű életet élni, és nem kell az öntömjénezés sem, mert olyan energiát közvetítek, amit más is szeretne megélni.

Ez a legnagyobb érték, és erre ez az egy életünk van. Itt, és most.

Ha lesz következő élet, akkor majd ott megoldjuk a feladatainkat, akkor is lesz most.

Addig is tegyük a dolgunkat, sepregessünk a saját házunk tájékán, tisztogassunk, és egyszer csak kitehetjük a táblát: Tiszta Udvar, Rendes Ház, Tiszta Lélek, Boldog Élet.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Gyémánttá csiszolódni együtt...

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

 

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

 

https://www.facebook.com/aranylelek/

A nagyszülők ereje

Két nagyszülő kézen fogta a kis unokát, és iparkodva átsétáltak a zebrán. Mondhatni mindennapos pillanat, de valami miatt több volt benne. Meghatott...

Szabad szemmel látható volt a gyermek iránti szeretetük, a törődés, az óvás, és az, hogy nagyon vigyáznak rá.


Nagyon büszkék voltak…

Mennyi nagyszülő élhet így, milyen életető állapot…

Sokan érthetően, és néha türelmetlenül várják az unokákat, akik azért manapság egyre későbben, nehezebben jönnek. 
Nyilván a türelmetlenséggel semmire nem mennek a pároknál, inkább csak ellenállást válthatnak ki. 

Nyögvenyelősebben szánják rá a párok magukat arra, hogy gyerekük legyen. Akik szeretnének, azoknak pedig nehezebben jön össze, mert olyan stresszfaktornak vannak kitéve a mindennapokban, hogy teljesen felborult a természetes egyensúly. 
Ha csak a bevitt táplálék, levegő, víz „tisztaságára” gondolunk, és nem is ásunk mélyebbre…
Mennyi „lehetőség” van az unokákban…

Minden olyan „nemtudásból elkövetett nevelési hibát” felül lehet írni, másképp lehet csinálni, elég csak kényeztetni. Van már idő, energia, tapasztalat a gyerekkel foglalkozni, hiszen aktív korban ezekből van a legkevesebb.

Milyen megdöbbentő lehet egy nagyszülőnek rájönni, hogy ő milyen szülő volt, mert az unokák rávilágítanak az esetleges hiányosságokra. Vagy csupán a jelenlétük „felkavaró”, emlékeket felhozó.
Emlékezni arra, hogy ők hogyan bántak a gyermekeikkel, mennyire várták (vagy nem várták) a születésüket. Hányszor kellett nem-et mondani, vagy korán kelni, közösen sírni az első szerelmi csalódáskor stb. Biztos felmerül nagyszülőként, hogy hogyan kellett volna másképp, vagy minden úgy jó, ahogyan volt.
Ránézve az unokára látni a saját génjeik reprodukcióját, felismerni az átvitt szokásokat, megnyilvánulásokat… Hááát nagyszerű élmény lehet megélni.

Miközben az unoka kezét fogják, tudat alatt szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy nem tudhatják, hogy látják-e felnőni a kis gyermeket. Félni attól, hogy mennyi élményből fognak kimaradni, és közben őszintén bízni abban, hogy a lehető legtovább benne lehetnek a családi egységben.

Illetve bízni abban, hogy az unoka nem csak úgy emlékszik a nagyszülőre, hogy „ja igen, emlékszem valamire, de olyan kicsi voltam, amikor meghaltak…”.

Hanem úgy tudni élni, hogy tudjanak adni valamit, maguk mögött hagyni jópofa szlogeneket, megfogandó tanácsokat, eredeti családi mintát, felvállalható értéket, esetleg mesterséget. (Na meg egy rózsadombi villát…

Eddig csak az idilli kép jelent meg előttünk, de mi van azokkal, akik már nem olyan egészségesek fizikailag vagy mentálisan? 
Vagy távol laknak az unokáktól, és ritkán foghatják meg a kezüket? 
Vagy a szülők és nagyszülők közti generációs nézeteltérések miatt nem viszik az unokát az ősökhöz?

Leírni is nehéz energiája van ezeknek a helyzeteknek. 
Szándékosan nem térek ki a „normálistól” eltérő helyzetekre, mert mindegyik egy külön oldalt érdemelne, és az ihletadó a zebrán átsétáló idillinek tűnő jelenet volt.

Viszont egy dologra mindenképp rávilágít
, hogy akárhogyan is van igyekezni kellene jól megélni azokat a perceket, órákat, napokat, amikor lehetőség van együtt lenni. 
Akkor megkérdezni a nagyszülőket, hogy milyen emlékeik vannak, ők hogyan csinálták. Hátha segít sok szituáció megértésében.

Újra olyan családi összejöveteleket szervezni, ahol jelen van több generáció, lehet beszélgetni, illetve ahol a gyermekek láthatják, hogy a szüleik hogyan viszonyulnak a saját szüleikhez. 
Mert ez lesz számára is a minta, és akármilyen csöppről is beszélünk, pontosan érzékelik a szeretet jelenlétét, vagy hiányát.

Ahol a nagyszülők töltődhetnek az unokák friss energiájából, és erősödjön az az érzet, hogy van miért élni… a gyerekek láthatják, hogy mi az a család, és honnan származnak, hiszen ők is egyszer nagyszülők lesznek.
Mindaddig, amíg van rá lehetőség…

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 
06703326136

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!
Nagy Nőivilág logó

 

 

A távkapcsolat kapcsolat?

Az ismerkedés elején, amint kiderül, hogy van köztetek néhány száz kilométer, máris felmerül a kérdés: Jó, jó, találkozgatunk, egyszer te jössz, egyszer én megyek…de ez hova vezet? Elindul az agyalás…

Biztosan voltál már hasonló helyzetben.

A felmerülő kérdés teljesen jogos, és abszolút racionális.

Több válasz lehetőséget is láttam már. Volt, aki lepörgette maga előtt az események fejlődését, és megijedt attól, hogy mi van, ha szerelmes lesz, és fel kell adnia a meglévő életét. Amivel ugyan nem elégedett, de mégis komfortzónán belül van. Ezért lepattintotta a partnert. Tehát hozott egy ésszerű döntést egy érzelmi témában. Logikus, nem??? Győzött a félelem, és a megszokás.

Láttam olyat is, hogy egyből szerelem lett, vagyis gyorsan kialakult, és nem kellett gondolkodni, vagyis nem volt kérdés, hogy valaki feladja az életét. Egy hónap után fővárosi albérlet felmondva, és a hölgy már vidéken volt a szerelme mellett.

Találkoztam olyan párral is, akiknek a második aktus után összejött a baba, és ismét nem volt kérdés, hogy mi lesz azzal a laza 400 km-rel!

Viszont miért ne lehetne akár kétlaki életet élni egy átmeneti időszakban? Vagy megtölteni a hétvégéket? Mit jelent a kétlaki élet? Két fogkefe, két hálóruha, két kispárna… Pár napot egyik városban, pár napot másik városba, és pár napot egyedül is…

Ezt akkor javasolnám, ha még nem biztosak az érzéseikben, mert nem volt még idő kiteljesedni, de adnak maguknak esélyt a kapcsolat kibontakoztatására. Hiszen, ha nagyon ritkán tudnak találkozni, akkor az a kapcsolat nem tud erősödni. Mivel amikor találkoznak, akkor eltelik egy idő a lélek nyitásával, és amikor elbúcsúznak, úgy élik tovább az életüket, mintha továbbra is egyedül lennének. Nyilván a telefonos kapcsolat erősíthet ezen, de vannak dolgok, amit telefonon keresztül nem lehet

Ha az ismerkedős oldalon vagy fent, és csak alkalmi partnert keresel, akkor még előny is lehet a távolság J

Mi van, akkor, ha nem is kell feladni senkinek semmit, mert olyan munkát végeznek, ami nem helyhez kötött. Vagy, ha multinál dolgozik egyikőjük, és át tudja helyeztetni magát.

De vajon ki tud bontakozni úgy egy párkapcsolat, hogy havi egyszeri, vagy kéthetente egyszeri találkozóra van csak lehetőség? Kicsi az esélye..

Akkor bele se kezdjünk távkapcsolatba? Vagy ne ismerkedjünk 20km-nél szélesebb körben?

Dehogynem!!!!

Mert mi van, ha olyan társra találsz így, akiért akár a fél világot átszelnéd, és ő is érted?

Persze mindenkinél egyedi, hogy milyen kimenetele lehet egy távolsági járatnak…

A fő kérdés ebben a helyzetben, hogy ki mit szeretne? Mi az életedben a legfontosabb? Mi a célod?

Az, hogy társra találj, vagy bebizonyítsad a főnöknek, hogy te vagy a leghűségesebb munkavállaló?

Azt érzed úgyis, hogy van e összhang köztetek..

Mi van akkor, ha nem jön össze, ha rövid együttélés után kiderül, hogy mégse… Igen, ez benne van a kalapban. Viszont aki mer, az nyer. Kockázat nélkül nincs nyereség.

Biztos nyereségre azért mégis számíthatsz: mégpedig arra, hogy kiléptél a komfortzónádból, és ezzel bővítetted az életedbe beáramló lehetőségeket, illetve a saját mozgástered.

Szóval távolság ide vagy oda… Az összhang, a szeretet, a közös gondolkodás, a hasonló életfelfogás, a hasonló rezgés…Ezek számítanak! A többi csak logisztika.

 

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

 

 

 

 

 

A párkapcsolódás elején...

 

Azt hiszed, hogy kész vagy egy kapcsolatra…. Keresed, kutatod, vizualizálod, hogy megtaláld a szerelmet…És amikor eléd toppan, akkor megrémülsz, mert félsz attól, hogy mi minden változást hoz az életedbe…Hogy fel kell adnod a magány szorongató, de megszokott érzését…

És jön a kérdések hada…Mi van, ha kinyílik a szíved, amit oly féltve őriztél, és ezután sebezhetővé válsz…?

Mit fog kiváltani belőled? Kivé válhatsz mellette?

Vagy e olyan állapotban, hogy eleget tudj adni magadból, vagy elég befogadóvá tudj válni?

Hogyan tudod felvállalni az új életformát, hogy már nem vagy egyedül?

Mi van, ha rájössz, hogy félsz elköteleződni?

Hogyan tudnád összeegyeztetni a munkád, az eddigi életed a leendő magánélettel?

Mit vagy hajlandó feladni a közös kapcsolatért? Mi van, ha nem is kell feladni magad?

Mi van, ha működik a kapcsolat, és mi van, ha nem?

Mi van, ha ő az, akire vártál? És mi van, ha nem ő? Mi a garancia? Közben csak vesztegeted az időd? Vagy inkább tapasztalsz?

Sorolhatnám a kérdéseket, de ezeket mind csak a félelemmel teli elme gyártja le, pont azért, hogy elbizonytalanítson..

Mi lenne, ha nem agyalnál, nem aggódnál, csak hagynád…engednéd…megélnéd…esélyt adnál…és lesz, ami lesz! Mi lenne, ha a teremtésre fókuszálnál?

Mi lenne, ha végre megengednéd magadnak, hogy változás következzen az életedbe?

Mi lenne, ha elfogadnád, hogy eljöhetett a te időd is?

Mi van akkor, ha adsz esélyt a folyamatnak, magadnak, neki?

Mi van, ha elhiszed, hogy a szeretet úgyis utat tör magának?

Mi lenne, ha érdeklődő, vágyakozó, kíváncsi álláspontba helyeznéd magad, és csak figyelnéd a rezdüléseidet?

Mi változna, ha a felesleges gondolkozással eltöltött időt inkább együtt töltenétek?

Mi lenne, ha bíznál abban, hogy a számotokra legjobb verzió teremtődik meg?

Mi lenne, ha felfognád, hogy senki nem tudja megjósolni a kapcsolat kimenetelét, ha nem akarnál mindent tudni előre?

Mennyivel lenne könnyebb, ha csak a jelenre fókuszálnál, és megélnéd vele a pillanatot?

 

A kérdéseket elég feltenned magadban, nem kell rá tudni a választ, csak nyiss velük teret, új lehetőséget!!!

Haladj az áramlással…élj…légy boldog…szeress!!!

 

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

 

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Szerelemre hangolódva

" Felidézem a hangod, a szemed ragyogását, a szád, a mosolyod, a hajad színét, és mindez annyira vonzó, hogy ennél többet kívánni már nem lehet. Csodálatosan vonzó Nő vagy, és olyan aranyos, mint egy kislány. Kérlek, ne haragudj rám, hogy beléptem az életedbe. Nem akarok én semmi mást, csak SZERETNI TÉGED! Szeretném, ha én lennék az, akiben megbízol. Aki megfogja a kezed, ha félsz. Felmelegít, ha fázol, megvigasztal, ha szomorú vagy, és lecsókolja a könnyeidet, ha sírsz..."

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

 

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Címkék: szerelem szeretet

Hálás vagyok, hogy élek!

Olyan ritkán jut ez eszünkbe, pedig ha jobban belegondolnánk, akkor boldogabb életet élhetnénk.

Nemrég autókáztam egy útszakaszon, amerre nem szeretek járni, mert mindig a párom balesetének napja jut eszembe, ezért leginkább elkerültem. De most nem tudtam, és érdekes módon nem a fájdalom tört felszínre, hanem az a mérhetetlen öröm, hogy én élek. Milyen szerencsém van, hogy nem voltam akkor mellette, lehet, hogy most nem írogatnék…

Vagy milyen angyali segítség volt, amikor rutintalan sofőr koromban frontálisan ütköztem, és egy karcolás sem esett rajtam. Amikor csak kicsit rázott meg az áram, vagy villám csapott a repülőbe, amin utaztam. Amikor megpördültem az autópályán a csúszós úton, vagy csak kimentem az utcára…

Biztosan mindannyiunknak van ilyen listánk, ami veszélyhelyzetként éltünk meg, és jó, hogy túléltük.

Mennyi olyan helyzet van, amit észre sem veszünk, nem tudatosodik bennünk!

Ilyenkor elgondolkozom, hogy angyali, vagy égi segítség?! Vagy karmikus, és azt üzeni a számunkra, hogy még van dolgunk ezen a Földön, vagy „csak” így akarják az égiek a tudomásunkra juttatni, hogy ÉLJÜNK, mert minden múlandó?! Bármelyik igaz lehet, és egyik se, de a lényeg, hogy ez nem a főpróba, hanem már megy a „műsor”.

Többször előfordult az interneten az az okosság, hogy „Élj úgy, mintha ez a nap az utolsó napod lenne!”. Néha elolvassunk, kicsit átérezzük, és lájkoljuk ( már, ha nem vagyunk rá lusták…), és minden megy tovább a maga kerékvágásban. De miért? Egyetértünk valamivel, és mégsem változtatunk?!

Minek kell ahhoz történni, hogy örüljünk minden napunknak, hogy ma megint kaptunk lehetőséget, hogy ne pazaroljuk az időnket hülyékre, hogy észre vegyük a szépet??? Tényleg kell valami tragédiának, betegségnek történni, hogy felértékelődjön az életünk? Sajnos igen! Mert természetesnek vesszük, hogy nekünk minden jár.

„Majd boldog leszek, ha ez és ez meglesz…” Ismerős? Nincs majd!!! Csak MOST van, és csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg ezt a pillanatot!

Természetesen vannak szürkébb, és színesebb napok, de amíg lélegzünk, és ver a szívünk, van miért hálásnak lenni a létünkért, akármilyen is az, akármilyenné is tettük! (Változtatni mindig lehet!)

Annyi mindenbe bele halhattunk volna már, mind testileg, mind lelkileg, de igaz a szólás:

„ Ami nem öl meg, az erősít!” Az edzi a lelkünket, és folyamatosan arra késztet, hogy ne ragadjunk bele az anyagi, materiális világba, és tekintsük egymást embernek.

Reggelente, amikor felébredünk, egy egyszerű KÖSZÖNÖMmel kisugározzuk magunkból azt, hogy van értelme mindennek!

Mit veszíthetünk, ha kipróbáljuk? Milyen többlet energiát tapasztalhatunk ezáltal napközben?

Próbáljuk ki! :)

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

 

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

 

 

Szülői minta

A szülői minta végigkíséri az ember életét, és hatással van rá. Vagy abba az irányba befolyásolja, hogy automatikusan olyanná válunk, vagy pont az ellenkezőjére fordítjuk az életünket.

A „könnyebbiknek” tűnő az első verzió, mert ahhoz nem kell mást tenni, csak a belén ivódott, és rögzült mintákat ismételni. Ennek viszont az a hátránya, hogy kicsi az esély a fejlődésre, kisebb a komfort zóna,és a bátorság másmilyen minőségű életet élni. Illetve tovább adhatjuk a következő generációnak, mert mi nem tudtunk felül emelkedni,  nem mertünk másképp viselkedni, mint a szüleink, vagy nem akartunk vele szembe nézni.

Amennyiben azt választjuk, hogy a számunkra nem elfogadható mintát felülírjuk, ahhoz szükséges egy felismerés,némi tudatosság, és hit, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Meg lehet törni az "átkot", mint a mesében, de ott sem megy csettintésre, több próbát ki kell állni érte. Megnézni objektíven, hogy ők milyen mintát hordoznak. Ha például a szüleinket is agresszivitással nevelték, akkor nem tudnak mást átadni, ezt ismerik. Ezért nem lehet őket bántani.

Ha megvan ez a felismerés, akkor sokkal könnyebben megy az elfogadás, a felmentés, és a megbocsátás.

Ahhoz kell igazi tudatosság, hogy meghozok egy döntést, hogy így NEM, és amikor benne vagyok egy helyzetben, akkor felismerjem, és tudjam, milyen más választásom van.

Mindig tudjam, hogy viselkedhetek másképp is.

Jogom van ahhoz, megengedhetem magamnak, hogy boldogabb életem legyen, mint a szüleimnek. Szeretettel.

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

 

 

süti beállítások módosítása