ANYASÁG...

A szót kiejtve sok érzelmet felhozhat bennünk. Aki anya, és épp felhőtlen a kapcsolata a gyermekével, annál boldogság, akinél épp nehézségek vannak, ott aggódás, és „csakazértis” boldogság.

Akinek jó a kapcsolata az édesanyjával, annál meghittség, szeretet futhat át, akinek nem olyan fényes, ott düh, félelem, és „csakazértis” szeretet.

Aki várja a megszületendő babáját, annál édes izgalom, aki csak szeretné, hogy legyen, de nem jön össze, ott keserű izgalom, félelem.

Sorolhatnám a végtelenségig, mert attól is függ, hogy mit hoz fel benned, hogy milyen lelkiállapotban vagy épp. De az biztos, hogy nagyon sokrétű érzések törhetnek felszínre.

Ha tudsz, időzz el felette, olvasgasd, mond ki hangosan, figyeld meg magad, lehet sokat segíthet. ANYASÁG.

…

Viszont itt jön a csavar …

Kit nevezünk, nevezhetünk anyának?

Aki megszült, aki felnevelt, aki táplált, és gondoskodott rólunk? Külön-külön is igaz lehet, vagy csak együtt?

Hiszen „annyi féle anyát” ismer a pszichológia tudománya. Néhányat kiemelnék a teljesség igénye nélkül.

1.       A legelemibb a szülőanya, aki a világra hoz bennünket, és felnőtt korunkig több-kevesebb sikerrel gondoskodik rólunk. Aki akkor is szeret bennünket, ha mi gyarlók vagyunk. Csodálatos érzés lehet anyának lenni, nőből NŐVÉ válni. Aki saját testében kihord, kínok között megszül, megtanít az élet apró, és nagy lépéseire, együtt sír velünk az első szerelmi bánatnál, majd fiatal felnőttként mosolyogva, de vérző szívvel elenged bennünket a saját utunkra.

Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egyre nehezebben jön össze a mai fiataloknál, és korukból lassan kifutó felnőtteknél. Ennek pedig ezer oka lehet. Ki a hibás? Van-e egyáltalán hibás? A környezeti hatások, a stressz, a mesterséges ételek, aggódás a pénz-biztonság miatt?

Nemrég egy nőgyógyász szájából azt hallottam, hogy két egészséges embernél 30% esély van arra, hogy gyerekük legyen…Oh, igen meglepődve konstatáltam ezt a kijelentést. Hogy jött ez össze? Tényleg ilyen gáz a helyzet? Mi van azzal, aki nem is akar, mert a férjének van már három, másik anyától…

Akik pedig valamilyen egészségügyi nehézséggel küzdenek, azok húzzák le magukat a lefolyón???

Természetesen mindenkinél egyéni az eset, és nehéz általánosítani.

De valóban elgondolkodtató, hogy, ha mindkét fél jól van, és szeretnének, akkor mi lehet az oka?

Talán csak türelmetlenek? Vagy ez a sorsuk? Vagy nem minden nő azért születik le a Földre, hogy anya legyen? (Akkor, hogy lesz a fajfenntartás?) Vagy csak annak a két embernek nem lehet gyereke, és lehet, más társsal egyből összejönne? De a legszebb: még nincs itt az ideje… Talán ezzel lehet kikergetni a „sorbanállóreménykedő” leendő anyukákat. Vagy esetleg még nem akar a gyerek leszületni az adott párhoz? Ki tudja? (Még meg se született a gyermek, és máris ő irányít J

Az biztos, hogy nincs könnyű dolguk a mai fiataloknak, és fiatalos öregeknek a családalapítás tekintetében. (Állami támogatások is csak 40 éves korig elérhetőek…aki utána szül, az nem számít, azt a gyereket ugye nem kell ugyanúgy felnevelni, mint a fiatalabb anyukáét?!…szégyen a negatív diszkrimináció).  

Ha nehezebben fogan meg a baba, akkor csak akkor van esély a gyerekre, ha van megfelelő mennyiségű pénz a bankszámlán. Nem elég a párnak a stressz, a csalódás hegyek, még görcsöljenek azon is, hogy miből lesz megvalósítva a lombik 5…?

Ha mégse sikerülne utódot nemzeni, akkor jönnek, jöhetnek a következő variációk:

2.       Ha nem Magyarországon lennénk, akkor szóba jöhetne a béranyaság is, viszont ez itthon illegális. Vagyis vannak olyan országok, ahol megoldás lehet az, hogy egy 3.személy hordja ki, és szülje meg a várva várt gyermeket. Nyilván szabályozva vannak, mert csak a popsi, és hasméret megőrzése céljából átadni valakinek a szülés lehetőségét, nos az egy külön kategória… Maradjunk a kényszerhelyzetnél. Valóban kényszer lehet, mert hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni? Jóba kell lenni? Látogatni? Simogatni a pocit? Eljárni vele a terhesgondozásra? Ha magasabb szintről nézzük, akkor tudjuk, hogy ez első 9 hónap is igen meghatározó. Tehát 9 hónapig X, és utána Y lesz az anya? Ez sem egy egyszerű helyzet, de ha van elég pénz, és a jogszabályok is engedik, akkor egy megoldás lehet a gyermektelenségre. Vajon, amikor felnő, elmondják neki? Az kire milyen hatással van? Belegondolni is sok(k).

3.       Akik túl vannak rengeteg vizsgálaton , beültetésen, és mégsem lehet babájuk, ma Magyarországon lehetőséget kaphatnak örökbe fogadni. Miután belőtték a kort, a nemet, beszerzik a rengeteg dokumentumot, igazolást, eljárnak oktatásra, és rendkívül türelmesek (mert néha évek, mire „megfelelő” gyermek kerül sorra), sikerülhet a projekt. Anyává válhat a nő. Nevelőanya lesz. Ez a pozíció vajon kevesebb, vagy több, mint azé az anyáé, aki lemond gyermekéről? Lehet e ezt egyáltalán mérlege tenni? Mi késztet két embert arra, hogy „valakigyerekét” felnevelje? Mert adni jó? Mert a szeretet nem minősít? Mert ő is szeretné, ha átölelné egy kis ember? Mert szeretné a tapasztalatait átadni? Mert a gondoskodástól több lehet? Mert a kis embernek is szüksége van rá? Bármelyik igaz lehet….Azt hiszem ebben az esetben a legszerencsésebb az anonimitás, ami biztonságosabbá teheti az ilyen szereteten alapuló kapcsolatot… Nagyon érdekes, hogy az örökbe fogadott gyerekek előbb utóbb elkezdenek hasonlítani a nevelőszülőkhöz, külsőleg is… Összeérnek.

4.       Akik szerencsések, és megszületett a csecsemőjük, viszont nem tud szoptatni az anyuka, akkor adhat tápszert is neki, vagy egyezséget köt egy olyan anyukával, akinek van bőven teje. Ő lesz a kisded tejanyája. Nyilván olyan anyuka lesz, amúgy is szoptat, akkor az ő gyerekével tejtesók lesznek? Milyen energetikai szál, esetleg előző élet béli maradvány lehet egy ilyen intim táplálás? Milyen érzés lehet annak a felnőttnek, aki megtudja, hogy kinek a tején nőtt fel? Vajon csorbul-e az édesanya felé vetett fény? ( „Nem voltál képes rá, hogy ennem adj!”- ítélkezés, kimondott, vagy kimondatlan, tudatalatti neheztelés.) Vagy ennek nincs is akkora jelentősége? Olyan, mintha nem otthon ebédeltünk volna, hanem étteremben?

5.       A mostohaanyák sem maradhatnak ki a sorból! Hú! Biztos láttál már olyan családot, ahol a férfi tagnak van gyereke, akit a jelenlegi élettárs nevel(get), részben vagy egészben. Most nem Hamupipőkére gondolok…Mert a mostohaanya nem biztos, hogy gonosz, még ha a mesék miatt társítjuk is mellé ezt a jelzőt.

A mostohaanya helyzete sem annyira irigylésre méltó. El kell fogadtatnia magát a gyerekkel, ha neki is van saját, akkor a gyerekeket is egymással. Aránylag jó viszonyt ildomos fentartani az édesanyával (már, ha van). Csak alkalmazkodni tudóknak való. Csak szeretettel!

Illetve van a másik oldal is, amikor virágot kér anyák napjára az épp aktuális mostohaanya.  

Ez ugye intelligencia, és apuka kérdése (is). Arról nem is beszélve, hogy a nő esetleg lemond saját gyermek szüléséről, mert a párjának van. Mi a garancia, hogy 10 év múlva is együtt lesznek, és akkor már hírből nem lehet saját gyereke. Nagy buktatók lehetnek ezek a helyzetek.

Volt egy ismerősöm, aki megismerkedett egy négy gyermekes apukával, aki válás előtt állt. Már majdnem kibimbózott a kapcsolat, amikor feltette magának a kérdést, hogy akar-e ötödiknek beállni a sorba (Mert a gyerek mindig fontos, a saját vére marad, és ez így van rendjén), és vajon akar-e még gyereket a meglévő csipet csapat mellé? Csírájában elsorvadt a kapcsolat… 

Nos kedves anyukák, leendő anyukák igyekezz pozitívan nézni a jelenre, és a jövőre. Hiszen bármelyik csoportba tartozol, légy szeretetteli, tegyél meg magadért amit tudsz, és élvezd az életet! A többi már a Gondviselés dolga!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Felháborodtam, elkeseredtem, és kerestem a miérteket..

Egyik kora reggelen sétáltam a kis városom központjában, épp edzést mentem tartani. Olyan jó érzés a kora reggeli ébredező várost érezni,  nézni az álmos embereket, élvezni felkelő napot, hallgatni a madarak csicsergését.

Nos, ebbe az idilli hangulatomba rondított bele az a kép, amikor lenéztem a földre, a zöldellő fű, és bokrokra. Tele volt dobálva cigaretta csikkekkel!!!! Ezen kívül papírzsepi, csokipapír, üdítős flakon…

Séta közben azon gondolkoztam, hogy miért? Miért kell bemocskolni az élőhelyünket???

Szembe jött velem két szemétszedő úriember, akik botokra szúrva szedegették, amit tudtak… De a felázott földből a rengeteg cigicsikket hogyan? Egyesével?

Azok a növények nem élőlények? Mi lenne, ha a dohányzó, és ily módon szemetelő embert odaállítanánk, és mindenki körbedobálhatná csikkel, de nyakig…

Jelzem nem vagyok semmilyen aktivista, sőt inkább passzivista, de emellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Annál jobban már csak az a dühítő, amikor az autóból kipöcköli a maradék cigit, és az ki tudja hol landol.. Miért nem gyártják a filtert ehetőre? Nem kéne eldobni. Lehet jó ötlet, hiszen vízben oldódó wc papír guriga is van már.

Engem nem zavar, ha valaki mérgezi magát, mert mindannyian tesszük, ki így, ki úgy…Viszont miért kell a környezetet bántani? Ilyen viselkedésű ember otthonában mi lehet? Bele se merek gondolni…

Tényleg a szemetelő emberek egyikének sincs gyereke? Vagy erre tanítja? Meddig akarjuk még elhinni, hogy a cselekedeteinknek nincs következménye?

És igen, ezt látják a fiatalok, és ettől hever a fűben a csokispapír, a kólásdoboz, és egyebek.

Hogy miként lehetne ezt megállítani? Nem tudom, hiszen, akik így tesznek azoknak valóban más az értékrendjük, és gyanítom ezt a cikkemet nem is értik. Nem értik, hogy mi a baj ezzel, hiszen más is ezt csinálja, meg olyan messze van a kuka, úgyse látja senki…

Utána meg csodálkozik, ha sorra történnek vele a kellemetlen események. Hogy miért? Mert amit adunk, azt kapunk vissza.

A világ megváltoztatása, jobbá tétele, valahol itt kezdődik. Egy pici odafigyeléssel…Hogy érezze az az ember magát kellemetlenül, aki szemetel, hogy ez nem helyes, ezt nem kéne, ez nem jó minta a gyereknek, unokának.

Annyira szeretnék úgy végig sétálni azon a kis szakaszon, hogy tiszta, a fű között nem landol semmi oda nem illő.

Milyen jó lenne, ha megértenénk, hogy nem mi vagyunk a világ urai, mert a természet sokkal erősebb nálunk. Nézd meg az árvizeket, földrengést, hurrikánokat.. Hol vagyunk mi akkor emberek? Porszemek…

Ha annyit elértem, hogy eljut olyan emberekhez, akik ezen még nem gondolkoztak el, és legalább tízig elszámol, mielőtt eldobna valamit, akkor megérte a fáradozás.

Bár tudom, hogy ez csepp a tengerben, de sok kicsi sokat érhet!

Délután pedig láttam egy guberáló embert, akinek a kis tolikocsiján szelektíven volt válogatva a talált cucc. Végig futott a gondolat, hogy most ő mennyivel többet tett a környezetért, mint a puccos, de szemetelő egyén. ( Jó, most arról nem ejtenék szót, hogy szétgyalázzák a kukákat, és a környékét…)

Mi lehetne még a megoldás? Talán a pénzbírság! Annak nem szoktak örülni az emberek. Ha büntetnek a tiltott helyen való dohányzásért, akkor büntethetnének a tiltott helyen való szemetelésért is..

Hogy nincs rá ember? Van, van annyi munkanélküli, csak szervezés, és anyagi kérdés… A környezet helyreállítása is pénzbe kerülne..

Illetve, mi lenne, ha tanítanák az iskolában, és retorzió lenne a negatív példák esetében….

Nyilván a legjobb a szülői minta, mert utánzás útján tanulunk

Légy jó minta!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

Mit értünk ezalatt?
„A hagyományőrzés fogalma inkább összefonódik a régi népi tudat megismerésével, felértékelésével, etnocentrizmussal, egy adott népcsoport, kultúrájának, viseletének, életmódjának megismerésével egy adott korban.” (Múltidéző találkozók)

Papírforma szerint ezt jelenti.

Józan paraszti ésszel, pedig azt, hogy minden olyan kultúra, amit az őseink ránk hagytak, azt vigyük tovább. Gondolok itt a munka hozzáállásától az ételeken, ruházaton, munkaeszközökön át, a dísztárgyainkig. Ide passzol még az őseink gondolkodásmódjának megismerése, adott élethelyzetben a társadalmi elvárások megfigyelése, emberek egymáshoz viszonyulása.

De nem is szeretnék ennél mélyebbre menni, csupán egy megfigyelésemet osztanám meg.  Közelről látom, ahogyan kiállításra kerülnek csodálatos kézimunkák, mesterségek használati eszközei, minden olyan régi, és újonnan készült ereklyék, amik visszatükrözik a hagyományunkat, és a népiességet. Ezek felmelegítik a szívünket, visszaemlékezhetünk a nagyszüleinkre, esetleg gyerekkorunkra, és megkönnyezhetjük.  Hiszen ami, anno természetes volt, az ma már a múlt.

Régen természetes volt, hogy otthon sütjük a kenyeret, otthon fonjuk a kosarat, faragjuk ki a ház áldás szobrait. Ma pedig táborok alakulnak erre, ahol valami ragadhat ránk ezekből a mesterségekből.

Viszont látom a bürokráciát is.

Amikor mesterek gyönyörű, fáradságos munkával elkészült alkotásait lebecsmérlik méltatlanul. Miért nem a közönség dönti el, hogy mi a szép? Nem az a fontos, hogy nekünk mi tetszik?

Nyilván, ha hagyományőrzésről beszélünk, fontos, hogy néhány alap elemnek megfeleljen, mert egy kínai írással feliratozott szőttes nem igazán állná meg a helyét…

Viszont, ha ezek az alkotások magyar emberek kezei közül kerülnek ki, azért akkora baj csak nem lehet velük, főleg, ha már erre adták a fejüket.

De nézhetjük a különböző hagyományőrző csoportokat, esetleg tánc, vagy énekkarokat, ahol szintén bekerülhet az intrika, a furkálódás, és máris megbontja a rendet. Noha lehet, hogy ez is hozzá tartozik a hagyományainkhoz…lehet…

A csúcspont mégis számomra az, amikor is a fantasztikus Uniós pályázatokat megnyert "csoportok és egyesületek" (és tisztelet a kivételnek!!!! Mert van!!!) hagyományőrzés címszó alatt milliókat vesznek fel. És szándékosan nem úgy írtam, hogy költenek… Mert valahol az alkotókhoz, akik tényleg beleadnak apait, anyait, csak töredéknyi összeg kerül. Tudom, tudom, kell mindenkinek egy kicsi. Ez is a hagyományunkhoz tartozik…De jól van ez így? Milyen mintát adunk mi át?

Mit örökölhetnek a mi gyerekeink, unokáink? Mit tudunk lerakni az asztalra, amit majd az unokák megpróbálnak megfesteni, kifaragni, megszőni, elénekelni, eltáncolni?

Mi lenne, ha lebontanánk ezt egy családra? Ha csak arra koncentrálnánk mindannyian, hogy a családon belüli szokások, mesterségek, nagyszülők receptjei tovább éljenek?

Akkor lehet, hogy a sok család joggal alkothatna egy egységet? Tradíciót hoznánk létre?

Akkor lehet, hogy nem csak az jutna előre ebben a szférában, akinek hátszele van?

Én megfordítanám: Ezek után pont azoknak adnék kiemelkedő díjakat, pénzt, elismerést, akik veszik a fáradtságot, és maradandót alkotnak. Ami lehetne a mi hagyományunk, a mai ember szemszögéből, ami akkor is él, amikor mi már nem.

Odafigyelnék azokra az emberekre, akik lejegyzetelik a mai kor vívmányait, hogy az utókornak legyen némi képe rólunk. Illetve azokra, akiknek „csak” egy régi recept kerül a kezébe, és ezzel erősíti a nemzetünket.

Nem akartam nagy szavakat használni, de mi alkotjuk az egészet. Nagyon szerencsés lenne, ha a múlt szépségeit nem árnyékolná be semmilyen intrika, hazugság, el nem fogadás, pénz harácsolás, és egyebek.

Mi lenne, ha azt tennénk hagyománnyá, hogy pozitívan gondolkozunk, elismerjük magunkat, és másokat, hogy észben tartjuk, hogy mindennek következménye van, hogy nem szemetelünk, hogy inkább támogatjuk egymást, és összefogunk…

Nem sorolom..

Elég, ha a kis családunkon belül ez jól működtetjük….

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Mi a belső gyermek? Egyszerű válasz: a lekünk gyermeki része, aki játékos, azonnali szükségletkielégítést igényel, őszinte, akar, félelem nélküli, reményteli, szeretetteli, vidám.

Mikor is volt utoljára olyan, hogy mindegyik tulajdonság igaz volt ránk?

Mennyi mindent magunkra akasztunk az évek során, ami pont azt takarja el, amitől nyüzsög, és él a lélek.

Az ókortól kezdve a reformációig a gyerekeknek nem igazán volt joga, rengetegszer előfordult a bántalmazás, és egy cél volt, az állam lépére való formálás.

Mi a helyzet a mai gyerekekkel?

Saját identitással, jogokkal rendelkeznek, felvilágosultak, kis felnőttek, néha túlképzettek, tökéletesen alkalmazzák a technika vívmányait, és spirituálisak.

Mi a jelenlegi helyzet a felnőttekkel?

Kevesen veszünk tudomást a belső gyermekünkről, talán mert nem tudjuk, hogy mennyire befolyásolja a mindennapi életünket. illetve annyira elveszünk a hétköznapokban, hogy erre van a legkevesebb energiánk.

Viszont mégis érdemes lenne vele foglalkozni, és nem hagyni a belső gyermekünket árválkodni, hiszen mindannyiunkban él a gyermekkorunk emlékképei, amik befolyással vannak a jelenünkre. Hiszen nem mindegy, hogy milyen közegben, hangulatban nőttünk fel, és azokat mennyire dolgoztuk fel. Ezek a minták láthatatlanul is irányítják az életünket.

Minél jobban megismerjük, illetve csak emlékezünk a gyermeki énünkre, annál jobban megismerjük a reakcióinkat, és sokkal könnyebb lehet a gyereknevelés is.

Talán, ami a legfontosabb, különbséget tudunk tenni gyermeki, felnőttes, és szülői viselkedésminták között. Mert ugye, amikor bedobjuk a durcit, az nem egy felnőttes megnyilvánulás? Vagy, ha a párunk helyett mindent meg akarunk oldani, az inkább szülői akarat. Egy biztos, hogy nme egyenrangú.

Nézzünk néhány példát a gyermekkorban ért hatások következményeire:

Ha nem kaptunk elég szeretetet, akkor felnőtt korban biztos ezt keressük.

Ha a szülő sarokba állította a gyereket, akkor nagy esély van arra, hogy felnőtt korban krízishelyzetben bezárkózunk, és nem kérünk segítséget.

Ha kistestvér születésénél a szülők nem jólkezelik az elsőszülöttet, akkor kondícionálódhat a féltékenység, ami kihat akár a párkapcsolatra.

Mi lenne, ha bármi is volt, bárhogyan is történt, azt elengednénk, megbocsájtanánk, és begyógyítanánk ezzel a belső gyermekünk sérüléseit?

Mik azok a jelek, amik a belső gyermekünk elhanyagoltságát tükrözik vissza?

·         Másoktól való függés

·         Szenvedélybetegségek, kényszeres viselkedések

·         Felelősségvállalás elhárítása

·         Bizalmatlanság, pánik

·         Önközpontúság

·         Intimitászavar

·         Üresség, fásultság

·         Dühkitörések…

Hogyan gyógyítsuk meg, mit tegyünk?

·         Kezdj el úgy foglalkozni magaddal, mintha egy kisbabával tennéd! Az mit jelent? Mit igényel egy baba? Törődést, szeretetet, figyelmet, örömöt, pihenést, tápláló ételt, védelmet, biztosnágot…Mi van, ha mostantól így bánsz magaddal?

·        Mi lenne, ha saját magadat tennéd az életedben az első helyre? Ha elkezdenél olyan dolgokat csinálni, ami örömmel tölt el? Mi lenne, ha NEM-et mondanál, amikor nincs kedved valamihez?

·         Mi lenne, ha adnál magadnak, és nem csak szipolyoznád a tested, és a lelked?

·         Milyen érzés lenne nem túl komolyan venni az életet?

·         Mi lenne, ha nem ragaszkodnál a félelmeidhez?

·         Mi történne, ha elolvasnál magadnak egy mesét?

·         Milyen érzés lenne elővenni a kedvenc filmed?

·         És a legfontosabb: Hagyd abba saját magad bántását!!!!

Mikor nevettél utoljára? Tudsz egy viccet? Mikor bohóckodtál csak úgy? Tudsz egy viccet? Mikor játszottál utoljára? Mikor csodálkoztál rá valamire, úgy őszintén?

Tedd azt, ami neked jól esik, és békére lelsz magadban, újra felfedezheted a laza, vidám, gyermeki éned. Hidd el, sokkal könnyebb lesz utána az élet!

Jó felfedezést!

Ui: Az én viccem: Anyuka a kisfiához: - Mit főzzek ebédre?

Kisfiú: - Nekem mindegy, csak grízgaluska leves legyen!.....

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Sokszor hallom, és vallom, hogy a kapcsolatok nagy része azon csúszik el, hogy nem tudják megbeszélni mélységében az adott dolgaikat, érzéseiket.

Pedig néha csak annyin múlik, hogy az ember kinyissa a száját.

De nem merjük…Hogy miért?

Mert félünk... félünk attól, hogy mit fog szólni a másik, hogyan reagálja le. Félünk attól, hogy amit már kimondunk, azt nem lehet visszaszívni. Félünk attól, ha felhozunk egy témát, akkor onnan már nincs visszaút, beindul egy változás. Viszont, ha nem beszélünk róla, akkor maradhat a tökéletesnek hitt, de egyébként sekélyes kapcsolat. Mehet minden a régiben tovább, és nem kell konfrontálódni.

Miért csináljuk ezt? Hol veszett el az a bátorságunk, ami gyerekkorunkban megvolt, és amitől ki mertük mondani, hogy mire van szükségünk?

Miért hagyjuk, hogy a félelmeink a változástól, megbénítsanak, és egy iszapos mederben tartsanak, ami csak látszólag biztonságos?!

Természetesen le lehet egy életet élni így is, megnyomorítva a saját lelkünket.

Ismertem olyan embert, aki éveken keresztül rejtegette a sérelmeit, és valós vágyait egy párkapcsolatban, de sose beszélt róla. Mi lett a vége? Egyszercsak felállt, és elvált. Senki sem értette, hogy miért. Betelt a láthatatlan pohár. Az a meglepő, hogy nem lett semmi komolyabb egészségügyi baja, a sok elfojtás miatt.

Nem könnyű a beszélgetés…, még két olyan ember között sem, akik szeretik, megértik, tisztelik egymást.

Vagyis beszélgetni lehet, de mondani valamit..ami nyomja a szívünket, és változtatást kíván. Az már nehezebb.

Hiszen stresszelünk miatta, remeg a gyomrunk, nem jön hang a szánkból, leizzadunk…mert FONTOS a téma. Ha nem lenne mérvadó, akkor lazán menne. Tehát, ha ezt érezzük egy téma kapcsán, akkor tudjuk, hogy mindegy hogyan, de arról beszélni kell.

Hogyan tegyük?

Először is kérdezzük meg magunktól, hogy meddig akarunk szenvedni még a belső feszültség miatt, ami abból fakad, hogy magunkban duzzogunk? Ettől erőre kaphatunk…

Utána foglaljuk össze, hogy mi a célja a beszélgetésnek, gondoljuk végig, akár vázlatpontokba szedjük össze, le is írhatjuk. Lehet murisan hangzik, de segítség lehet…

Találjuk meg a megfelelő alkalmat. Ha lehet ne Tv nézés közben…

Legyen a beszélgetés célja, hogy elmondjuk. Szögezzük le a kommunikáció elején, hogy nem baj, ha nem válaszol egyből, de kérjük meg partnerünket, hogy gondolja át, és pár napon belül térjünk vissza rá. Ezzel segítünk mindkettőnkön, könnyebb lesz a második kör. Viszont, ha megy egyből az is tökéletes.

A lehetséges válaszokra, reakciókra nem tudunk felkészülni, pont ez benne a nehéz. Viszont a komfortzónán kívül kezdődik az élet!!!

A kapcsolat minőségét jelzi, ha nem lehet mély, és kemény témákról nyíltan szólni. Nem egymás bántására gondolok, hanem kényes, megoldásra váró helyzetekre.

Viszont, ha egyre többször kimondjuk, amit érzünk, úgy, hogy nem a másikat minősítjük, akkor mélyül, erősödik a kapcsolat.

Milyen hasznos, és példamutató lesz ez a gyerekeink számára. Akik azt látják, hogy anya, és apa beszélgetnek, összedugják a fejüket néha kettesben, és utána pozitív változás látható. Az is eredmény, ha megkönnyebbülünk, és látjuk a fényt.

Így lehet a gyerekeket őszinte kommunikációra szokatni, mert azt hiszem ezt nem lehet nevelni…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Csípőből rávághatnánk, hogy ha nemi kapcsolatot létesít két ember.

De valóban itt kezdődik a megcsalás?

Nagylány korunkban barátnőmmel listát vezettünk erről, hogy mi nem számít megcsalásnak, többek között: sötétben négerrel…exszel, mert azt már ismerjük…állva, mert akkor nem feküdtünk le vele… Nos, igen, ezek viccesek voltak anno.

Mára már kicsit komolyabban végig gondolva, tényleg elgondolkodtató, hogy honnan indul a megcsalás?

Mint minden, ez is fejben dől el.

Leggyakoribb példa mostanság: interneten ismerkedni, nézelődni, próbálkozni, csetelni, közösségi, vagy társkeresős oldalon…

Nos, ez megcsalás? Vagy súrolja a határt? Idegen emberekkel levelezni, érdeklődést felkelteni, csábítani, akár natúr képeket küldeni…Hmm

Kérdezem én, ha a párkapcsolata annyira harmonikus valakinek, akkor mi viszi rá ilyesmire? A kíváncsiság, az egyhangúság, az unalom? Vagy az érdekli még a keresőt, hogy mennyit ér a halpiacon, kit bírna elcsábítani? Vagy csak izgató elképzelni mással?

Hogy hol van ennek a veszélye? Ha bejön olyan kapás, ahol a horogra minőségi ember akad, és többet akarna, mint egy virtuális kapcsolat.

Mert az ilyen kapcsolatokból nagyon ritkán jön létre fizikai szintű együttlét. Hogy miért? Mert a kereső megijed, mi van, ha elrabolják a szívét? Vagy tudja, hogy élőben kiderülne, hogy a fele sem igaz műsort adta elő. Vagy csak elég volt játszadozni? Vagy közben rájött, hogy nem is olyan rossz a kapcsolata? De valamiért csak beregisztrált…?!

Én ezt úgy hívnám, hogy virtuális megcsalás, mert az idő alatt, amíg a két ember csetel, levelet ír a másiknak, nézi a fotóját, addig az energiáját felé irányítja, és ezt erősíti, addig vele van elfoglalva. Róla álmodozik, köré szövi a gondolatait, energiát ad az egésznek. A rosszabb, hogy a naív halacskák rákaphatnak arra a csalira, hogy ígéretet kapnak egy találkozóra. Senki nem jár jól egy ilyen sztoriba.

Jó tanács! Ha egy héten belül nem tud két ember találkozni, akkor csak szédítésről van szó, nincs esély a továbblépésre!

De nézzük tovább:

Egy csók? Megcsalás vagy nem? Egy lopott csók, ami egyszeri, és megismételhetetlen…

Nézőpont kérdése.. Nyilván ettől még nem törtek össze házasságok, de belefér(het)?

Hiszen ez már testiség, és általában az aktus ezzel szokott kezdődni…

Az, hogy megbocsájtható e? Kisebb fajsúlyú az együttlétnél…tehát még a házas ember is könnyebben megbocsáthat saját magának.

Nemi aktus egy harmadikkal: nem részletezem…

Foghatjuk az alkoholra, a nyuszira, meg, hogy semmit nem jelentetett, meg csak egyszer történt meg… De ez már valós félrelépés…

viszont többször láttam már olyan párkapcsolatot, ahol a félrelépés nem lett kimondva, viszont új színt vitt a házasságba. Azt, hogy a beetetett halacska ezt hogyan élte meg, hogy csak annyi volt a szerepe, hogy másik két ember kapcsolatán, nemi életén javítson…nos az más kérdés. Azt csak ő tudja, hogy mennyire sérült meg ezáltal.

Ami még elgondolkodtató: együttlét közben másra gondolni…Másik ember érintését elképzelni, más testét vizualizálni…

Súrolja a határt? Azt hiszem igen, hiszen milyen összeolvadás tud akkor a két ember között létrejönni, mennyire tudják magukat teljesen átadni, ha akár mindkettőjüknek máson jár az esze…

Lehetne még példákat hozni, de kérdezem: ha energetikailag két ember egy, akkor van helye egy harmadiknak beékelődni? Elképzelhetetlen.

Valóban akkor nevezhetjük magunkat hűségesnek, ha fizikai szinten nem tettük meg, de szívünk szerint megtettük volna?

És, hogy mit lát a gyerek? Milyen mintát szeretnénk mutatni a gyereknek?

Volt már olyan gyerekkor, ami elmúlt volna trauma nélkül?

Illetve, mi van akkor, ha egy ilyen félresiklás olyan energiabomát visz a meglévő kapcsolatba, a félrelépő megtáltosodik utána?

Hallottunk már olyat, hogy leéltek egymás mellett tízen éveket, és úgy szólt a szlogen, hogy „már rég elváltam volna, de a gyerekek miatt nem…”

De miért ne lehetne egy kapcsolatban hullámzás? Kérdezz meg egy aranylakodalmas párt!

Természetesen nem sarkallnék arra senkit, hogy nézelődjön nyugodtan jobbra-balra, inkább magunkba kellene megtalálni az origót. Azt, hogy mi mit szeretnénk?

Haldoklók között végeztek egy statisztikát, megkérdezték tőlük, hogy mit bántak meg az életükben? A válaszból az az eredmény született, hogy nem azt bánták meg legtöbben, amit megtettek, hanem amit nem.

Ezt olvasva mindenki eldöntheti hol tart, melyik oldalon van, volt-e már mindkét oldalon? Mi a garancia, hogy ahol most vagy, azon az oldalon leszel öt ív múlva is?

Egyet ne felejtsünk el! Csak egy életünk van (ebben a testben), cselekedjünk úgy, hogy a lehető legkevésbé sérüljünk, és bántsunk másokat!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

A szülői minta végigkíséri az ember életét, és hatással van rá. Vagy abba az irányba befolyásolja, hogy automatikusan olyanná válunk, vagy pont az ellenkezőjére fordítjuk az életünket.

A „könnyebbiknek” tűnő az első verzió, mert ahhoz nem kell mást tenni, csak a belén ivódott, és rögzült mintákat ismételni. Ennek viszont az a hátránya, hogy kicsi az esély a fejlődésre, kisebb a komfort zóna,és a bátorság másmilyen minőségű életet élni. Illetve tovább adhatjuk a következő generációnak, mert mi nem tudtunk felül emelkedni,  nem mertünk másképp viselkedni, mint a szüleink, vagy nem akartunk vele szembe nézni.

Amennyiben azt választjuk, hogy a számunkra nem elfogadható mintát felülírjuk, ahhoz szükséges egy felismerés,némi tudatosság, és hit, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Meg lehet törni az "átkot", mint a mesében, de ott sem megy csettintésre, több próbát ki kell állni érte. Megnézni objektíven, hogy ők milyen mintát hordoznak. Ha például a szüleinket is agresszivitással nevelték, akkor nem tudnak mást átadni, ezt ismerik. Ezért nem lehet őket bántani.

Ha megvan ez a felismerés, akkor sokkal könnyebben megy az elfogadás, a felmentés, és a megbocsátás.

Ahhoz kell igazi tudatosság, hogy meghozok egy döntést, hogy így NEM, és amikor benne vagyok egy helyzetben, akkor felismerjem, és tudjam, milyen más választásom van.

Mindig tudjam, hogy viselkedhetek másképp is.

Jogom van ahhoz, megengedhetem magamnak, hogy boldogabb életem legyen, mint a szüleimnek. Szeretettel.

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06-70-332-6136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!