Mit értünk ezalatt?
„A hagyományőrzés fogalma inkább összefonódik a régi népi tudat megismerésével, felértékelésével, etnocentrizmussal, egy adott népcsoport, kultúrájának, viseletének, életmódjának megismerésével egy adott korban.” (Múltidéző találkozók)

Papírforma szerint ezt jelenti.

Józan paraszti ésszel, pedig azt, hogy minden olyan kultúra, amit az őseink ránk hagytak, azt vigyük tovább. Gondolok itt a munka hozzáállásától az ételeken, ruházaton, munkaeszközökön át, a dísztárgyainkig. Ide passzol még az őseink gondolkodásmódjának megismerése, adott élethelyzetben a társadalmi elvárások megfigyelése, emberek egymáshoz viszonyulása.

De nem is szeretnék ennél mélyebbre menni, csupán egy megfigyelésemet osztanám meg.  Közelről látom, ahogyan kiállításra kerülnek csodálatos kézimunkák, mesterségek használati eszközei, minden olyan régi, és újonnan készült ereklyék, amik visszatükrözik a hagyományunkat, és a népiességet. Ezek felmelegítik a szívünket, visszaemlékezhetünk a nagyszüleinkre, esetleg gyerekkorunkra, és megkönnyezhetjük.  Hiszen ami, anno természetes volt, az ma már a múlt.

Régen természetes volt, hogy otthon sütjük a kenyeret, otthon fonjuk a kosarat, faragjuk ki a ház áldás szobrait. Ma pedig táborok alakulnak erre, ahol valami ragadhat ránk ezekből a mesterségekből.

Viszont látom a bürokráciát is.

Amikor mesterek gyönyörű, fáradságos munkával elkészült alkotásait lebecsmérlik méltatlanul. Miért nem a közönség dönti el, hogy mi a szép? Nem az a fontos, hogy nekünk mi tetszik?

Nyilván, ha hagyományőrzésről beszélünk, fontos, hogy néhány alap elemnek megfeleljen, mert egy kínai írással feliratozott szőttes nem igazán állná meg a helyét…

Viszont, ha ezek az alkotások magyar emberek kezei közül kerülnek ki, azért akkora baj csak nem lehet velük, főleg, ha már erre adták a fejüket.

De nézhetjük a különböző hagyományőrző csoportokat, esetleg tánc, vagy énekkarokat, ahol szintén bekerülhet az intrika, a furkálódás, és máris megbontja a rendet. Noha lehet, hogy ez is hozzá tartozik a hagyományainkhoz…lehet…

A csúcspont mégis számomra az, amikor is a fantasztikus Uniós pályázatokat megnyert "csoportok és egyesületek" (és tisztelet a kivételnek!!!! Mert van!!!) hagyományőrzés címszó alatt milliókat vesznek fel. És szándékosan nem úgy írtam, hogy költenek… Mert valahol az alkotókhoz, akik tényleg beleadnak apait, anyait, csak töredéknyi összeg kerül. Tudom, tudom, kell mindenkinek egy kicsi. Ez is a hagyományunkhoz tartozik…De jól van ez így? Milyen mintát adunk mi át?

Mit örökölhetnek a mi gyerekeink, unokáink? Mit tudunk lerakni az asztalra, amit majd az unokák megpróbálnak megfesteni, kifaragni, megszőni, elénekelni, eltáncolni?

Mi lenne, ha lebontanánk ezt egy családra? Ha csak arra koncentrálnánk mindannyian, hogy a családon belüli szokások, mesterségek, nagyszülők receptjei tovább éljenek?

Akkor lehet, hogy a sok család joggal alkothatna egy egységet? Tradíciót hoznánk létre?

Akkor lehet, hogy nem csak az jutna előre ebben a szférában, akinek hátszele van?

Én megfordítanám: Ezek után pont azoknak adnék kiemelkedő díjakat, pénzt, elismerést, akik veszik a fáradtságot, és maradandót alkotnak. Ami lehetne a mi hagyományunk, a mai ember szemszögéből, ami akkor is él, amikor mi már nem.

Odafigyelnék azokra az emberekre, akik lejegyzetelik a mai kor vívmányait, hogy az utókornak legyen némi képe rólunk. Illetve azokra, akiknek „csak” egy régi recept kerül a kezébe, és ezzel erősíti a nemzetünket.

Nem akartam nagy szavakat használni, de mi alkotjuk az egészet. Nagyon szerencsés lenne, ha a múlt szépségeit nem árnyékolná be semmilyen intrika, hazugság, el nem fogadás, pénz harácsolás, és egyebek.

Mi lenne, ha azt tennénk hagyománnyá, hogy pozitívan gondolkozunk, elismerjük magunkat, és másokat, hogy észben tartjuk, hogy mindennek következménye van, hogy nem szemetelünk, hogy inkább támogatjuk egymást, és összefogunk…

Nem sorolom..

Elég, ha a kis családunkon belül ez jól működtetjük….

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

Két nagyszülő kézen fogta a kis unokát, és iparkodva átsétáltak a zebrán. Mondhatni mindennapos pillanat, de valami miatt több volt benne. Meghatott...

Szabad szemmel látható volt a gyermek iránti szeretetük, a törődés, az óvás, és az, hogy nagyon vigyáznak rá.