Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Sokszor hallom, és vallom, hogy a kapcsolatok nagy része azon csúszik el, hogy nem tudják megbeszélni mélységében az adott dolgaikat, érzéseiket.

Pedig néha csak annyin múlik, hogy az ember kinyissa a száját.

De nem merjük…Hogy miért?

Mert félünk... félünk attól, hogy mit fog szólni a másik, hogyan reagálja le. Félünk attól, hogy amit már kimondunk, azt nem lehet visszaszívni. Félünk attól, ha felhozunk egy témát, akkor onnan már nincs visszaút, beindul egy változás. Viszont, ha nem beszélünk róla, akkor maradhat a tökéletesnek hitt, de egyébként sekélyes kapcsolat. Mehet minden a régiben tovább, és nem kell konfrontálódni.

Miért csináljuk ezt? Hol veszett el az a bátorságunk, ami gyerekkorunkban megvolt, és amitől ki mertük mondani, hogy mire van szükségünk?

Miért hagyjuk, hogy a félelmeink a változástól, megbénítsanak, és egy iszapos mederben tartsanak, ami csak látszólag biztonságos?!

Természetesen le lehet egy életet élni így is, megnyomorítva a saját lelkünket.

Ismertem olyan embert, aki éveken keresztül rejtegette a sérelmeit, és valós vágyait egy párkapcsolatban, de sose beszélt róla. Mi lett a vége? Egyszercsak felállt, és elvált. Senki sem értette, hogy miért. Betelt a láthatatlan pohár. Az a meglepő, hogy nem lett semmi komolyabb egészségügyi baja, a sok elfojtás miatt.

Nem könnyű a beszélgetés…, még két olyan ember között sem, akik szeretik, megértik, tisztelik egymást.

Vagyis beszélgetni lehet, de mondani valamit..ami nyomja a szívünket, és változtatást kíván. Az már nehezebb.

Hiszen stresszelünk miatta, remeg a gyomrunk, nem jön hang a szánkból, leizzadunk…mert FONTOS a téma. Ha nem lenne mérvadó, akkor lazán menne. Tehát, ha ezt érezzük egy téma kapcsán, akkor tudjuk, hogy mindegy hogyan, de arról beszélni kell.

Hogyan tegyük?

Először is kérdezzük meg magunktól, hogy meddig akarunk szenvedni még a belső feszültség miatt, ami abból fakad, hogy magunkban duzzogunk? Ettől erőre kaphatunk…

Utána foglaljuk össze, hogy mi a célja a beszélgetésnek, gondoljuk végig, akár vázlatpontokba szedjük össze, le is írhatjuk. Lehet murisan hangzik, de segítség lehet…

Találjuk meg a megfelelő alkalmat. Ha lehet ne Tv nézés közben…

Legyen a beszélgetés célja, hogy elmondjuk. Szögezzük le a kommunikáció elején, hogy nem baj, ha nem válaszol egyből, de kérjük meg partnerünket, hogy gondolja át, és pár napon belül térjünk vissza rá. Ezzel segítünk mindkettőnkön, könnyebb lesz a második kör. Viszont, ha megy egyből az is tökéletes.

A lehetséges válaszokra, reakciókra nem tudunk felkészülni, pont ez benne a nehéz. Viszont a komfortzónán kívül kezdődik az élet!!!

A kapcsolat minőségét jelzi, ha nem lehet mély, és kemény témákról nyíltan szólni. Nem egymás bántására gondolok, hanem kényes, megoldásra váró helyzetekre.

Viszont, ha egyre többször kimondjuk, amit érzünk, úgy, hogy nem a másikat minősítjük, akkor mélyül, erősödik a kapcsolat.

Milyen hasznos, és példamutató lesz ez a gyerekeink számára. Akik azt látják, hogy anya, és apa beszélgetnek, összedugják a fejüket néha kettesben, és utána pozitív változás látható. Az is eredmény, ha megkönnyebbülünk, és látjuk a fényt.

Így lehet a gyerekeket őszinte kommunikációra szokatni, mert azt hiszem ezt nem lehet nevelni…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Népi babona, tradíció, megszokás, bullshitt vagy valóság?

Valóban csak az lenne a nő fő feladata, hogy minden áldott nap főzzön a férfinak? Nyilván nem, de most mégis a főzés erejére térnék ki.

Arra, hogy mennyire, és miben igaz a mondás.

Ismerek olyan nőt, aki középkora ellenére nem jeleskedett a konyhában, mert nem volt kinek, így minimális volta motivációja. Néhány öt perces paradicsomleves, sajtos-tejfölös tészta kitöltötte a főzés „művészetét”.

A mai napig méri az ételek elkészítési idejét, és ami túl hosszúnak bizonyul, az többet nem kerül az asztalra, vagy csak nagyon ritkán.

Viszont, ahogy megismerkedett a Férfival valami megváltozott nála. Előjött, feltört elemi erővel a Nő, a női minőség. Mesélte, hogy a férfi hozott neki szilvát, amit saját kézzel szedett, megszabadítva a fát a súlytól. Pár napig nézegette, elajándékozott belőle, hátha elfogy, de eljött az a pillanat, amikor már kezdeni kellett vele valamit. Nekiállt, és olyan csoda, ízesített dzsemeket készített belőle, hogy még maga is meglepődött. Ami a legjobb volt ebben, hogy közben nőnek érezte magát, alkotott, teremtett, tartósított…

Elismerést kapott a párjától, ami újabb alkotásokra sarkallta.

Legközelebb már egy komolyabb leves összeállítását vállalta be, receptet kinyomtatva, hozzávalókat beszerezve. Mondhatnánk, hogy mi különleges van ebben?

A változás…

A rapid konyhát felváltja a táplálék, és ételkészítés. A magányos kotyvasztást a „valakinek örömöt okozás”, hiszen a házba beköltözött a Szeretet. És a SZER-ETET…

Különleges az, hogy egyik ember mit hoz ki a másikból. Az, hogy a férfi nem követeli, nem veri az asztalt, hogy: meleg ételt, de nyomban! Hanem azt teszi, amit egy okos Férfi ilyenkor tehet: mégpedig elismeri a nőt.

Valljuk be őszintén, milyen jól esik egy dicsérő szó, egy kedves megjegyzés. Viszont sokféleképp lehet elismerni!

A legegyszerűbb módja: finom volt! Ezt is ugye sok hangsúllyal lehet közölni, most a kedvesnél maradnék.

Mesteribbek a következők:

„olyan jó nézni, ahogyan főzöl”

„nem szólok bele, ez a te levesed”

„annyira finom”

„rendkívül ízletes”

„pont olyan, mint amilyet a nagyim csinált”

„szinte simogatja a belsőmet, ahogy eszem”

Ami még elismerés, ha legalább kétszer szed belőle…

Hölgyeim, érdemes figyelni, hogy melyik férfi ilyen evő. Régen ugyanis azt vallották, hogy a jó evő férfi, jó munkás, és jól forgatja az asszonyt az ágyban. Aki csak túrkája az ételt…nos , azt kerüljük…!

Tehát tradíció is, mert mindannyiunkat (normál helyzetben) az édesanyánk etet először, vagyis egy nő táplál. A férfi is ezt szokja meg otthon, azokat az ízeket, zamatokat, és ahogy kapcsolatba kerül, akarva akaratlanul is azt keresi. El kell telni egy kis időnek, amíg megszokja azokat az ízeket, amiket a női oldal hoz magával. Illetve azt is el kell fogadnia, hogy nem biztos, hogy minden elsőre flottul sikerül, de egy kis türelemmel, és biztatással energiát lehet adni a másiknak, ami idővel megtérül.

Amint a nő elkezd szívesen főzni, a férfi elismeri, onnantól kezdve emelkedik a rezgésük, mert a szívvel főzött étel mindig sokkal finomabb, mint a kötelességtudatból összedobott kaja. Tehát igaz a mondás, hogy a hasán keresztül lehet megtartani a férfit, és visszafelé is, hogy az elismeréseken keresztül pedig a nőt lehet „tartósítani”!

Ha pedig nem szívesen csináljuk a főzést, akkor inkább rendeljünk pizzát!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06703326136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

Miért?

Mert, ha feltételezzük egy jó nőről, hogy ápolt, figyel magára, harmonikusan öltözködik, akkor minden olyan férfi elfordul, aki nem annyira hiszi el magáról, hogy borostával is megfelelhet a nőnek. Pedig tudhatnák a pasik, hogy a nő fő feladata, hogy szép legyen!

Ha tornázik a nő, és karban tartja a karosszériát, akkor kizáródik abból a férfi körből akiknek az összes mozgás a foteltól a hűtőig terjed. De mi van, ha a nő csak saját egészsége miatt edz, és megfelelne neki a mackósabb pasi küllem is?

Ha a nő dolgozik magán, a lelki békéjén, a feldolgozhatatlan csalódások feldolgozásán, akkor észre sem veszi az a férfi, aki csak totyog a saját fájdalmaiban, és sérelmeiben. De mi van, ha pont ez a nő segítené ki az adott férfit a fényre?

Ha a nő okos, tanult, lehet vele beszélgetni széles spektrumú dolgokról, az végképp elvetendő, mert kizárja az a férfi, aki nem ismeri saját értékeit, és azt hiszi, hogy a nőnek az iskolázottság kell. Pedig elhihetnék a férfiak, hogy egy nőnek csupán figyelmességre van szüksége!

Ha a nő eltartja magát, megáll a saját lábán, akkor meg azt gondolja a férfi, hogy minek ő? Pedig mennyivel könnyebb a nőnek egy férfival együtt alkotni, és megoldani a mindennapok terheit!

Ha a nő tud szeretni, és ezt ki is tudja mutatni, az egy újabb réteg férfinak sok, mert a szentimentalizmus ciki.  Pedig a nő csak él azzal az ősi ösztönnel, ami által anyává tud válni, és ez a szeretet.

Ha a nő elfogadó, és megérti, hogy a férfinak néha el kell járni haverokkal, meccsre, biliárdozni, pasis dolgokat művelni, akkor a férfi gyanakvóvá válik, hogy biztos azért ilyen a nő, mert vaj van a füle mögött. Pedig csak a bizalmáról ad tanúbizonyságot a nő, hogy elmeri engedni, mert bízik a férfiban!

Ha a nő őszinte, és mindig azt mondja, amit érez, és gondol, akkor a férfiban felébred valami gonosz manó, és elkezd kételkedni, mert nem hiszi el, hogy létezik ilyen. Pedig önmagunknak lenni mindig biztonságos, mert soha nem csalódhatunk magunkban, és más se bennünk!

Szóval kedves „jó nő” társaim a javaslatom a következő, ha férfit szeretnétek az életetekbe vonzani, és nem akartok továbbra is szingliként élni ( Mert a férfi társadalom nagy része el sem hiszi, hogy egy jó nő miért van egyedül… )

Legyetek slamposak, mindegy mit mivel vesztek fel! Fodrász, manikűr kizárva!

Egyetek amit akartok, és legyetek akkorák amekkorák akartok!

Semmi esetre se járjatok terapeutákhoz, meg hagyjátok ezt a spirituális marhaságokat, nem lesz könnyebb életetek utána se!

Titkoljátok minden tudásotokat, vigyétek magatokkal a sírba, maximum a barátnőtökkel osszátok meg!

Játsszátok el a szerencsétlen, segítségre szorulót, és biztos találtok olyan pojácát, aki majd támogatja az életeteket!

Nem kell együtt érezni, és értő figyelemmel hallgatni egy pasit se!

Legyetek rosszak! Az sokkal kelendőbb portéka manapság!

 Dézsi Aranka mediátor, lélektréner

06-70-332-6136