A mindennapos felismerések hogyan fejlesztik a lelket?!

Aranylélek


Az anyaság szürke árnyalatai, avagy anya csak egy van?!

ANYASÁG...

A szót kiejtve sok érzelmet felhozhat bennünk. Aki anya, és épp felhőtlen a kapcsolata a gyermekével, annál boldogság, akinél épp nehézségek vannak, ott aggódás, és „csakazértis” boldogság.

Akinek jó a kapcsolata az édesanyjával, annál meghittség, szeretet futhat át, akinek nem olyan fényes, ott düh, félelem, és „csakazértis” szeretet.

Aki várja a megszületendő babáját, annál édes izgalom, aki csak szeretné, hogy legyen, de nem jön össze, ott keserű izgalom, félelem.

Sorolhatnám a végtelenségig, mert attól is függ, hogy mit hoz fel benned, hogy milyen lelkiállapotban vagy épp. De az biztos, hogy nagyon sokrétű érzések törhetnek felszínre.

Ha tudsz, időzz el felette, olvasgasd, mond ki hangosan, figyeld meg magad, lehet sokat segíthet. ANYASÁG.

Viszont itt jön a csavar …

Kit nevezünk, nevezhetünk anyának?

Aki megszült, aki felnevelt, aki táplált, és gondoskodott rólunk? Külön-külön is igaz lehet, vagy csak együtt?

Hiszen „annyi féle anyát” ismer a pszichológia tudománya. Néhányat kiemelnék a teljesség igénye nélkül.

1.       A legelemibb a szülőanya, aki a világra hoz bennünket, és felnőtt korunkig több-kevesebb sikerrel gondoskodik rólunk. Aki akkor is szeret bennünket, ha mi gyarlók vagyunk. Csodálatos érzés lehet anyának lenni, nőből NŐVÉ válni. Aki saját testében kihord, kínok között megszül, megtanít az élet apró, és nagy lépéseire, együtt sír velünk az első szerelmi bánatnál, majd fiatal felnőttként mosolyogva, de vérző szívvel elenged bennünket a saját utunkra.

Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egyre nehezebben jön össze a mai fiataloknál, és korukból lassan kifutó felnőtteknél. Ennek pedig ezer oka lehet. Ki a hibás? Van-e egyáltalán hibás? A környezeti hatások, a stressz, a mesterséges ételek, aggódás a pénz-biztonság miatt?

Nemrég egy nőgyógyász szájából azt hallottam, hogy két egészséges embernél 30% esély van arra, hogy gyerekük legyen…Oh, igen meglepődve konstatáltam ezt a kijelentést. Hogy jött ez össze? Tényleg ilyen gáz a helyzet? Mi van azzal, aki nem is akar, mert a férjének van már három, másik anyától…

Akik pedig valamilyen egészségügyi nehézséggel küzdenek, azok húzzák le magukat a lefolyón???

Természetesen mindenkinél egyéni az eset, és nehéz általánosítani.

De valóban elgondolkodtató, hogy, ha mindkét fél jól van, és szeretnének, akkor mi lehet az oka?

Talán csak türelmetlenek? Vagy ez a sorsuk? Vagy nem minden nő azért születik le a Földre, hogy anya legyen? (Akkor, hogy lesz a fajfenntartás?) Vagy csak annak a két embernek nem lehet gyereke, és lehet, más társsal egyből összejönne? De a legszebb: még nincs itt az ideje… Talán ezzel lehet kikergetni a „sorbanállóreménykedő” leendő anyukákat. Vagy esetleg még nem akar a gyerek leszületni az adott párhoz? Ki tudja? (Még meg se született a gyermek, és máris ő irányít J

Az biztos, hogy nincs könnyű dolguk a mai fiataloknak, és fiatalos öregeknek a családalapítás tekintetében. (Állami támogatások is csak 40 éves korig elérhetőek…aki utána szül, az nem számít, azt a gyereket ugye nem kell ugyanúgy felnevelni, mint a fiatalabb anyukáét?!…szégyen a negatív diszkrimináció).  

Ha nehezebben fogan meg a baba, akkor csak akkor van esély a gyerekre, ha van megfelelő mennyiségű pénz a bankszámlán. Nem elég a párnak a stressz, a csalódás hegyek, még görcsöljenek azon is, hogy miből lesz megvalósítva a lombik 5…?

Ha mégse sikerülne utódot nemzeni, akkor jönnek, jöhetnek a következő variációk:

2.       Ha nem Magyarországon lennénk, akkor szóba jöhetne a béranyaság is, viszont ez itthon illegális. Vagyis vannak olyan országok, ahol megoldás lehet az, hogy egy 3.személy hordja ki, és szülje meg a várva várt gyermeket. Nyilván szabályozva vannak, mert csak a popsi, és hasméret megőrzése céljából átadni valakinek a szülés lehetőségét, nos az egy külön kategória… Maradjunk a kényszerhelyzetnél. Valóban kényszer lehet, mert hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni? Jóba kell lenni? Látogatni? Simogatni a pocit? Eljárni vele a terhesgondozásra? Ha magasabb szintről nézzük, akkor tudjuk, hogy ez első 9 hónap is igen meghatározó. Tehát 9 hónapig X, és utána Y lesz az anya? Ez sem egy egyszerű helyzet, de ha van elég pénz, és a jogszabályok is engedik, akkor egy megoldás lehet a gyermektelenségre. Vajon, amikor felnő, elmondják neki? Az kire milyen hatással van? Belegondolni is sok(k).

 

3.       Akik túl vannak rengeteg vizsgálaton , beültetésen, és mégsem lehet babájuk, ma Magyarországon lehetőséget kaphatnak örökbe fogadni. Miután belőtték a kort, a nemet, beszerzik a rengeteg dokumentumot, igazolást, eljárnak oktatásra, és rendkívül türelmesek (mert néha évek, mire „megfelelő” gyermek kerül sorra), sikerülhet a projekt. Anyává válhat a nő. Nevelőanya lesz. Ez a pozíció vajon kevesebb, vagy több, mint azé az anyáé, aki lemond gyermekéről? Lehet e ezt egyáltalán mérlege tenni? Mi késztet két embert arra, hogy „valakigyerekét” felnevelje? Mert adni jó? Mert a szeretet nem minősít? Mert ő is szeretné, ha átölelné egy kis ember? Mert szeretné a tapasztalatait átadni? Mert a gondoskodástól több lehet? Mert a kis embernek is szüksége van rá? Bármelyik igaz lehet….Azt hiszem ebben az esetben a legszerencsésebb az anonimitás, ami biztonságosabbá teheti az ilyen szereteten alapuló kapcsolatot… Nagyon érdekes, hogy az örökbe fogadott gyerekek előbb utóbb elkezdenek hasonlítani a nevelőszülőkhöz, külsőleg is… Összeérnek.

 

4.       Akik szerencsések, és megszületett a csecsemőjük, viszont nem tud szoptatni az anyuka, akkor adhat tápszert is neki, vagy egyezséget köt egy olyan anyukával, akinek van bőven teje. Ő lesz a kisded tejanyája. Nyilván olyan anyuka lesz, amúgy is szoptat, akkor az ő gyerekével tejtesók lesznek? Milyen energetikai szál, esetleg előző élet béli maradvány lehet egy ilyen intim táplálás? Milyen érzés lehet annak a felnőttnek, aki megtudja, hogy kinek a tején nőtt fel? Vajon csorbul-e az édesanya felé vetett fény? ( „Nem voltál képes rá, hogy ennem adj!”- ítélkezés, kimondott, vagy kimondatlan, tudatalatti neheztelés.) Vagy ennek nincs is akkora jelentősége? Olyan, mintha nem otthon ebédeltünk volna, hanem étteremben?

 

5.       A mostohaanyák sem maradhatnak ki a sorból! Hú! Biztos láttál már olyan családot, ahol a férfi tagnak van gyereke, akit a jelenlegi élettárs nevel(get), részben vagy egészben. Most nem Hamupipőkére gondolok…Mert a mostohaanya nem biztos, hogy gonosz, még ha a mesék miatt társítjuk is mellé ezt a jelzőt.

A mostohaanya helyzete sem annyira irigylésre méltó. El kell fogadtatnia magát a gyerekkel, ha neki is van saját, akkor a gyerekeket is egymással. Aránylag jó viszonyt ildomos fentartani az édesanyával (már, ha van). Csak alkalmazkodni tudóknak való. Csak szeretettel!

Illetve van a másik oldal is, amikor virágot kér anyák napjára az épp aktuális mostohaanya.  

Ez ugye intelligencia, és apuka kérdése (is). Arról nem is beszélve, hogy a nő esetleg lemond saját gyermek szüléséről, mert a párjának van. Mi a garancia, hogy 10 év múlva is együtt lesznek, és akkor már hírből nem lehet saját gyereke. Nagy buktatók lehetnek ezek a helyzetek.

Volt egy ismerősöm, aki megismerkedett egy négy gyermekes apukával, aki válás előtt állt. Már majdnem kibimbózott a kapcsolat, amikor feltette magának a kérdést, hogy akar-e ötödiknek beállni a sorba (Mert a gyerek mindig fontos, a saját vére marad, és ez így van rendjén), és vajon akar-e még gyereket a meglévő csipet csapat mellé? Csírájában elsorvadt a kapcsolat… 

Nos kedves anyukák, leendő anyukák igyekezz pozitívan nézni a jelenre, és a jövőre. Hiszen bármelyik csoportba tartozol, légy szeretetteli, tegyél meg magadért amit tudsz, és élvezd az életet! A többi már a Gondviselés dolga!

 

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Hiánycikk az elismerés

Hiánycikk az elismerés, és a dicséret. Főleg felnőtt korban. Pult alól lehet esetleg kapni, ha van protekciónk.

Honnan is lenne, ha már gyerekkorban az rögzül belénk, hogy „ha nem eszed meg a levest, nem állhatsz fel az asztaltól” „ha nem takarítod ki a szobád nem mehetsz el moziba” „ha nem viselkedsz jól, nem kapsz semmit”…és még sorolhatnánk. Csupa negatív motiváció.

Mennyivel előrelátóbb lenne, ha inkább pozitív motivációval tanítanánk a gyerekeket az életre. Például: „ha kitakarítod a szobád, utána elmehetsz moziba”. Érdekes, ugyanarról a két tevékenységről beszélünk, csak pozitív megközelítésben.

Vajon melyikkel érhetünk el sikert, és melyikkel ellenállást? Egyszerű a válasz.

Eleve egy ellenállást kondicionálunk a kis emberbe, ez lesz a minta. Ami ahhoz vezethet, hogy nem tanulja meg a gyerek, hogy miként kell saját magát motiválni, és a legrosszabb, hogy a pozitív életszemléletet sem tudja teljesen természetesnek venni.

Az olyan szülő, aki keveset használja a pozitív megközelítést, nehezebben tud dicsérni is. Az iskoláról most ne beszéljünk.

Mert, mi a dicséret? Egy olyan érzés kinyilvánítása, ami bennünket büszkeséggel, örömmel, boldogsággal tölt el.

Itt van a kutya elásva valójában. Nem tudjuk, merjük kifejezni az érzéseinket. Van valami, ami motoszkál belül, de nem tudjuk meghatározni, hogy mi az pontosan. Vagy, ha meg tudjuk fogalmazni magunkban, akkor meg olyan nehezen jön a szánkra, hogy harapófogóval se lehet kiszedni belőlünk.

Sajnos, ez mind vissza vezethető a gyerekkori mintákra. Mit láttunk, bennünket mennyiszer ismertek el, mennyiszer motiváltak pozitívan?

Hányszor mondták, hogy olyan büszke vagyok rád édes lányom (fiam), mert kiálltál magadért, vagy szépen rendben vannak a füzeteid. Ha ez így volt, akkor azt esetleg természetesnek vette a szülő, és azért nem, vagy csak ritkán említette meg.

Nyilván lehet ebben is fejlődni felnőttként.

Hol gyakorolhatjuk ezt leginkább először?

Igen, a saját családunkban, párkapcsolatunkban, majd a munkahelyen, és utána bárhol.

Milyen jól esik azt hallani, hogy: annyira finom ez a sütemény, olyan jól esik, hogy gondoltál rám, és sütöttél nekem.

Vagy: annyira büszke vagyok rád, hogy a munkádban sikeres vagy, és előléptettek.

Mindenkiben van valami jó, amit igenis meg lehet dicsérni.

Hétköznapi legegyszerűbb, és legtöbbször használt mód:

- Milyen a leves? – Jó….

Nos, ez valljuk be, már több a semminél, de lehet ezt még kicsit finomítani. Mert e sima JÓ-ban nincs érzelem. Az elismerés pedig arról szól, hogy megfogalmazzuk, hogy mit vált ki belőlünk akár egy leves elfogyasztása.

Például: annyira jól esik, és átjárja a testemet, a finom főztöd. Azt érzem, hogy szeretettel készítetted, ettől és megnyugszom, és otthon érzem magam…

Mennyivel kedvesebb….

Ha ezt családon belül szokássá tudjuk tenni, akkor az hatással lesz a munkahelyünkre is, és szinte már elénk tárulnak azok a helyzetek, amikor elismerhetjük a másik ember munkáját.

Ilyenkor végig gondolom, hogy a vállalkozókat ki dicséri meg? Nekik is szükségük lenne rá… Talán a saját maguk vállát tudják megveregetni. Itt lép be a család, társ támogató erejének a fontossága.

Ebben a témában sem ildomos átesni a ló másik oldalára. Mert van azért olyan szülő is, aki azért is megdicséri a gyerekét, hogy levegőt vesz. Ezzel pedig pont nem segít, inkább megzavarja az egészséges önértékelés kialakulásában.

Az elismerés akkor igazi, ha egy adott helyzet érzést vált ki belőlünk, és őszintén szavakba tudjuk ezt formálni.

Nem azért van rá szükség, hogy növelje az önbizalmunkat, mert a külső motiváció, az csak húsz százalékát teszi ki az egészből. Azért fontos, hogy megtanuljuk kifejezni érzéseinket, megerősítsen, lendületet adjon, és jól esik.

Kezdjünk el adni szívből szóló, felemelő szavakat egymásak, és azt fogjuk tapasztalni, hogy ez az energia visszahat ránk, és a mi életünk is színesebb lesz, szeretettelibb….és egyszer csak elkezdenek megtalálni a dicsérő szavak.

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

 

 

Hagyományőrzés mai módra

Mit értünk ezalatt?
„A hagyományőrzés fogalma inkább összefonódik a régi népi tudat megismerésével, felértékelésével, etnocentrizmussal, egy adott népcsoport, kultúrájának, viseletének, életmódjának megismerésével egy adott korban.” (Múltidéző találkozók)

Papírforma szerint ezt jelenti.

Józan paraszti ésszel, pedig azt, hogy minden olyan kultúra, amit az őseink ránk hagytak, azt vigyük tovább. Gondolok itt a munka hozzáállásától az ételeken, ruházaton, munkaeszközökön át, a dísztárgyainkig. Ide passzol még az őseink gondolkodásmódjának megismerése, adott élethelyzetben a társadalmi elvárások megfigyelése, emberek egymáshoz viszonyulása.

De nem is szeretnék ennél mélyebbre menni, csupán egy megfigyelésemet osztanám meg.  Közelről látom, ahogyan kiállításra kerülnek csodálatos kézimunkák, mesterségek használati eszközei, minden olyan régi, és újonnan készült ereklyék, amik visszatükrözik a hagyományunkat, és a népiességet. Ezek felmelegítik a szívünket, visszaemlékezhetünk a nagyszüleinkre, esetleg gyerekkorunkra, és megkönnyezhetjük.  Hiszen ami, anno természetes volt, az ma már a múlt.

Régen természetes volt, hogy otthon sütjük a kenyeret, otthon fonjuk a kosarat, faragjuk ki a ház áldás szobrait. Ma pedig táborok alakulnak erre, ahol valami ragadhat ránk ezekből a mesterségekből.

Viszont látom a bürokráciát is.

Amikor mesterek gyönyörű, fáradságos munkával elkészült alkotásait lebecsmérlik méltatlanul. Miért nem a közönség dönti el, hogy mi a szép? Nem az a fontos, hogy nekünk mi tetszik?

Nyilván, ha hagyományőrzésről beszélünk, fontos, hogy néhány alap elemnek megfeleljen, mert egy kínai írással feliratozott szőttes nem igazán állná meg a helyét…

Viszont, ha ezek az alkotások magyar emberek kezei közül kerülnek ki, azért akkora baj csak nem lehet velük, főleg, ha már erre adták a fejüket.

De nézhetjük a különböző hagyományőrző csoportokat, esetleg tánc, vagy énekkarokat, ahol szintén bekerülhet az intrika, a furkálódás, és máris megbontja a rendet. Noha lehet, hogy ez is hozzá tartozik a hagyományainkhoz…lehet…

A csúcspont mégis számomra az, amikor is a fantasztikus Uniós pályázatokat megnyert "csoportok és egyesületek" (és tisztelet a kivételnek!!!! Mert van!!!) hagyományőrzés címszó alatt milliókat vesznek fel. És szándékosan nem úgy írtam, hogy költenek… Mert valahol az alkotókhoz, akik tényleg beleadnak apait, anyait, csak töredéknyi összeg kerül. Tudom, tudom, kell mindenkinek egy kicsi. Ez is a hagyományunkhoz tartozik…De jól van ez így? Milyen mintát adunk mi át?

Mit örökölhetnek a mi gyerekeink, unokáink? Mit tudunk lerakni az asztalra, amit majd az unokák megpróbálnak megfesteni, kifaragni, megszőni, elénekelni, eltáncolni?

Mi lenne, ha lebontanánk ezt egy családra? Ha csak arra koncentrálnánk mindannyian, hogy a családon belüli szokások, mesterségek, nagyszülők receptjei tovább éljenek?

Akkor lehet, hogy a sok család joggal alkothatna egy egységet? Tradíciót hoznánk létre?

Akkor lehet, hogy nem csak az jutna előre ebben a szférában, akinek hátszele van?

Én megfordítanám: Ezek után pont azoknak adnék kiemelkedő díjakat, pénzt, elismerést, akik veszik a fáradtságot, és maradandót alkotnak. Ami lehetne a mi hagyományunk, a mai ember szemszögéből, ami akkor is él, amikor mi már nem.

Odafigyelnék azokra az emberekre, akik lejegyzetelik a mai kor vívmányait, hogy az utókornak legyen némi képe rólunk. Illetve azokra, akiknek „csak” egy régi recept kerül a kezébe, és ezzel erősíti a nemzetünket.

Nem akartam nagy szavakat használni, de mi alkotjuk az egészet. Nagyon szerencsés lenne, ha a múlt szépségeit nem árnyékolná be semmilyen intrika, hazugság, el nem fogadás, pénz harácsolás, és egyebek.

Mi lenne, ha azt tennénk hagyománnyá, hogy pozitívan gondolkozunk, elismerjük magunkat, és másokat, hogy észben tartjuk, hogy mindennek következménye van, hogy nem szemetelünk, hogy inkább támogatjuk egymást, és összefogunk…

Nem sorolom..

Elég, ha a kis családunkon belül ez jól működtetjük….

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

 

 

 

 

Belső gyermekünk felélbresztése

Mi a belső gyermek? Egyszerű válasz: a lekünk gyermeki része, aki játékos, azonnali szükségletkielégítést igényel, őszinte, akar, félelem nélküli, reményteli, szeretetteli, vidám.

Mikor is volt utoljára olyan, hogy mindegyik tulajdonság igaz volt ránk?

Mennyi mindent magunkra akasztunk az évek során, ami pont azt takarja el, amitől nyüzsög, és él a lélek.

Az ókortól kezdve a reformációig a gyerekeknek nem igazán volt joga, rengetegszer előfordult a bántalmazás, és egy cél volt, az állam lépére való formálás.

Mi a helyzet a mai gyerekekkel?

Saját identitással, jogokkal rendelkeznek, felvilágosultak, kis felnőttek, néha túlképzettek, tökéletesen alkalmazzák a technika vívmányait, és spirituálisak.

Mi a jelenlegi helyzet a felnőttekkel?

Kevesen veszünk tudomást a belső gyermekünkről, talán mert nem tudjuk, hogy mennyire befolyásolja a mindennapi életünket. illetve annyira elveszünk a hétköznapokban, hogy erre van a legkevesebb energiánk.

Viszont mégis érdemes lenne vele foglalkozni, és nem hagyni a belső gyermekünket árválkodni, hiszen mindannyiunkban él a gyermekkorunk emlékképei, amik befolyással vannak a jelenünkre. Hiszen nem mindegy, hogy milyen közegben, hangulatban nőttünk fel, és azokat mennyire dolgoztuk fel. Ezek a minták láthatatlanul is irányítják az életünket.

Minél jobban megismerjük, illetve csak emlékezünk a gyermeki énünkre, annál jobban megismerjük a reakcióinkat, és sokkal könnyebb lehet a gyereknevelés is.

Talán, ami a legfontosabb, különbséget tudunk tenni gyermeki, felnőttes, és szülői viselkedésminták között. Mert ugye, amikor bedobjuk a durcit, az nem egy felnőttes megnyilvánulás? Vagy, ha a párunk helyett mindent meg akarunk oldani, az inkább szülői akarat. Egy biztos, hogy nme egyenrangú.

Nézzünk néhány példát a gyermekkorban ért hatások következményeire:

Ha nem kaptunk elég szeretetet, akkor felnőtt korban biztos ezt keressük.

Ha a szülő sarokba állította a gyereket, akkor nagy esély van arra, hogy felnőtt korban krízishelyzetben bezárkózunk, és nem kérünk segítséget.

Ha kistestvér születésénél a szülők nem jólkezelik az elsőszülöttet, akkor kondícionálódhat a féltékenység, ami kihat akár a párkapcsolatra.

Mi lenne, ha bármi is volt, bárhogyan is történt, azt elengednénk, megbocsájtanánk, és begyógyítanánk ezzel a belső gyermekünk sérüléseit?

Mik azok a jelek, amik a belső gyermekünk elhanyagoltságát tükrözik vissza?

·         Másoktól való függés

·         Szenvedélybetegségek, kényszeres viselkedések

·         Felelősségvállalás elhárítása

·         Bizalmatlanság, pánik

·         Önközpontúság

·         Intimitászavar

·         Üresség, fásultság

·         Dühkitörések…

 

Hogyan gyógyítsuk meg, mit tegyünk?

·         Kezdj el úgy foglalkozni magaddal, mintha egy kisbabával tennéd! Az mit jelent? Mit igényel egy baba? Törődést, szeretetet, figyelmet, örömöt, pihenést, tápláló ételt, védelmet, biztosnágot…Mi van, ha mostantól így bánsz magaddal?

·        Mi lenne, ha saját magadat tennéd az életedben az első helyre? Ha elkezdenél olyan dolgokat csinálni, ami örömmel tölt el? Mi lenne, ha NEM-et mondanál, amikor nincs kedved valamihez?

·         Mi lenne, ha adnál magadnak, és nem csak szipolyoznád a tested, és a lelked?

·         Milyen érzés lenne nem túl komolyan venni az életet?

·         Mi lenne, ha nem ragaszkodnál a félelmeidhez?

·         Mi történne, ha elolvasnál magadnak egy mesét?

·         Milyen érzés lenne elővenni a kedvenc filmed?

·         És a legfontosabb: Hagyd abba saját magad bántását!!!!

 

Mikor nevettél utoljára? Tudsz egy viccet? Mikor bohóckodtál csak úgy? Tudsz egy viccet? Mikor játszottál utoljára? Mikor csodálkoztál rá valamire, úgy őszintén?

Tedd azt, ami neked jól esik, és békére lelsz magadban, újra felfedezheted a laza, vidám, gyermeki éned. Hidd el, sokkal könnyebb lesz utána az élet!

 

Jó felfedezést!

Ui: Az én viccem: Anyuka a kisfiához: - Mit főzzek ebédre?

Kisfiú: - Nekem mindegy, csak grízgaluska leves legyen!.....

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek

Aranylélek közösség

 

 

 

 

Emlékek, mint rózsaszín lufik

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

 

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

 

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?



Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

logo

Kicsiszív.hu

 

Az összeköttetés következményei

A napokban épp vezettem, és kinéztem az ablakon. Azt láttam, hogy egy elektromos kerékpár mögé hozzá volt kötve két sállal egy hagyományos bicikli, és húzta a hátsót a motoros.

Hirtelen nagyon viccesnek tűnt, de a következő pillanatban rájöttem, hogy milyen balesetveszélyes.

És jött a következő gondolat: Hány embert húzunk mi is a hétköznapi életben, akik láthatatlan s(Z)állal hozzánk vannak kötve.

Mert az erősebb tud húzni, neki kell bevállalni a több felelősséget, mutatni az utat, meghatározni az irányt. Mindezzel azt elérve, hogy lassabban halad az életében.

Mennyivel gyorsabban, és könnyebben tudnánk haladni a fejlődésben, ha nem hagynánk, hogy lassítsanak, hogy más terheit is mi cipeljük.

A jobbik eset, ha tudjuk kik azok, akik ránk csatlakoztak, a nagyobb feladat, ha most végig kell nézni a környezetünkben.

Mitévők legyünk, ha szembesültünk? Két lehetőség: vagy elvágjuk a köteléket, vagy hagyjuk, de akkor nem panaszkodunk tovább, hogy nem halad az életünk. Mindig van választási lehetőségünk.

Mi van a hátul lévővel? Miért kell őt húzni? Mert nem hiszi el, hogy képes elöl haladni, vagy csak lusta hajtani, és könnyebb, ha más megoldja???

Természetesen lehet olyan élethelyzet, amikor rászorulunk arra, hogy kicsit behúzzanak, hogy lendületet kapjunk… Lehet, hogy épp elfáradtunk, vagy már kimerültünk abba, hogy mi is húztunk magunkkal több embert… Előfordulhat. Vagy éppen abban a helyzetben vagyunk, hogy nincs kedvünk felelősséget vállalni…

Mert elöl lenni felelősség. Minta szerű életet élni.…főleg, ha szülő vagy, és vannak gyermekeid, akiket igenis egy láthatatlan aranyszállal húzol, energiát adsz, lendületbe hozod őket, és jobb esetben a megfelelő pillanatban elengeded, had guruljanak egyedül tovább.

 

Felelősség, mert a másikat lehet rossz irányba is terelni, és akkor ketten jutnak oda, ahová nem akartak.

Ha megnézzük a párhuzamot, akkor láthatjuk, hogy fizikai síkon sem szabályos ez a sállal össze fabrikált konvoj. Megsérülhetnek, megbüntethetik őket, elszakadhat a sál.

Gondoljuk végig, mi történik, ha egy óvatlan pillanatban a elszakad az eddig biztonságosnak vélt kötelék.

Hirtelen….Aki elől volt, ő meglódul, és gyorsabban halad, de aki leszakad, az biztos megsebesül, lelkileg is. Eddig élvezte a szélárnyékos, nézelődős, pihenős időszakot, és hirtelen neki kell kitalálni, hogy mi legyen, hogyan tompítsa a sérüléseit, és miként induljon el. Ki mutatja az irányt?

Azt hiszem, itt dől el, hogy ki válik valóbban felnőtté, és ki az, aki nem akar felnőni, mert az annyira kényelmes. (Mindegy hány éves emberről beszélünk)

Mert felnőttnek lenni felelősség. Vállalni minden tettünkért. Törekedni arra, hogy ha közösen kerékpározunk, akkor ne csatlakozzon ránk senki, mindenki járja be q saját útját.

Viszont, ha bajba jut egy társunk, ne felejtsünk el segíteni neki, és a támogatás után elengedni.

 

 

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

 

logohttp://kicsisziv.hu/cid-73-cikk-az-osszekottetes-kovetkezmenyei.html

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása