A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek

Nepál a titkok országa

Szinte napra pontosan hét évet ültem azon, hogy megírjam nepáli utazási élményeimet. Fogalmam sincs, hogy miért nem egyből, de most jött el az ideje. Ugyanis, amikor mesélek róla pont úgy érzem magam, mintha tegnap lett volna az élmény.

Igyekszem majd hiteles fotókkal alátámasztani, de nehéz lesz, mert csak az az egy adathordozóm ment tönkre, amin a közel ezer kép volt. Egy pár maradt meg a gépemen…

Mondhatjuk véletlen, de az első sokk után úgy gondolom, hogy jelzés értékű.

Így is kapom a tanítást. Egy: minden itt van bennem, képek nélkül is tisztán emlékszem mindenre.

Kettő: nem szabad ragaszkodni, tehát tanít elengedni.

Több részletben fog összeállni a kép.

Úgy indult a történet, hogy egy összejövetelen megemlítettem a Reiki mesternek, hogy szívesen kimennék egyszer Nepálba, hiszen tudtam, hogy ő rendszeresen jár, és mégis jobb úgy, ha már van kint ismeretség.

Valószínű, hogy meghallotta, mert nagyságrendileg két év elteltével, egyik napon felhívott, hogy két hét múlva indul, ha gondolom, mehetek vele…

Derült égből villámcsapás!!!

Egyik, hogy már rég elfelejtettem, hogy említettem neki, nem volt napi szinten a fejemben. A másik, hogy olyan élethelyzetben voltam, ami anyagilag nem tette volna lehetővé az út megfinanszírozását.

( Ezt nagyon szépen fogalmaztam, de konkrétan egy vasam se volt, albérletben laktam, bedolgoztam valakinek éppen.)

A telefonbeszélgetés után azt se tudtam merre induljak el, mit csináljak. Kértem három nap gondolkodási időt… Nem tudtam mire lesz elég ez a három nap, de nem akartam egyből nem-et mondani. ( Ez lett volna a realitás.)

Kit érdekel a realitás, ha az ember lányának az álmáról van szó???

Mondanom se kell, hogy nem tudtam aludni, agyaltam, honnan lehetne pénzt szerezni. Azt éreztem, hogy mennem kell, és most. Senkivel nem osztottam meg a dilemmámat, nem akartam, hogy bárki befolyásoljon a döntésemben.

Addig morfondíroztam, míg eszembe jutott, hogy egy kedves ismerősöm egyszer tett nekem egy felajánlást, ami arról szólt, hogy, ha szeretnék valahova utazni, akkor ő segít.

Nos, erőt vettem magamon, felhívtam, hogy itt az idő. Beültem a kocsiba, elutaztam pár száz kilómétert, ahol volt, és elmondtam a helyzetemet. Nem volt veszíteni valóm…de másik esélyem se.

Úgy voltam vele, ha nem próbálom meg, sose tudom, mi lett volna, ha bátrabb vagyok.

Kezemben a pénzzel utaztam haza. ( Közben elgondolkoztam, hogy ebből közel egy évig tudnám fedezni az albérletemet, de nem, én Nepálba indulok…)

Örök hálám a támogatásért!

Még az autóból felhívtam a mestert, és mondtam, rendelheti a repülőjegyet.

Gondolhatod azt, hogy így könnyű…

De nem ennek van jelentősége, hanem annak, hogy ezt megteremtettem. Egyszer őszintén vágytam rá, kifejezésre juttattam, és megkaptam hozzá a segítséget, hogy megvalósuljon. Ezen lépések között azért évek teltek el!

Mi van, ha neked is működik? Mi van, ha neked másképp működik, másban támogatnak az álmaid megvalósításában? Mennyire könnyű lenne elhinni, hogy bármit létre tudunk hozni?

Egyedül az idő faktorral nem tudunk mit kezdeni, sürgetni. Pont akkor jön úgyis a megvalósulás, amikor megérünk a befogadásra.

Ezután maradt még egy bő hetem arra, hogy gondoskodjak a háromheti távollétem alatti teendőkről. Csekkek, halak, virágok stb.  Pluszban még jött egy lehetőség, hogy kibérelhetek egy helyet, ahol üzletet nyithatnék. Nyilván ebben a pár napban azt is lezongoráztam, letárgyaltam, összehoztam az illetékeseket, így abban a tudatban indultam el, hogy még munkahelyet is teremtettem magamnak.

Bele kerültem az áramlásba… Előtte csak forgolódtam, és nem láttam ki sanyarú helyzetem zárt vaskapuján.

Mélyen hiszem, hogy BÁRMIKOR lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra JOBBÁ fordulhat a sorsunk.

Hogy mi volt az indíttatáson Nepál felé?

Érdekelt a kultúra, a „szent helyek” kisugárzása, a tanítások, a felfedezés, és természetesen a buddhizmus magva.

Ennek ellenére sosem lettem a szó szoros értelmében buddhista, csupán azokat a tanításokat, ami nekem életszerű, és azonosulni tudtam vele, azt beépítettem az életembe. Pont ez tetszett ebben a vallásban, hogy meg hagyják ezt a szabadságot.

Nőnapkor indultam a nagy útra…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

 

 

 

Szemét téma

 

Felháborodtam, elkeseredtem, és kerestem a miérteket..

Egyik kora reggelen sétáltam a kis városom központjában, épp edzést mentem tartani. Olyan jó érzés a kora reggeli ébredező várost érezni,  nézni az álmos embereket, élvezni felkelő napot, hallgatni a madarak csicsergését.

Nos, ebbe az idilli hangulatomba rondított bele az a kép, amikor lenéztem a földre, a zöldellő fű, és bokrokra. Tele volt dobálva cigaretta csikkekkel!!!! Ezen kívül papírzsepi, csokipapír, üdítős flakon…

Séta közben azon gondolkoztam, hogy miért? Miért kell bemocskolni az élőhelyünket???

Szembe jött velem két szemétszedő úriember, akik botokra szúrva szedegették, amit tudtak… De a felázott földből a rengeteg cigicsikket hogyan? Egyesével?

Azok a növények nem élőlények? Mi lenne, ha a dohányzó, és ily módon szemetelő embert odaállítanánk, és mindenki körbedobálhatná csikkel, de nyakig…

Jelzem nem vagyok semmilyen aktivista, sőt inkább passzivista, de emellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Annál jobban már csak az a dühítő, amikor az autóból kipöcköli a maradék cigit, és az ki tudja hol landol.. Miért nem gyártják a filtert ehetőre? Nem kéne eldobni. Lehet jó ötlet, hiszen vízben oldódó wc papír guriga is van már.

Engem nem zavar, ha valaki mérgezi magát, mert mindannyian tesszük, ki így, ki úgy…Viszont miért kell a környezetet bántani? Ilyen viselkedésű ember otthonában mi lehet? Bele se merek gondolni…

Tényleg a szemetelő emberek egyikének sincs gyereke? Vagy erre tanítja? Meddig akarjuk még elhinni, hogy a cselekedeteinknek nincs következménye?

És igen, ezt látják a fiatalok, és ettől hever a fűben a csokispapír, a kólásdoboz, és egyebek.

Hogy miként lehetne ezt megállítani? Nem tudom, hiszen, akik így tesznek azoknak valóban más az értékrendjük, és gyanítom ezt a cikkemet nem is értik. Nem értik, hogy mi a baj ezzel, hiszen más is ezt csinálja, meg olyan messze van a kuka, úgyse látja senki…

Utána meg csodálkozik, ha sorra történnek vele a kellemetlen események. Hogy miért? Mert amit adunk, azt kapunk vissza.

A világ megváltoztatása, jobbá tétele, valahol itt kezdődik. Egy pici odafigyeléssel…Hogy érezze az az ember magát kellemetlenül, aki szemetel, hogy ez nem helyes, ezt nem kéne, ez nem jó minta a gyereknek, unokának.

Annyira szeretnék úgy végig sétálni azon a kis szakaszon, hogy tiszta, a fű között nem landol semmi oda nem illő.

Milyen jó lenne, ha megértenénk, hogy nem mi vagyunk a világ urai, mert a természet sokkal erősebb nálunk. Nézd meg az árvizeket, földrengést, hurrikánokat.. Hol vagyunk mi akkor emberek? Porszemek…

Ha annyit elértem, hogy eljut olyan emberekhez, akik ezen még nem gondolkoztak el, és legalább tízig elszámol, mielőtt eldobna valamit, akkor megérte a fáradozás.

Bár tudom, hogy ez csepp a tengerben, de sok kicsi sokat érhet!

Délután pedig láttam egy guberáló embert, akinek a kis tolikocsiján szelektíven volt válogatva a talált cucc. Végig futott a gondolat, hogy most ő mennyivel többet tett a környezetért, mint a puccos, de szemetelő egyén. ( Jó, most arról nem ejtenék szót, hogy szétgyalázzák a kukákat, és a környékét…)

Mi lehetne még a megoldás? Talán a pénzbírság! Annak nem szoktak örülni az emberek. Ha büntetnek a tiltott helyen való dohányzásért, akkor büntethetnének a tiltott helyen való szemetelésért is..

Hogy nincs rá ember? Van, van annyi munkanélküli, csak szervezés, és anyagi kérdés… A környezet helyreállítása is pénzbe kerülne..

Illetve, mi lenne, ha tanítanák az iskolában, és retorzió lenne a negatív példák esetében….

Nyilván a legjobb a szülői minta, mert utánzás útján tanulunk

Légy jó minta!

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

 

 

 

süti beállítások módosítása