Csak elmondhassam!
Te ez a típus vagy? – Ez jó vagy rossz?
Azt tapasztalom, hogy eljön az a szint, amikor már teljesen természetes, bárhová mész ügyet intézni, vásárolni, megtalálnak azok az emberek, akik annak is örülnek, ha öt percben meghallgatod őket, és figyelmet kapnak.
Természetesen ez csak akkor fordulhat elő, ha te is nyitva vagy, befogadásban élsz.
Lehet, jobban oda kellene figyelnünk egymásra? Meghallani a bújtatott segítségkérést?
Mennyivel másabb lenne az életünk, ha bármit kimondhatnánk a környezetünknek, a barátainknak, és nem utolsósorban a családunknak? Ha nem kellene félni a reakciótól, az esetleges következménytől…
Vagy, ha kimondjuk, ami bánt, nyomaszt, akkor azt meghallanák, és nem menne el a fülek mellett? Vagy már eljutottunk arra a szintre, hogy inkább nem is mondjuk, mert annyiszor lepattantunk már, vagy elutasítást kaptunk?
Lehet, nem kellene mindig minden körülmények között elhitetni másokkal (és MAGUNKKAL), mi kemények vagyunk, és bármit kibírunk?
Esetleg azért nem merünk beszélni a bajainkról, mert azt hisszük, hogy az panaszkodás?
A panaszkodás, és a nyomasztó érzések kimondása között végtelen egyszerű a különbség:
A panaszkodó nem, míg a"kimondó" keresi a megoldást!
Mennyi elfojtás, megrekedt fájdalom, düh, fel nem dolgozott élethelyzetekkel éljük az életünket?
Pedig tisztába vagyunk, hogy ez kihat az egészségünkre is… alattomosan emészti fel az embert…akkor miért tartogatjuk?
Nyilván vannak olyan gondolataink, érzéseink, amik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanat, hangulat, lehetőség elérkezzen.
Ezekre általában nem kell sokat várni, mert energetikailag már a felszínen van. Mint a borosüveg, amikor ki van húzva belőle a dugó…csak arra vár, hogy a pohárba ki öntsük.
Sokszor azt látom, azért nem mondjuk el a bennünk felgyülemlett fájdalmakat, félelmeket, szorongásokat, mert nem tudjuk, hogyan kellene azt erőszakmentesen.
Úgy, hogy közben a másik fejét ne verjük az asztalba, mert már annyi az indulat bennünk.
Egy végtelen egyszerű technikája van: ne arról beszéljünk, és ömlengjünk, hogy a másik fél milyen szemét, megátalkodott, rosszindulatú…stb.
Arról beszéljünk, hogy a másik fél viselkedése milyen érzést váltott ki belőlünk.
Például: Amikor késtél, és nem hívtál fel, nagyon féltem, és megijedtem, hogy valami bajod lett.
Vagy, amikor többször ígérted, hogy elmegyünk kirándulni, vacsorázni, és egyszer sem jött létre, akkor mellőzöttnek, és kevésbé fontosnak éreztem magam.
Sokkal finomabb, és nem bántó a másik fél számára.
Tehát nem megoldás, hogy nem beszélünk a dolgainkról, érzéseinkről, mert majd mi megoldjuk, és csak emésztődünk, bezárkózunk, megbetegítjük magunkat, nyomorítjuk a lelkünket. Illetve, ha mi nem beszélünk, akkor hogy várhatnánk, hogy felénk bizalommal legyen bárki is.
Nagyon sok helyzetben a megoldás a kommunikáció, a nyitottság.
Nyilván nem arról szól a fáma, hogy minden intim dolgot kikürtölünk a világnak, hanem arról, hogy a kimondott szónak ereje, és energiája van. Ezért a kommunikáció energiacsere.
Minél kimondóbb, és érdeklődőbbé válunk, annál több hasznos, és számunkra használható információkat kaphatunk a környezetünktől.
Csupán figyelni kellene magunkra, és másokra is!
Dézsi Aranka mediátor, lélektréner
06703326136
Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!
