Párkapcsolati kommunikáció

Mi kell egyáltalán kommunikációhoz?

A szakirodalom szerint kell egy adó, egy vevő, egy közös nyelv, és egy közeg.

Itt véget is érhetne a blog. Hiszen, ha ennyire egyszerű, és kevés összetevős, akkor miért működik mégis nehezen?

Miért nem tudunk beszélgetni? Kimondani, amit érzünk? Szóvá formálni a gondolatainkat, egyáltalán beazonosítani az érzésünket, hogy mi az?

Vegyünk egy egyszerű felállást. Van egy párkapcsolat, és anya lelkét nyomja valami, szeretné elmondani a párjának.

Tehát megvan minden feltétel a kommunikációhoz, és valami miatt mégse teszi. Mert jönnek a kétségek. Mi van, ha elmondja, és a vevőt nem érdekli? Mi van, ha felhoz egy témát, és veszekedés lesz a vége? Mi van, ha rosszul fogalmaz? Mi van, ha nem jó a közeg? Nem megfelelő pillanatban hozza elő a témát? Mivanha…mivanha????

Meg hát tudnia kellene apának, hogy baja van anyának, és mégse kérdez rá. „Már nem is vagyok neki fontos.”

Szembejön ezer félelem, kifogás, és nem kerül felszínre, aminek ki kéne jönni..

Pedig megegyeztek a kapcsolat elején, hogy mindent meg fognak beszélni…és ők másképp csinálják, mint a szüleik, vagy Szabóék… És azután mégse…

Pedig TUDJUK, TUDJÁK, hogy a beszélgetéssel sok minden tisztázható (nem minden), fejleszthető, formálható. Ja, hogy nehéz összerándult gyomorral, idegállapotban, hevesen verő szívvel egy szót is kimondani? IGEN! Nehéz.

Senki nem mondta, hogy könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne ekkora súlya.

Mert arról nem szól a fáma, hogy a kommunikáció eredményességéhez szükséges a megfelelő lelki állapot. Némi összeszedettség, és érettség (ez gyakorlás kérdése).

Vagyis hiába van adó, vevő, nyelv, közeg, ha nincs meg hozzá az erő.

Ahhoz, hogy anya el tudja mondani (illetve ne csak egy egyoldalú közlés legyen), ahhoz fel kell szívnia magát, és összeszedni a gondolatait.

Az se baj, ha magában, vagy a telefonjában, kis cetlin összeszedi, hogy mit (miket) szeretne megosztani a párjával. Az összeszedés alatt pedig rá tud hangolódni a beszélgetésre, és közben oldódik a saját feszültsége.

Anya eljut arra a szintre, hogy képes szavakba önteni, amit gondol, és érez.

Megtalálja a megfelelő alkalmat (ami nem sörözés, tv nézés közbeni állapot), és leülteti apát.

Azt zárójelben megjegyezném, hogy ha apa nem akar beszélgetni semmiről, és nem csak azért, mert épp fáradt, akkor az elgondolkoztató hosszú távon…

Ahogy megvan a várva várt pillanat, telefon, tv kikapcsol. Ne legyen semmi zavaró tényező. Anya ezt így csinálja.

Itt csúszik be a képbe még egy pikáns rész, amikor is úgy álljon elő a farbával az asszony, hogy ne harapja le ura fejét, illetve ne vagdalózás legyen. Ahhoz valljuk be őszintén készülni sem kell, az menne zsigerből…

Hogy hogyan lehet ezt jól csinálni?

Mondjuk az erőszakmentes kommunikációval.

Tehát nem azt mondja anya apának, hogy te mekkora b…om vagy, mert megint kimaradtál, mindig ezt csinálod, blablablabla. (ebből maximum anyázás lehet)

Hanem azt mondja: „Amikor késel, nem jössz haza vacsorára, akkor mellőzöttnek érzem magam. És ez nekem nagyon fáj. Hogy tudnád azt csinálni, hogy legközelebb megpróbálsz időben érkezni? Hetente egyszer meglepni, hogy hamarabb jössz, és te készítesz nekem vacsorát? Az olyan jól esne, szeretettnek érezném magam.”

Mennyivel emberibb ez?

Illetve van lehetősége válaszolni, változtatni, véleményt formálni apának is.

Még egy fontos gondolat! Amit mellőzni lenne érdemes, az az általánosítás. A mindig, a soha, általában…stb.

Mennyivel jobb az, ha konkretizáljuk, hogy a múlt héten, tegnap, holnap stb. Milyen érzés az, ha azt mondják neked, hogy mindig elkésel?

Egy: tuti nem igaz, mert biztos volt olyan eset is, amikor nem.

Kettő: nincs benne a változás lehetősége. Ha ezt tartják rólam, így vagyok elkönyvelve, akkor minek változtassak?

Szóval, nem is olyan könnyű ez a kommunikáció…

Viszont, ha van két intelligens ember, szeretik, tisztelik egymást, terveznek egymással, akkor az ilyen típusú beszélgetések elkerülhetetlenek.

Elkerülhetetlenek, és szükségesek ahhoz, hogy hosszú, és mindkét fél számára méltó kapcsolatban éljenek.

Sok sikert, és próbálkozást hozzá!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Hiánycikk az elismerés, és a dicséret. Főleg felnőtt korban. Pult alól lehet esetleg kapni, ha van protekciónk.

Honnan is lenne, ha már gyerekkorban az rögzül belénk, hogy „ha nem eszed meg a levest, nem állhatsz fel az asztaltól” „ha nem takarítod ki a szobád nem mehetsz el moziba” „ha nem viselkedsz jól, nem kapsz semmit”…és még sorolhatnánk. Csupa negatív motiváció.

Mennyivel előrelátóbb lenne, ha inkább pozitív motivációval tanítanánk a gyerekeket az életre. Például: „ha kitakarítod a szobád, utána elmehetsz moziba”. Érdekes, ugyanarról a két tevékenységről beszélünk, csak pozitív megközelítésben.

Vajon melyikkel érhetünk el sikert, és melyikkel ellenállást? Egyszerű a válasz.

Eleve egy ellenállást kondicionálunk a kis emberbe, ez lesz a minta. Ami ahhoz vezethet, hogy nem tanulja meg a gyerek, hogy miként kell saját magát motiválni, és a legrosszabb, hogy a pozitív életszemléletet sem tudja teljesen természetesnek venni.

Az olyan szülő, aki keveset használja a pozitív megközelítést, nehezebben tud dicsérni is. Az iskoláról most ne beszéljünk.

Mert, mi a dicséret? Egy olyan érzés kinyilvánítása, ami bennünket büszkeséggel, örömmel, boldogsággal tölt el.

Itt van a kutya elásva valójában. Nem tudjuk, merjük kifejezni az érzéseinket. Van valami, ami motoszkál belül, de nem tudjuk meghatározni, hogy mi az pontosan. Vagy, ha meg tudjuk fogalmazni magunkban, akkor meg olyan nehezen jön a szánkra, hogy harapófogóval se lehet kiszedni belőlünk.

Sajnos, ez mind vissza vezethető a gyerekkori mintákra. Mit láttunk, bennünket mennyiszer ismertek el, mennyiszer motiváltak pozitívan?

Hányszor mondták, hogy olyan büszke vagyok rád édes lányom (fiam), mert kiálltál magadért, vagy szépen rendben vannak a füzeteid. Ha ez így volt, akkor azt esetleg természetesnek vette a szülő, és azért nem, vagy csak ritkán említette meg.

Nyilván lehet ebben is fejlődni felnőttként.

Hol gyakorolhatjuk ezt leginkább először?

Igen, a saját családunkban, párkapcsolatunkban, majd a munkahelyen, és utána bárhol.

Milyen jól esik azt hallani, hogy: annyira finom ez a sütemény, olyan jól esik, hogy gondoltál rám, és sütöttél nekem.

Vagy: annyira büszke vagyok rád, hogy a munkádban sikeres vagy, és előléptettek.

Mindenkiben van valami jó, amit igenis meg lehet dicsérni.

Hétköznapi legegyszerűbb, és legtöbbször használt mód:

- Milyen a leves? – Jó….

Nos, ez valljuk be, már több a semminél, de lehet ezt még kicsit finomítani. Mert e sima JÓ-ban nincs érzelem. Az elismerés pedig arról szól, hogy megfogalmazzuk, hogy mit vált ki belőlünk akár egy leves elfogyasztása.

Például: annyira jól esik, és átjárja a testemet, a finom főztöd. Azt érzem, hogy szeretettel készítetted, ettől és megnyugszom, és otthon érzem magam…

Mennyivel kedvesebb….

Ha ezt családon belül szokássá tudjuk tenni, akkor az hatással lesz a munkahelyünkre is, és szinte már elénk tárulnak azok a helyzetek, amikor elismerhetjük a másik ember munkáját.

Ilyenkor végig gondolom, hogy a vállalkozókat ki dicséri meg? Nekik is szükségük lenne rá… Talán a saját maguk vállát tudják megveregetni. Itt lép be a család, társ támogató erejének a fontossága.

Ebben a témában sem ildomos átesni a ló másik oldalára. Mert van azért olyan szülő is, aki azért is megdicséri a gyerekét, hogy levegőt vesz. Ezzel pedig pont nem segít, inkább megzavarja az egészséges önértékelés kialakulásában.

Az elismerés akkor igazi, ha egy adott helyzet érzést vált ki belőlünk, és őszintén szavakba tudjuk ezt formálni.

Nem azért van rá szükség, hogy növelje az önbizalmunkat, mert a külső motiváció, az csak húsz százalékát teszi ki az egészből. Azért fontos, hogy megtanuljuk kifejezni érzéseinket, megerősítsen, lendületet adjon, és jól esik.

Kezdjünk el adni szívből szóló, felemelő szavakat egymásak, és azt fogjuk tapasztalni, hogy ez az energia visszahat ránk, és a mi életünk is színesebb lesz, szeretettelibb….és egyszer csak elkezdenek megtalálni a dicsérő szavak.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Sokszor hallom, és vallom, hogy a kapcsolatok nagy része azon csúszik el, hogy nem tudják megbeszélni mélységében az adott dolgaikat, érzéseiket.

Pedig néha csak annyin múlik, hogy az ember kinyissa a száját.

De nem merjük…Hogy miért?

Mert félünk... félünk attól, hogy mit fog szólni a másik, hogyan reagálja le. Félünk attól, hogy amit már kimondunk, azt nem lehet visszaszívni. Félünk attól, ha felhozunk egy témát, akkor onnan már nincs visszaút, beindul egy változás. Viszont, ha nem beszélünk róla, akkor maradhat a tökéletesnek hitt, de egyébként sekélyes kapcsolat. Mehet minden a régiben tovább, és nem kell konfrontálódni.

Miért csináljuk ezt? Hol veszett el az a bátorságunk, ami gyerekkorunkban megvolt, és amitől ki mertük mondani, hogy mire van szükségünk?

Miért hagyjuk, hogy a félelmeink a változástól, megbénítsanak, és egy iszapos mederben tartsanak, ami csak látszólag biztonságos?!

Természetesen le lehet egy életet élni így is, megnyomorítva a saját lelkünket.

Ismertem olyan embert, aki éveken keresztül rejtegette a sérelmeit, és valós vágyait egy párkapcsolatban, de sose beszélt róla. Mi lett a vége? Egyszercsak felállt, és elvált. Senki sem értette, hogy miért. Betelt a láthatatlan pohár. Az a meglepő, hogy nem lett semmi komolyabb egészségügyi baja, a sok elfojtás miatt.

Nem könnyű a beszélgetés…, még két olyan ember között sem, akik szeretik, megértik, tisztelik egymást.

Vagyis beszélgetni lehet, de mondani valamit..ami nyomja a szívünket, és változtatást kíván. Az már nehezebb.

Hiszen stresszelünk miatta, remeg a gyomrunk, nem jön hang a szánkból, leizzadunk…mert FONTOS a téma. Ha nem lenne mérvadó, akkor lazán menne. Tehát, ha ezt érezzük egy téma kapcsán, akkor tudjuk, hogy mindegy hogyan, de arról beszélni kell.

Hogyan tegyük?

Először is kérdezzük meg magunktól, hogy meddig akarunk szenvedni még a belső feszültség miatt, ami abból fakad, hogy magunkban duzzogunk? Ettől erőre kaphatunk…

Utána foglaljuk össze, hogy mi a célja a beszélgetésnek, gondoljuk végig, akár vázlatpontokba szedjük össze, le is írhatjuk. Lehet murisan hangzik, de segítség lehet…

Találjuk meg a megfelelő alkalmat. Ha lehet ne Tv nézés közben…

Legyen a beszélgetés célja, hogy elmondjuk. Szögezzük le a kommunikáció elején, hogy nem baj, ha nem válaszol egyből, de kérjük meg partnerünket, hogy gondolja át, és pár napon belül térjünk vissza rá. Ezzel segítünk mindkettőnkön, könnyebb lesz a második kör. Viszont, ha megy egyből az is tökéletes.

A lehetséges válaszokra, reakciókra nem tudunk felkészülni, pont ez benne a nehéz. Viszont a komfortzónán kívül kezdődik az élet!!!

A kapcsolat minőségét jelzi, ha nem lehet mély, és kemény témákról nyíltan szólni. Nem egymás bántására gondolok, hanem kényes, megoldásra váró helyzetekre.

Viszont, ha egyre többször kimondjuk, amit érzünk, úgy, hogy nem a másikat minősítjük, akkor mélyül, erősödik a kapcsolat.

Milyen hasznos, és példamutató lesz ez a gyerekeink számára. Akik azt látják, hogy anya, és apa beszélgetnek, összedugják a fejüket néha kettesben, és utána pozitív változás látható. Az is eredmény, ha megkönnyebbülünk, és látjuk a fényt.

Így lehet a gyerekeket őszinte kommunikációra szokatni, mert azt hiszem ezt nem lehet nevelni…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Azt tapasztalom, hogy eljön az a szint, amikor már teljesen természetes, bárhová mész ügyet intézni, vásárolni, megtalálnak azok az emberek, akik annak is örülnek, ha öt percben meghallgatod őket, és figyelmet kapnak.

Természetesen ez csak akkor fordulhat elő, ha te is nyitva vagy, befogadásban élsz.

Mennyi elfojtás, megrekedt fájdalom, düh, fel nem dolgozott élethelyzetekkel éljük az életünket?

Pedig tisztába vagyunk, hogy ez kihat az egészségünkre is… alattomosan emészti fel az embert…akkor miért tartogatjuk?

Nyilván vannak olyan gondolataink, érzéseink, amik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanat, hangulat, lehetőség elérkezzen. 

Ezekre általában nem kell sokat várni, mert energetikailag már a felszínen van. Mint a borosüveg, amikor ki van húzva belőle a dugó…csak arra vár, hogy a pohárba ki öntsük.

Sokszor azt látom, azért nem mondjuk el a bennünk felgyülemlett fájdalmakat, félelmeket, szorongásokat, mert nem tudjuk, hogyan kellene azt erőszakmentesen. 

Úgy, hogy közben a másik fejét ne verjük az asztalba, mert már annyi az indulat bennünk.

Egy végtelen egyszerű technikája van: ne arról beszéljünk, és ömlengjünk, hogy a másik fél milyen szemét, megátalkodott, rosszindulatú…stb.

Arról beszéljünk, hogy a másik fél viselkedése milyen érzést váltott ki belőlünk.

Például: Amikor késtél, és nem hívtál fel, nagyon féltem, és megijedtem, hogy valami bajod lett. 
Vagy, amikor többször ígérted, hogy elmegyünk kirándulni, vacsorázni, és egyszer sem jött létre, akkor mellőzöttnek, és kevésbé fontosnak éreztem magam.

Sokkal finomabb, és nem bántó a másik fél számára.

Tehát nem megoldás, hogy nem beszélünk a dolgainkról, érzéseinkről, mert majd mi megoldjuk, és csak emésztődünk, bezárkózunk, megbetegítjük magunkat, nyomorítjuk a lelkünket. Illetve, ha mi nem beszélünk, akkor hogy várhatnánk, hogy felénk bizalommal legyen bárki is.
Nagyon sok helyzetben a megoldás a kommunikáció, a nyitottság.
Nyilván nem arról szól a fáma, hogy minden intim dolgot kikürtölünk a világnak, hanem arról, hogy a kimondott szónak ereje, és energiája van. Ezért a kommunikáció energiacsere.
Minél kimondóbb, és érdeklődőbbé válunk, annál több hasznos, és számunkra használható információkat kaphatunk a környezetünktől.
Csupán figyelni kellene magunkra, és másokra is!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

http://noivilag.hu/cid-4974.html

Elmentem reggelizni a helyi Plázába, és miközben a finom szendvicsemet ettem, figyelmes lettem a mellettem ülő három férfi beszélgetésére.

Nem akartam hallgatódzni, de hallottam...

Olyan édesek voltak. Három 45-50körüli pasas, akik megvitatták az élet nagy dolgait, és a csajozást így kávé kavargatás közben.

Miután ezt észrevettem mi a téma, már akartam hallani miről beszélnek…J

Nyitott fülekkel ültem ott tovább, ártatlan arckifejezéssel, mint, akit nem érdekel a téma…

A következő foszlányok ütötték meg a fülem:

·         alakulunk…( Vagyis a férfi is juthat arra a szintre, hogy már annyit várt, csalódott, hogy csak bizakodni bír, és teszi ezt nagyon helyesen)

·         próbáljuk jól csinálni…(áh..tudjuk, a kiskutya is a próbálkozásba purcant ki.. Csinálni kell! Merni, bátran! Teljes erőbedobással megélni a mindennapokat… Hogy abból mennyi adatik? Az, majd kiderül. De addig is inkább belerakni minden energiát, hogy teljes legyen az együttlét. És mi van, ha csalódunk??? Nincs semmi garancia arra, hogy nem, de addig is minőségit éltünk együtt.)

·         nem feltétlenül kell össze költözni…(Ha sokáig egyedül él, akár a férfi is, akkor valószínű megszokta már azt az életritmust. Természetesen kell valamennyi idő, hogy kiderüljön, érdemes-e kipróbálni az együttélést.. Mert járni együtt…Meg élni együtt…Más dimenzió. Lakva ismeri meg az ember a másikat. Örök igazság.)

·         régen egyedül mentem minden rendezvényre…(Jujj, de ismerős! Egy programra elmenni, és látni, hogy nagyságrendileg csak te vagy egyedül…úgy látom ez a férfiban is nyomot hagy. Nem azért, mert egyedül nem tudja jól érezni magát, de a párok láttán felerősödik a saját nyomora, és egyedülléte.)

·         szeret velem hajózni jönni…( Viccelsz? Ki, ne szeretne??? Biztos van, aki nem. De fontos a férfinak, hogy ő művelhesse amit szeret, és ahhoz néha csatlakozzon a nő. Ez természetes, főleg, ha ez fordítva is működik..)

·         fontos a közös hobby… ( De még mennyire! A szeretetnyelvek között ez tisztes helyet foglal el. A minőségi eltöltött idő. Gondoljuk végig! A hölgy szeret kirándulni, az úr nem. Vagy fordítva.. Lesznek közös élmények? Nyilván nem kell mindent együtt csinálni, de kell, hogy legyen közös is, ami összeköt, összetart, élményt szerez, van miről sztorizni.)

·         nem tudtam vele megbeszélni…(Meredek téma. Többször hallom ezt a férfiak szájából. Miért nem működik az őszinte kommunikáció? Mert esetleg a kimondott szónak már következménye van? Azt már nem lehet visszaszívni, és inkább ki se mondjuk? De ez hova vezet? Hát más utakra…Ez teljesen biztos!!)

·         mással kellett beszélgetnem…nem feltétlenül „arról” volt szó… ( Ugye-ugye? Elmegy máshova, ahol meghallgatják, ahol tudja, hogy nincs következménye, ha kimondja, ahol elpanaszolhatja magát, ahol kibeszélheti a mocskos fantáziáját… Nos, ebben nekünk nőknek nagyon figyelmesnek kellene lennünk, ha meg akarjuk tartani a partnerünket! )

Szóval, élmény volt a reggelizés, muszáj volt a szendvics mellé még egy áfonyás pékárut is megenni…, csak az információszerzés miatt… 

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Sokszor emlegetjük, a kommunikáció az alapja minden jól működő kapcsolatnak.

Megegyezünk a kapcsolat elején, mindenki ki fogja mondani, amire vágyik, amit szeretne, de valahogy az idő elteltével mégse működik ez száz százalékosan.

MIÉRT?

• Miért nem vagyunk hajlandóak kimondani, hogy mit szeretnénk?
• Mert félünk attól, ha kimondjuk, akkor kiderül, hogy esetleg a partnerünk nem arra vágyik, amire mi?
• Mert gyerekkorunkban nem volt jellemző, hogy azt csinálhattuk volna, ami nekünk jól esik?
• Mert eddig mindig el voltak nyomva a mi igényeink?
• Mert nem volt idáig senki kíváncsi arra, hogy mi mit gondolunk?
• Mert soha nem engedtük meg magunknak, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elhiggyük, hogy jár nekünk is a beteljesedés?
• Miért nem tudjuk kimondani, hogy hogyan érezzük magunkat, hogy mi az, ami ínyünkre való, és mi az, ami nem?
• Mert esetleg meg se tudjuk fogalmazni, hogy amit érzünk az félelem, fájdalom, düh, harag…, mert be se tudjuk azonosítani az érzéseinket?
• Mert félünk a következményektől?
• Mert, ha kimondjuk, hogy nekünk nem tetszik a társunk egyik viselkedésmintája, akkor abból csak harag lesz, de változás nem?
• Mert el sem hisszük már, hogy a dolgok jóra is fordulhatnak, mert annyi időt hagytunk arra, hogy csak nyeljünk?

Ezer, és ezer kérdés, és mindegyik alapja a FÉLELEM attól, hogy a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni, és nincs visszaút.

Mert azt hiszed, hogy a ki nem mondott szavak nem pusztítanak? Hogy a folyton őrlődést kiváltó gondolatok nem emésztenek fel szépen lassan?

Mi lenne, ha elhinnéd, hogy minden szavakká formált érzésnek, gondolatnak pozitív hatása van a kapcsolatra? Még akkor is, ha az először konfliktust, vagy nézeteltérést szül. Mert, ha kiderül, hogy a valódi beszélgetésre még alkalmatlanok vagytok, akkor azon is lehet változtatni, ha van köztetek szeretet.

Mert nem mindegy, hogy beszélgettek csak, vagy mondtok is valamit.

Minden kimondott szóval energiát közvetítesz, és ez előidézi a változást, ezért érdemes időt szánni arra, hogy ezt elsajátítsad.

Megtalálni a megfelelő alkalmat (ami nem tv nézés közben a legszerencsésebb), a megfelelő időt (nem hulla fáradtan, éhesen munka után), és a megfelelő lelki állapotot (amikor mindketten leginkább harmóniában vagytok).

Mielőtt belefognál bármilyen beszélgetésbe, gondold végig, mi a célod vele, mit szeretnél megosztani pároddal.

Az erőszakmentes kommunikáció alapja pedig az, hogy nem lehordjuk a másikat, nem vádaskodunk, mert tűzre olajat önteni nem szerencsés, hanem csak az érzéseinket közöljük. Arról beszélünk, hogy egy adott helyzet belőlünk milyen érzéseket vált ki.

Pl. Nem hiszem, hogy egész nap nincs annyi időd, hogy felhívj, vagy írj egy üzenetet… (ezzel letorkoljuk a másikat, illetve milyen választ várunk?)

Helyette: amikor nem hívsz fel egész nap, akkor én elhagyatottnak, és mellőzöttnek érzem magam. Milyen ötleted van arra, hogy ez megváltozzon, ez a rossz érzés ne legyen bennem? Melyikünk mit tud tenni?

Tehát beindulhat egy beszélgetés, és nincs háború. Viszont jöhetnek konstruktív ötletek, felismerések, és ezáltal előrelépés, ami mindkét félnek jó.

Természetesen ezt is csak gyakorolni kell, és csodákat tehet a kapcsolattal, ha nem megy egyedül, fordulj szakértőhöz.

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

http://noivilag.hu/cikkek/miert-nem-tudod-kimondani-ennyit-szamit-hogyan-fogalmazol