ANYASÁG...

A szót kiejtve sok érzelmet felhozhat bennünk. Aki anya, és épp felhőtlen a kapcsolata a gyermekével, annál boldogság, akinél épp nehézségek vannak, ott aggódás, és „csakazértis” boldogság.

Akinek jó a kapcsolata az édesanyjával, annál meghittség, szeretet futhat át, akinek nem olyan fényes, ott düh, félelem, és „csakazértis” szeretet.

Aki várja a megszületendő babáját, annál édes izgalom, aki csak szeretné, hogy legyen, de nem jön össze, ott keserű izgalom, félelem.

Sorolhatnám a végtelenségig, mert attól is függ, hogy mit hoz fel benned, hogy milyen lelkiállapotban vagy épp. De az biztos, hogy nagyon sokrétű érzések törhetnek felszínre.

Ha tudsz, időzz el felette, olvasgasd, mond ki hangosan, figyeld meg magad, lehet sokat segíthet. ANYASÁG.

…

Viszont itt jön a csavar …

Kit nevezünk, nevezhetünk anyának?

Aki megszült, aki felnevelt, aki táplált, és gondoskodott rólunk? Külön-külön is igaz lehet, vagy csak együtt?

Hiszen „annyi féle anyát” ismer a pszichológia tudománya. Néhányat kiemelnék a teljesség igénye nélkül.

1.       A legelemibb a szülőanya, aki a világra hoz bennünket, és felnőtt korunkig több-kevesebb sikerrel gondoskodik rólunk. Aki akkor is szeret bennünket, ha mi gyarlók vagyunk. Csodálatos érzés lehet anyának lenni, nőből NŐVÉ válni. Aki saját testében kihord, kínok között megszül, megtanít az élet apró, és nagy lépéseire, együtt sír velünk az első szerelmi bánatnál, majd fiatal felnőttként mosolyogva, de vérző szívvel elenged bennünket a saját utunkra.

Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egyre nehezebben jön össze a mai fiataloknál, és korukból lassan kifutó felnőtteknél. Ennek pedig ezer oka lehet. Ki a hibás? Van-e egyáltalán hibás? A környezeti hatások, a stressz, a mesterséges ételek, aggódás a pénz-biztonság miatt?

Nemrég egy nőgyógyász szájából azt hallottam, hogy két egészséges embernél 30% esély van arra, hogy gyerekük legyen…Oh, igen meglepődve konstatáltam ezt a kijelentést. Hogy jött ez össze? Tényleg ilyen gáz a helyzet? Mi van azzal, aki nem is akar, mert a férjének van már három, másik anyától…

Akik pedig valamilyen egészségügyi nehézséggel küzdenek, azok húzzák le magukat a lefolyón???

Természetesen mindenkinél egyéni az eset, és nehéz általánosítani.

De valóban elgondolkodtató, hogy, ha mindkét fél jól van, és szeretnének, akkor mi lehet az oka?

Talán csak türelmetlenek? Vagy ez a sorsuk? Vagy nem minden nő azért születik le a Földre, hogy anya legyen? (Akkor, hogy lesz a fajfenntartás?) Vagy csak annak a két embernek nem lehet gyereke, és lehet, más társsal egyből összejönne? De a legszebb: még nincs itt az ideje… Talán ezzel lehet kikergetni a „sorbanállóreménykedő” leendő anyukákat. Vagy esetleg még nem akar a gyerek leszületni az adott párhoz? Ki tudja? (Még meg se született a gyermek, és máris ő irányít J

Az biztos, hogy nincs könnyű dolguk a mai fiataloknak, és fiatalos öregeknek a családalapítás tekintetében. (Állami támogatások is csak 40 éves korig elérhetőek…aki utána szül, az nem számít, azt a gyereket ugye nem kell ugyanúgy felnevelni, mint a fiatalabb anyukáét?!…szégyen a negatív diszkrimináció).  

Ha nehezebben fogan meg a baba, akkor csak akkor van esély a gyerekre, ha van megfelelő mennyiségű pénz a bankszámlán. Nem elég a párnak a stressz, a csalódás hegyek, még görcsöljenek azon is, hogy miből lesz megvalósítva a lombik 5…?

Ha mégse sikerülne utódot nemzeni, akkor jönnek, jöhetnek a következő variációk:

2.       Ha nem Magyarországon lennénk, akkor szóba jöhetne a béranyaság is, viszont ez itthon illegális. Vagyis vannak olyan országok, ahol megoldás lehet az, hogy egy 3.személy hordja ki, és szülje meg a várva várt gyermeket. Nyilván szabályozva vannak, mert csak a popsi, és hasméret megőrzése céljából átadni valakinek a szülés lehetőségét, nos az egy külön kategória… Maradjunk a kényszerhelyzetnél. Valóban kényszer lehet, mert hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni? Jóba kell lenni? Látogatni? Simogatni a pocit? Eljárni vele a terhesgondozásra? Ha magasabb szintről nézzük, akkor tudjuk, hogy ez első 9 hónap is igen meghatározó. Tehát 9 hónapig X, és utána Y lesz az anya? Ez sem egy egyszerű helyzet, de ha van elég pénz, és a jogszabályok is engedik, akkor egy megoldás lehet a gyermektelenségre. Vajon, amikor felnő, elmondják neki? Az kire milyen hatással van? Belegondolni is sok(k).

3.       Akik túl vannak rengeteg vizsgálaton , beültetésen, és mégsem lehet babájuk, ma Magyarországon lehetőséget kaphatnak örökbe fogadni. Miután belőtték a kort, a nemet, beszerzik a rengeteg dokumentumot, igazolást, eljárnak oktatásra, és rendkívül türelmesek (mert néha évek, mire „megfelelő” gyermek kerül sorra), sikerülhet a projekt. Anyává válhat a nő. Nevelőanya lesz. Ez a pozíció vajon kevesebb, vagy több, mint azé az anyáé, aki lemond gyermekéről? Lehet e ezt egyáltalán mérlege tenni? Mi késztet két embert arra, hogy „valakigyerekét” felnevelje? Mert adni jó? Mert a szeretet nem minősít? Mert ő is szeretné, ha átölelné egy kis ember? Mert szeretné a tapasztalatait átadni? Mert a gondoskodástól több lehet? Mert a kis embernek is szüksége van rá? Bármelyik igaz lehet….Azt hiszem ebben az esetben a legszerencsésebb az anonimitás, ami biztonságosabbá teheti az ilyen szereteten alapuló kapcsolatot… Nagyon érdekes, hogy az örökbe fogadott gyerekek előbb utóbb elkezdenek hasonlítani a nevelőszülőkhöz, külsőleg is… Összeérnek.

4.       Akik szerencsések, és megszületett a csecsemőjük, viszont nem tud szoptatni az anyuka, akkor adhat tápszert is neki, vagy egyezséget köt egy olyan anyukával, akinek van bőven teje. Ő lesz a kisded tejanyája. Nyilván olyan anyuka lesz, amúgy is szoptat, akkor az ő gyerekével tejtesók lesznek? Milyen energetikai szál, esetleg előző élet béli maradvány lehet egy ilyen intim táplálás? Milyen érzés lehet annak a felnőttnek, aki megtudja, hogy kinek a tején nőtt fel? Vajon csorbul-e az édesanya felé vetett fény? ( „Nem voltál képes rá, hogy ennem adj!”- ítélkezés, kimondott, vagy kimondatlan, tudatalatti neheztelés.) Vagy ennek nincs is akkora jelentősége? Olyan, mintha nem otthon ebédeltünk volna, hanem étteremben?

5.       A mostohaanyák sem maradhatnak ki a sorból! Hú! Biztos láttál már olyan családot, ahol a férfi tagnak van gyereke, akit a jelenlegi élettárs nevel(get), részben vagy egészben. Most nem Hamupipőkére gondolok…Mert a mostohaanya nem biztos, hogy gonosz, még ha a mesék miatt társítjuk is mellé ezt a jelzőt.

A mostohaanya helyzete sem annyira irigylésre méltó. El kell fogadtatnia magát a gyerekkel, ha neki is van saját, akkor a gyerekeket is egymással. Aránylag jó viszonyt ildomos fentartani az édesanyával (már, ha van). Csak alkalmazkodni tudóknak való. Csak szeretettel!

Illetve van a másik oldal is, amikor virágot kér anyák napjára az épp aktuális mostohaanya.  

Ez ugye intelligencia, és apuka kérdése (is). Arról nem is beszélve, hogy a nő esetleg lemond saját gyermek szüléséről, mert a párjának van. Mi a garancia, hogy 10 év múlva is együtt lesznek, és akkor már hírből nem lehet saját gyereke. Nagy buktatók lehetnek ezek a helyzetek.

Volt egy ismerősöm, aki megismerkedett egy négy gyermekes apukával, aki válás előtt állt. Már majdnem kibimbózott a kapcsolat, amikor feltette magának a kérdést, hogy akar-e ötödiknek beállni a sorba (Mert a gyerek mindig fontos, a saját vére marad, és ez így van rendjén), és vajon akar-e még gyereket a meglévő csipet csapat mellé? Csírájában elsorvadt a kapcsolat… 

Nos kedves anyukák, leendő anyukák igyekezz pozitívan nézni a jelenre, és a jövőre. Hiszen bármelyik csoportba tartozol, légy szeretetteli, tegyél meg magadért amit tudsz, és élvezd az életet! A többi már a Gondviselés dolga!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Először is mit jelentenek ezek a fogalmak?

Manipulálni, avagy a saját cél érdekében befolyásolni más embereket rövid vagy hosszú távon.

A manipuláció latin eredetű szó, "jelentése" kezelés, bánásmód. A manipuláció egyfajta befolyásolás, amelynek célja mások attitűdjének, a beállítódásának átformálása, a viselkedés, a cselekvés, az érzelmek és a kogníció megváltoztatása, átszervezése. ( Wikipédia )

Gyógyítás: mások javát szolgálni, átadni a tudást, elindítani az öngyógyító képességet a „betegnél”.

Cél a gyógyulás, a „beteg” a kapott energiáért, energiával (pénzzel, javakkal) fizet. Így maradhat fenn az egyensúly.

Ennyiből is érződik, hogy nagyon halvány a határ a két „gyógyító” ember között.

Amikor elindulunk a spirituális úton, akkor hajt a kíváncsiság, érdekesnek találjuk, hogy egyre több mindent megtudunk magunkról. Egyre több könyvet olvasunk, előadást hallgatunk. Ettől szélesedik a látókörünk.

Egy idő után már elkezdünk szelektálni, válogatni…Hiszen azt mondják, hogy érzésből válasszunk tanításokat, mestert.

Nos, ez igaz is. Viszont nagy rutin ( és néhány arcon csapás ) kell ahhoz, hogy valóban ki tudjuk szűrni az álmágusok, és a valós segítőket.

Én is jártam már az utca másik oldalán…Amikor a nagyon híres, elismert mestereket hallgattam, ittam a szavaikat, mindent elhittem…Mindaddig, amíg lementek gyarló emberbe, és elkezdték csapni a szelet, és ajánlatokat tenni. Nos, akkor rájöttem, hogy ők is „csak” emberek.

Onnantól kezdve mindent, és mindenkit fenntartással kezelek, és amit hallok, azt szeretem megtapasztalni, majd utána elhiszem.

A sors ennek ellenére mégis dobott egy újabb „mestert, atyaúristent”. Eljártam havonta kétszer a tanításokra. Eleinte csak figyeltem, és érzékeltem az energiát. Jött is az szépen.

Majd figyeltem az embereket, akik 8-10 éve járnak oda. Jelzem, ennyi idő alatt még mindig ugyanazzal a problémával küzdenek. Volt köztük pánikbeteg, aki utána kórházba került, volt a rossz házasságban élő, és nem is változott a helyzet. Többen lettek egészségesekből rákosak (ez nem vicc). Szóval ez már azt hiszem, hogy több, mint gyanús. Józan paraszti ésszel is.

Természetesen kiléptem a körből, mert nem hogy nem tudott adni, de a szlogen a következő volt: Aki nincs velem, az ellenem.

Azóta csak hallok a csoportról…már heti többször vannak foglalkozások, leginkább ugyanazokkal az emberekkel. Ja, persze nem ingyen. Ez nem szeretetotthon, valamiből fenn kell tartani a kissé felújításra szoruló albérletet, ahol magányosan éldegél. (Ez lenne a minta?)

Jelzem nincs baj azzal, ha van ellenszolgáltatás. Csak gyógyulás nincs. Beteggé válnak az emberek. Megtapsolják azt az anyukát, aki a külföldről hazalátogató lányával eltöltött idő helyett a foglalkozásra ment el. Mert ott kell lenni.

Mitől manipuláció?

Ha azt mondja valaki, hogy küldök egy illat energiáját a kezedbe, szagolj bele, mit érzel?! Ez igazság, létezik ilyen.

Ha azt mondja, küldök ibolya illatot, szagolj bele! Nos, ez manipuláció, mert az agyunk ibolyát akar, és fog érezni.

Sorolhatnék még példát, de a legszörnyűbb, hogy a benne lévők ezt nem látják, mert benne vannak.

Hogy miért írtam le ezeket? Hátha eljut olyan emberhez, aki látott már olyat, aki hallott már hasonlóról, és segítség lehet.

Nagyon nagy károkat tud okozni az adott személynél, és nem különben a családjánál. Hiszen a család csak annyit lát, hogy megváltozik az illető, elmaradozik, elfogult lesz, és mégsem javul a légkör. Nincs kézzelfogható eredmény.

Azt javasolnám a pároknak, hogy mindenképp menjenek el a kedvesükkel ilyen helyekre, és beszéljék meg a tapasztalásaikat, az érzéseiket, hátha ketten okosabbak lesznek, és kevesebb gazfickó tekerhet az ujja köré embereket.

Természetesen adni is kell a manipulátornak, hiszen azzal ragasztja oda az embereket, de hát láttunk már öltönyös csalókat is.

A legszomorúbb, hogy tanításért, feltöltődésért, iránymutatásért akkor megyünk el valahová, ha kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, problémánk van. Nos, ezt lehet kihasználni annak, aki akarja.

Mégis, honnan lehet valakiről megállapítani, hogy nem energiaragasztó, pénzleszívó?

Mondanám, hogy érzésből (csak rutinosoknak)…

Kevés tapasztalással azt érdemes nézni, hogy kik járnak a csoportba, hogyan alakul az életük, mit érzel az előadás alatt, hogyan reagál a főnök, ha nem tudsz menni, fix a csapat, vagy változnak az emberek..

Nézzük józanul! Ha egy terapeutához 8-10 éven keresztül, heti, havi rendszerességgel járunk, akkor két dolog lehetséges:

Egy: lusták vagyunk változtatni az életünkön, és sokkal könnyebb másra bízni a felelősséget.

Kettő: nem megfelelő a terapeuta, nem tud, vagy nem is akar a gyógyulás útjára rálökni, mert akkor hol a bevétel.

Lehet, hogy ezek kemény szavak, de mind tapasztalat.

Láttam olyat is, amikor hetente járt a hölgy családállításra…Minek???

Mikor épül be az ott átélt események? „TÚMÁCCS” Mindennek kell időt hagyni a beépülésre, a megértésre, hiszen a jó technikák így tudják kifejteni a hatásukat.

Ez pont olyan, mintha egy nap folyamatosan ennénk, és nem hagynánk időt a gyomornak megemészteni a táplálékot…

Remélem sikerült egy kicsit elgondolkoztatni, és ha kicsit jobban odafigyelsz, akkor kevesebb sérüléssel is megúszhatod.

Nagyon sok jó terapeuta, gyógyító, segítő létezik. Keresd, érezz rá, és ha valami nem oké, menj máshoz, mindaddig, amíg megtalálod azt az embert, aki abban tud segíteni, hogy rátalálj a saját öngyógyító utadra.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Párkapcsolati kommunikáció

Mi kell egyáltalán kommunikációhoz?

A szakirodalom szerint kell egy adó, egy vevő, egy közös nyelv, és egy közeg.

Itt véget is érhetne a blog. Hiszen, ha ennyire egyszerű, és kevés összetevős, akkor miért működik mégis nehezen?

Miért nem tudunk beszélgetni? Kimondani, amit érzünk? Szóvá formálni a gondolatainkat, egyáltalán beazonosítani az érzésünket, hogy mi az?

Vegyünk egy egyszerű felállást. Van egy párkapcsolat, és anya lelkét nyomja valami, szeretné elmondani a párjának.

Tehát megvan minden feltétel a kommunikációhoz, és valami miatt mégse teszi. Mert jönnek a kétségek. Mi van, ha elmondja, és a vevőt nem érdekli? Mi van, ha felhoz egy témát, és veszekedés lesz a vége? Mi van, ha rosszul fogalmaz? Mi van, ha nem jó a közeg? Nem megfelelő pillanatban hozza elő a témát? Mivanha…mivanha????

Meg hát tudnia kellene apának, hogy baja van anyának, és mégse kérdez rá. „Már nem is vagyok neki fontos.”

Szembejön ezer félelem, kifogás, és nem kerül felszínre, aminek ki kéne jönni..

Pedig megegyeztek a kapcsolat elején, hogy mindent meg fognak beszélni…és ők másképp csinálják, mint a szüleik, vagy Szabóék… És azután mégse…

Pedig TUDJUK, TUDJÁK, hogy a beszélgetéssel sok minden tisztázható (nem minden), fejleszthető, formálható. Ja, hogy nehéz összerándult gyomorral, idegállapotban, hevesen verő szívvel egy szót is kimondani? IGEN! Nehéz.

Senki nem mondta, hogy könnyű. Ha könnyű lenne, akkor nem lenne ekkora súlya.

Mert arról nem szól a fáma, hogy a kommunikáció eredményességéhez szükséges a megfelelő lelki állapot. Némi összeszedettség, és érettség (ez gyakorlás kérdése).

Vagyis hiába van adó, vevő, nyelv, közeg, ha nincs meg hozzá az erő.

Ahhoz, hogy anya el tudja mondani (illetve ne csak egy egyoldalú közlés legyen), ahhoz fel kell szívnia magát, és összeszedni a gondolatait.

Az se baj, ha magában, vagy a telefonjában, kis cetlin összeszedi, hogy mit (miket) szeretne megosztani a párjával. Az összeszedés alatt pedig rá tud hangolódni a beszélgetésre, és közben oldódik a saját feszültsége.

Anya eljut arra a szintre, hogy képes szavakba önteni, amit gondol, és érez.

Megtalálja a megfelelő alkalmat (ami nem sörözés, tv nézés közbeni állapot), és leülteti apát.

Azt zárójelben megjegyezném, hogy ha apa nem akar beszélgetni semmiről, és nem csak azért, mert épp fáradt, akkor az elgondolkoztató hosszú távon…

Ahogy megvan a várva várt pillanat, telefon, tv kikapcsol. Ne legyen semmi zavaró tényező. Anya ezt így csinálja.

Itt csúszik be a képbe még egy pikáns rész, amikor is úgy álljon elő a farbával az asszony, hogy ne harapja le ura fejét, illetve ne vagdalózás legyen. Ahhoz valljuk be őszintén készülni sem kell, az menne zsigerből…

Hogy hogyan lehet ezt jól csinálni?

Mondjuk az erőszakmentes kommunikációval.

Tehát nem azt mondja anya apának, hogy te mekkora b…om vagy, mert megint kimaradtál, mindig ezt csinálod, blablablabla. (ebből maximum anyázás lehet)

Hanem azt mondja: „Amikor késel, nem jössz haza vacsorára, akkor mellőzöttnek érzem magam. És ez nekem nagyon fáj. Hogy tudnád azt csinálni, hogy legközelebb megpróbálsz időben érkezni? Hetente egyszer meglepni, hogy hamarabb jössz, és te készítesz nekem vacsorát? Az olyan jól esne, szeretettnek érezném magam.”

Mennyivel emberibb ez?

Illetve van lehetősége válaszolni, változtatni, véleményt formálni apának is.

Még egy fontos gondolat! Amit mellőzni lenne érdemes, az az általánosítás. A mindig, a soha, általában…stb.

Mennyivel jobb az, ha konkretizáljuk, hogy a múlt héten, tegnap, holnap stb. Milyen érzés az, ha azt mondják neked, hogy mindig elkésel?

Egy: tuti nem igaz, mert biztos volt olyan eset is, amikor nem.

Kettő: nincs benne a változás lehetősége. Ha ezt tartják rólam, így vagyok elkönyvelve, akkor minek változtassak?

Szóval, nem is olyan könnyű ez a kommunikáció…

Viszont, ha van két intelligens ember, szeretik, tisztelik egymást, terveznek egymással, akkor az ilyen típusú beszélgetések elkerülhetetlenek.

Elkerülhetetlenek, és szükségesek ahhoz, hogy hosszú, és mindkét fél számára méltó kapcsolatban éljenek.

Sok sikert, és próbálkozást hozzá!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Sokszor hallom, és vallom, hogy a kapcsolatok nagy része azon csúszik el, hogy nem tudják megbeszélni mélységében az adott dolgaikat, érzéseiket.

Pedig néha csak annyin múlik, hogy az ember kinyissa a száját.

De nem merjük…Hogy miért?

Mert félünk... félünk attól, hogy mit fog szólni a másik, hogyan reagálja le. Félünk attól, hogy amit már kimondunk, azt nem lehet visszaszívni. Félünk attól, ha felhozunk egy témát, akkor onnan már nincs visszaút, beindul egy változás. Viszont, ha nem beszélünk róla, akkor maradhat a tökéletesnek hitt, de egyébként sekélyes kapcsolat. Mehet minden a régiben tovább, és nem kell konfrontálódni.

Miért csináljuk ezt? Hol veszett el az a bátorságunk, ami gyerekkorunkban megvolt, és amitől ki mertük mondani, hogy mire van szükségünk?

Miért hagyjuk, hogy a félelmeink a változástól, megbénítsanak, és egy iszapos mederben tartsanak, ami csak látszólag biztonságos?!

Természetesen le lehet egy életet élni így is, megnyomorítva a saját lelkünket.

Ismertem olyan embert, aki éveken keresztül rejtegette a sérelmeit, és valós vágyait egy párkapcsolatban, de sose beszélt róla. Mi lett a vége? Egyszercsak felállt, és elvált. Senki sem értette, hogy miért. Betelt a láthatatlan pohár. Az a meglepő, hogy nem lett semmi komolyabb egészségügyi baja, a sok elfojtás miatt.

Nem könnyű a beszélgetés…, még két olyan ember között sem, akik szeretik, megértik, tisztelik egymást.

Vagyis beszélgetni lehet, de mondani valamit..ami nyomja a szívünket, és változtatást kíván. Az már nehezebb.

Hiszen stresszelünk miatta, remeg a gyomrunk, nem jön hang a szánkból, leizzadunk…mert FONTOS a téma. Ha nem lenne mérvadó, akkor lazán menne. Tehát, ha ezt érezzük egy téma kapcsán, akkor tudjuk, hogy mindegy hogyan, de arról beszélni kell.

Hogyan tegyük?

Először is kérdezzük meg magunktól, hogy meddig akarunk szenvedni még a belső feszültség miatt, ami abból fakad, hogy magunkban duzzogunk? Ettől erőre kaphatunk…

Utána foglaljuk össze, hogy mi a célja a beszélgetésnek, gondoljuk végig, akár vázlatpontokba szedjük össze, le is írhatjuk. Lehet murisan hangzik, de segítség lehet…

Találjuk meg a megfelelő alkalmat. Ha lehet ne Tv nézés közben…

Legyen a beszélgetés célja, hogy elmondjuk. Szögezzük le a kommunikáció elején, hogy nem baj, ha nem válaszol egyből, de kérjük meg partnerünket, hogy gondolja át, és pár napon belül térjünk vissza rá. Ezzel segítünk mindkettőnkön, könnyebb lesz a második kör. Viszont, ha megy egyből az is tökéletes.

A lehetséges válaszokra, reakciókra nem tudunk felkészülni, pont ez benne a nehéz. Viszont a komfortzónán kívül kezdődik az élet!!!

A kapcsolat minőségét jelzi, ha nem lehet mély, és kemény témákról nyíltan szólni. Nem egymás bántására gondolok, hanem kényes, megoldásra váró helyzetekre.

Viszont, ha egyre többször kimondjuk, amit érzünk, úgy, hogy nem a másikat minősítjük, akkor mélyül, erősödik a kapcsolat.

Milyen hasznos, és példamutató lesz ez a gyerekeink számára. Akik azt látják, hogy anya, és apa beszélgetnek, összedugják a fejüket néha kettesben, és utána pozitív változás látható. Az is eredmény, ha megkönnyebbülünk, és látjuk a fényt.

Így lehet a gyerekeket őszinte kommunikációra szokatni, mert azt hiszem ezt nem lehet nevelni…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Ahhoz, hogy egészséges párkapcsolatod legyen, először önmagadon kell csiszolni, finomítani. Milyen erős kapcsolódás lehet egy olyan párkapcsolat, ahol nem az az alap motiváció, hogy majd a másik megadja nekem a boldogságot.

Hiszen a boldogság saját magunkban van benne, keresni sem kell. Két egész ember tud teljes életet élni, ha félünk, felek vagyunk, akkor ezt visszük be a kapcsolatba, és sok problémát tudunk magunkra húzni. Bizonytalanságot, féltékenységet, bizalmatlanságot...ami nem alapja egy hosszú kapcsolatnak.

Kezdjük az elején. Mit érdemes tenni, hogy felkészüljünk egy kapcsolatra? Nem arra gondolok, hogy felépíteni egy életet előre, mert az lehetetlen küldetés. Arra, hogy magunkkal mit kezdjünk?

1.      Fedezzük fel magunkat!

Fizikai szinten ismerjük meg a testünket (minden részét, hiszen az intimitás kialakításához az is szükséges, hogy tudjuk, mi van a lábunk között) Találkoztam olyan hölggyel, aki sosem látta a nemi szervét. Nos, mennyire tudta vajon átadni magát másnak, mennyire merte elfogadni magát? Csináljunk magunkról teljes alakos képet, és nézzük meg. Szembesüljünk! És, ami feladat: fogadjuk el, hogy most ilyenek vagyunk. Ha valamivel nem vagy elégedett, akkor tegyél lépéseket érte, de ne bántsd magad, mert azzal nem mész semmire!

2.       Nézzünk magunkba lelki szinten is! Mik azok az érzések, amik napi szinten irányítják az életünket? Erre úgy jöhetsz rá, ha esténként leírod, összegzed, hogy aznap mik voltak a fő érzéseid, és ezt egy héten keresztül tedd meg. Ki fog derülni könnyedén, hogy mik a negatív, és pozitív érzéseid, amiknek a hatása alatt állsz. Ha megvan, onnantól kezdve tudsz tudatosan változtatni rajta.

3.       Szellemi szinten is van teendő, és talán ez a legnehezebb. Itt a gondolatainkat kellene kordában tartani. Mit gondolsz a férfiakról/nőkről/párkapcsolatról/családról…? Milyen társat vonzhatsz be, ha folyton arra gondolsz, hogy a pasik hülyék, és csalfák, meg egyik se normális…Ugye megvan a válasz! Mi lenne, ha helyette arra gondolnál, hogy olyan társat vonzol be, aki számodra a legjobb?! Illetve az vagy, aki vagy, vagy , amit eddig elvártak tőled?

4.       Érdemes felismerni, hogy mik azok az ismétlődő minták, hibák, amiket elkövettünk egy kapcsolaton belül, és azon valamilyen , számodra közel álló technikával oldani, túllépni.

Ez viszont a huszonkettes csapdája, mert a leendő partner tükör. Olyan rezgésszintű, beállítottságú, amilyen te magad vagy. ezért is érdemes először saját magunkon dolgozni, hogy minél minőségibb ember kerülhessen képbe. Természetesen utána együtt folytatódhat a fejlődés, de nem mindegy, hogy milyen szintről indulunk.

Ha van önbizalmunk, akkor sokkal könnyebb elhinnünk azt, hogy nekünk is megvan a párunk ebben az Univerzumban. Illetve olyan társat kaphatunk, akinek szintén van hite magában.

Ha hosszútávra tervezel, akkor ezeket érdemes figyelembe venni. Ha csak partnerfüggőség miatt vagy egy kapcsolatban, vagy rövid mustrára vágysz, akkor ezeknek nincs jelentősége.

Ezeken kívül nyilván van még feladat, hogy egymásra találjatok, hiszen otthon a négy fal között , internet nélkül nehéz lesz ismerkedni. Ahhoz ki kell lépned a komfortzónádból, olyat kell tenned, amit eddig még nem, nyitva kell lenned, és befogadóvá válni.

Könnyű ezt mondani!!! Hallom a gondolatokat!

Viszont minél hamarabb neki kezdel önmagadnak, annál hamarabb célba érsz, és nem tékozolsz el éveket… Mennyivel biztosabban tudsz előre tekinteni, ha tudod, hogy mennyit érsz, és ezt a biztonságot, csak te tudod megteremteni magadnak.

Ezek az alapjai annak, hogy azt tudd mondani, hogy: Szeretem magam…

Hálás vagyok, hogy élek, minden döntésem a javamat szolgálja, tiszteletben tartom saját igényeimet, így mások is így tesznek majd.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

www.aranylelek74.blog.hu

Az ismerkedés elején, amint kiderül, hogy van köztetek néhány száz kilométer, máris felmerül a kérdés: Jó, jó, találkozgatunk, egyszer te jössz, egyszer én megyek…de ez hova vezet? Elindul az agyalás…

Biztosan voltál már hasonló helyzetben.

A felmerülő kérdés teljesen jogos, és abszolút racionális.

Több válasz lehetőséget is láttam már. Volt, aki lepörgette maga előtt az események fejlődését, és megijedt attól, hogy mi van, ha szerelmes lesz, és fel kell adnia a meglévő életét. Amivel ugyan nem elégedett, de mégis komfortzónán belül van. Ezért lepattintotta a partnert. Tehát hozott egy ésszerű döntést egy érzelmi témában. Logikus, nem??? Győzött a félelem, és a megszokás.

Láttam olyat is, hogy egyből szerelem lett, vagyis gyorsan kialakult, és nem kellett gondolkodni, vagyis nem volt kérdés, hogy valaki feladja az életét. Egy hónap után fővárosi albérlet felmondva, és a hölgy már vidéken volt a szerelme mellett.

Találkoztam olyan párral is, akiknek a második aktus után összejött a baba, és ismét nem volt kérdés, hogy mi lesz azzal a laza 400 km-rel!

Viszont miért ne lehetne akár kétlaki életet élni egy átmeneti időszakban? Vagy megtölteni a hétvégéket? Mit jelent a kétlaki élet? Két fogkefe, két hálóruha, két kispárna… Pár napot egyik városban, pár napot másik városba, és pár napot egyedül is…

Ezt akkor javasolnám, ha még nem biztosak az érzéseikben, mert nem volt még idő kiteljesedni, de adnak maguknak esélyt a kapcsolat kibontakoztatására. Hiszen, ha nagyon ritkán tudnak találkozni, akkor az a kapcsolat nem tud erősödni. Mivel amikor találkoznak, akkor eltelik egy idő a lélek nyitásával, és amikor elbúcsúznak, úgy élik tovább az életüket, mintha továbbra is egyedül lennének. Nyilván a telefonos kapcsolat erősíthet ezen, de vannak dolgok, amit telefonon keresztül nem lehet…

Ha az ismerkedős oldalon vagy fent, és csak alkalmi partnert keresel, akkor még előny is lehet a távolság J

Mi van, akkor, ha nem is kell feladni senkinek semmit, mert olyan munkát végeznek, ami nem helyhez kötött. Vagy, ha multinál dolgozik egyikőjük, és át tudja helyeztetni magát.

De vajon ki tud bontakozni úgy egy párkapcsolat, hogy havi egyszeri, vagy kéthetente egyszeri találkozóra van csak lehetőség? Kicsi az esélye..

Akkor bele se kezdjünk távkapcsolatba? Vagy ne ismerkedjünk 20km-nél szélesebb körben?

Dehogynem!!!!

Mert mi van, ha olyan társra találsz így, akiért akár a fél világot átszelnéd, és ő is érted?

Persze mindenkinél egyedi, hogy milyen kimenetele lehet egy távolsági járatnak…

A fő kérdés ebben a helyzetben, hogy ki mit szeretne? Mi az életedben a legfontosabb? Mi a célod?

Az, hogy társra találj, vagy bebizonyítsad a főnöknek, hogy te vagy a leghűségesebb munkavállaló?

Azt érzed úgyis, hogy van e összhang köztetek..

Mi van akkor, ha nem jön össze, ha rövid együttélés után kiderül, hogy mégse… Igen, ez benne van a kalapban. Viszont aki mer, az nyer. Kockázat nélkül nincs nyereség.

Biztos nyereségre azért mégis számíthatsz: mégpedig arra, hogy kiléptél a komfortzónádból, és ezzel bővítetted az életedbe beáramló lehetőségeket, illetve a saját mozgástered.

Szóval távolság ide vagy oda… Az összhang, a szeretet, a közös gondolkodás, a hasonló életfelfogás, a hasonló rezgés…Ezek számítanak! A többi csak logisztika.

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Azt hiszed, hogy kész vagy egy kapcsolatra…. Keresed, kutatod, vizualizálod, hogy megtaláld a szerelmet…És amikor eléd toppan, akkor megrémülsz, mert félsz attól, hogy mi minden változást hoz az életedbe…Hogy fel kell adnod a magány szorongató, de megszokott érzését…

És jön a kérdések hada…Mi van, ha kinyílik a szíved, amit oly féltve őriztél, és ezután sebezhetővé válsz…?

Mit fog kiváltani belőled? Kivé válhatsz mellette?

Vagy e olyan állapotban, hogy eleget tudj adni magadból, vagy elég befogadóvá tudj válni?

Hogyan tudod felvállalni az új életformát, hogy már nem vagy egyedül?

Mi van, ha rájössz, hogy félsz elköteleződni?

Hogyan tudnád összeegyeztetni a munkád, az eddigi életed a leendő magánélettel?

Mit vagy hajlandó feladni a közös kapcsolatért? Mi van, ha nem is kell feladni magad?

Mi van, ha működik a kapcsolat, és mi van, ha nem?

Mi van, ha ő az, akire vártál? És mi van, ha nem ő? Mi a garancia? Közben csak vesztegeted az időd? Vagy inkább tapasztalsz?

Sorolhatnám a kérdéseket, de ezeket mind csak a félelemmel teli elme gyártja le, pont azért, hogy elbizonytalanítson..

Mi lenne, ha nem agyalnál, nem aggódnál, csak hagynád…engednéd…megélnéd…esélyt adnál…és lesz, ami lesz! Mi lenne, ha a teremtésre fókuszálnál?

Mi lenne, ha végre megengednéd magadnak, hogy változás következzen az életedbe?

Mi lenne, ha elfogadnád, hogy eljöhetett a te időd is?

Mi van akkor, ha adsz esélyt a folyamatnak, magadnak, neki?

Mi van, ha elhiszed, hogy a szeretet úgyis utat tör magának?

Mi lenne, ha érdeklődő, vágyakozó, kíváncsi álláspontba helyeznéd magad, és csak figyelnéd a rezdüléseidet?

Mi változna, ha a felesleges gondolkozással eltöltött időt inkább együtt töltenétek?

Mi lenne, ha bíznál abban, hogy a számotokra legjobb verzió teremtődik meg?

Mi lenne, ha felfognád, hogy senki nem tudja megjósolni a kapcsolat kimenetelét, ha nem akarnál mindent tudni előre?

Mennyivel lenne könnyebb, ha csak a jelenre fókuszálnál, és megélnéd vele a pillanatot?

A kérdéseket elég feltenned magadban, nem kell rá tudni a választ, csak nyiss velük teret, új lehetőséget!!!

Haladj az áramlással…élj…légy boldog…szeress!!!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Elmentem reggelizni a helyi Plázába, és miközben a finom szendvicsemet ettem, figyelmes lettem a mellettem ülő három férfi beszélgetésére.

Nem akartam hallgatódzni, de hallottam...

Olyan édesek voltak. Három 45-50körüli pasas, akik megvitatták az élet nagy dolgait, és a csajozást így kávé kavargatás közben.

Miután ezt észrevettem mi a téma, már akartam hallani miről beszélnek…J

Nyitott fülekkel ültem ott tovább, ártatlan arckifejezéssel, mint, akit nem érdekel a téma…

A következő foszlányok ütötték meg a fülem:

·         alakulunk…( Vagyis a férfi is juthat arra a szintre, hogy már annyit várt, csalódott, hogy csak bizakodni bír, és teszi ezt nagyon helyesen)

·         próbáljuk jól csinálni…(áh..tudjuk, a kiskutya is a próbálkozásba purcant ki.. Csinálni kell! Merni, bátran! Teljes erőbedobással megélni a mindennapokat… Hogy abból mennyi adatik? Az, majd kiderül. De addig is inkább belerakni minden energiát, hogy teljes legyen az együttlét. És mi van, ha csalódunk??? Nincs semmi garancia arra, hogy nem, de addig is minőségit éltünk együtt.)

·         nem feltétlenül kell össze költözni…(Ha sokáig egyedül él, akár a férfi is, akkor valószínű megszokta már azt az életritmust. Természetesen kell valamennyi idő, hogy kiderüljön, érdemes-e kipróbálni az együttélést.. Mert járni együtt…Meg élni együtt…Más dimenzió. Lakva ismeri meg az ember a másikat. Örök igazság.)

·         régen egyedül mentem minden rendezvényre…(Jujj, de ismerős! Egy programra elmenni, és látni, hogy nagyságrendileg csak te vagy egyedül…úgy látom ez a férfiban is nyomot hagy. Nem azért, mert egyedül nem tudja jól érezni magát, de a párok láttán felerősödik a saját nyomora, és egyedülléte.)

·         szeret velem hajózni jönni…( Viccelsz? Ki, ne szeretne??? Biztos van, aki nem. De fontos a férfinak, hogy ő művelhesse amit szeret, és ahhoz néha csatlakozzon a nő. Ez természetes, főleg, ha ez fordítva is működik..)

·         fontos a közös hobby… ( De még mennyire! A szeretetnyelvek között ez tisztes helyet foglal el. A minőségi eltöltött idő. Gondoljuk végig! A hölgy szeret kirándulni, az úr nem. Vagy fordítva.. Lesznek közös élmények? Nyilván nem kell mindent együtt csinálni, de kell, hogy legyen közös is, ami összeköt, összetart, élményt szerez, van miről sztorizni.)

·         nem tudtam vele megbeszélni…(Meredek téma. Többször hallom ezt a férfiak szájából. Miért nem működik az őszinte kommunikáció? Mert esetleg a kimondott szónak már következménye van? Azt már nem lehet visszaszívni, és inkább ki se mondjuk? De ez hova vezet? Hát más utakra…Ez teljesen biztos!!)

·         mással kellett beszélgetnem…nem feltétlenül „arról” volt szó… ( Ugye-ugye? Elmegy máshova, ahol meghallgatják, ahol tudja, hogy nincs következménye, ha kimondja, ahol elpanaszolhatja magát, ahol kibeszélheti a mocskos fantáziáját… Nos, ebben nekünk nőknek nagyon figyelmesnek kellene lennünk, ha meg akarjuk tartani a partnerünket! )

Szóval, élmény volt a reggelizés, muszáj volt a szendvics mellé még egy áfonyás pékárut is megenni…, csak az információszerzés miatt… 

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!