Első rész: Nepál a titkok országa

Második: Megérkezés a buddhizmus fővárosába

Harmadik: Első hét az új világban

Hogy is működik az elengedés egy másik kultúrában?

Vagyis mindegy, hogy hol élünk a világban, ezt a fogalmat, ezt a feladatot nem tudjuk elkerülni. Ergo, hiába menekülünk el egy másik országa valami elől, a feladat akkor is marad.

Mert ez belső munka, és nem köthető a környezethez.

Az elengedés szót hallva szinte egyből összekapcsoljuk az elmúlás, a halál-gyász érzésével. Mondhatni majdnem jogosan, mert egyikőnk se ússza meg ezt a megtapasztalást. Se a gyászt, se a halált.

Én is túl voltam már rajta, így pontosan tudom, milyen az, amikor el kell engedni, továbblépni.

Egyik nap, amikor Katmanduban (Nepál fővárosa) sétáltam, és a szokásos imamalmokat pörgettem, egy kisebb helyi lakosokból verbuválódott csoportra lettem figyelmes.

Közelebb mentem ( jelzem ez egy nappali, utcai színhely volt ), és akkor láttam meg, hogy éppen egy halottat ravataloztak fel, és gyújtották meg a tüzet.

Kissé megállt bennem a levegő, és még morbidnak is tartottam, hiszen bármelyik járókelő megállhatott (gyerek, felnőtt), és megnézhette az eseményt.

Én is eltöltöttem egy kis időt, hiszen kíváncsi voltam. Emlékszem a gomolygó füstre, a láma imájára, a megtört családtagokra, mert a fájdalom könnyei ott sem maradhatnak el….Ezek nálunk is majdnem így zajlanak, leadjuk a ruhát, amiben elhamvasztják a hozzátartozóinkat, majd egy urnában láthatjuk őket újra…

A bámészkodásom közben éreztem valami különlegeset. Méghozzá a természetesség megélése volt az.

Az a természetesség, ahogyan ezt az emberek kezelték. Teljes tudatában vannak abban, hogy egyszer őket nézik majd a járókelők. Illetve a vallás miatt hisznek az újjászületésben, így könnyen tudnak a halottaiknak boldog újjászületést kívánni!

Nincs temetői díj, fenntartási költség, műanyag virágok hada a sírokon, emlékek vannak csak.

Nem akarom megítélni, hogy melyik jobb, de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy elengedni valakit, ha „tudjuk”, hogy a halál csak egy kezdet, és minden nap láthatjuk is, hogy ez az élet körforgásának a része.

Közben a nagy lángok átalakultak füstté…és vége.

Elgondolkodtató, és átformáló délelőttöm volt. Egyész napra a hatása alá kerültem. Később megtudtam, hogy a halott egy támogatója volt a kolostornak, ahol én laktam. A guru a nepáli naptár szerint meghatározta, hogy mikor érdemes a tort megcsinálni. Ez jelen esetben a halál beállta után két napra esett, vagy várni kellett volna a családnak 3 hetet.

Szóval a fontossági sorrendben az első helyen volt a csillagok állása, és az, hogy jobb újjászületése legyen az embernek. Érdekes…

Még egy érdekesség: minél magasabb szinten van egy ember, láma (ezalatt azt értem, hogy rengeteget imádkozik, sok jót cselekszik), annál tisztább az átkelés.

A buddhista ereklyék kiállításon itthon is lehet olyan maradványokat látni, mint egy kis gyöngy. Ezeket a hamu között találták a nagyobb mesterek után. Puszta látványuk is magukba hordozzák a megvilágosodás, felemelkedés energiáját. Érdemes egyszer megtekinteni, megérezni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Virágok, tömeg, közlekedési dugó, megemlékezés, rendbe tett sírok (még azok is, amelyeket egész évben nem gondoznak), mécses, üzlet…

Mindannyian veszítettünk már el valakit, akihez ilyenkor illik kimenni a temetőbe. Tiszteletünket tenni. De ki előtt? Hiszen minden nap tiszteletünket tudjuk tenni már azzal, ha rágondolunk, vagy otthon gyújtunk egy mécsest. Mert akit szerettünk, és szeretünk, az nem hal meg, ott él a szívünkben.

Természetesen a hagyományok kötik össze a múltat a jelennel, és amikor leszáll az este, nagyon meghitt látni a sok égő gyertyát, és szinte fénylik a temető. Szép.

Mindaddig, amíg belső indíttatásból, és nem megfelelésből, vagy társadalmi elvárásból cselekszünk.

Személy szerint, akkor megyek ki a temetőbe, amikor úgy érzem, hogy mennem kell. Ez nem fűzhető semmilyen naptári naphoz, csak belső indíttatáshoz.

Miről kellene még szólni a megemlékezésen, és a fájdalmas sebek feltépésén kívül?

Talán arról, hogy ilyenkor illő lenne saját magunkban elgondolkozni, hogy amíg nem ránk hordják a műanyag virágot, addig van lehetőségünk ÉLNI! Minden nap örülni annak, hogy tudunk levegőt venni, láthatjuk a napkeltét, és a napnyugtát. Mert hiába hisszük, és reméljük azt, hogy velünk ez nem fordulhat elő, és halhatatlanok vagyunk. Nem vagyunk azok. eljön az idő, amikor a Halottak Napja a mi ünnepünk lesz. Nincs más opció.

Ha nézünk egy körülbelüli átlag életkort (75év), az 27.000 nap. Nagyon gyorsan el tud telni… Ebből mennyi volt örömteli, és mennyi a fájdalom, a küzdés? Mennyi pezsgő, örömteli napot szeretnénk még? Meddig hagyjuk, hogy ránk terhelődjön a munkahelyünk, a pénzügyi nehézségek, politikai helyzet súlya? Mikortól éljük már a saját életünket? Megélve minden apró örömöt… Mert nincs „bepótoljuk”, ha ma nem tudunk találkozni, nincs. Az már egy másik találkozó, másik energiával megtöltve, és közelebb a véghez.

Senkit nem szeretnék riogatni, hogy haldoklunk…folyamatosan! Csak legalább néha jusson eszünkbe, hogy legyünk hálásak, hogy még élünk, és ami öl bennünket, azt hagyjuk, ne bántsuk magunkat.

Bármilyen elcsépelt is a Szeretet szó, az érzés nem az. Ha egyre több napunkat átitatja a szeretet, akkor egy Halottak Napját is másképp tudunk megélni, mély együttérzéssel.

Mert ne felejtsük el, minden nap az ÉLŐK NAPJA!

Dézsi Aranka lélektréner 06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

www.aranylelek74.blog.hu