Mit jelent ez?

Alap tézisként azt gondolom, hogy a megérzéseink jelenléte, sűrűsége, erősödése még nem jelenti azt, hogy mesteré váltunk.

Kiráz a hideg, amikor azt látom, hogy szárnyaikat bontó emberek (ami elismerése méltó), már egy pár képzés, meditáció után azt hiszik, hogy tudják a tutit.

Megválnak a párjuktól, mert azt álmodták, vagy azt mondta a „guru”, hogy előző életükben rosszul végződött a kapcsolatuk, megölték egymást, és ez hatással lesz a mostani kimenetelre is…

De láttam olyat is, hogy a saját édesanyjával megszakította a kapcsolatot egy oldás következtében

Nem is tudom folytatni se a sort, mert érthetetlen, hogy miért kell ezt így csinálni?

(Természetesen nem csak negatív példák vannak, mert élnek olyan segítők is ezen a bolygón, akik hitelesek!)

Ami inkább elgondolkoztatott, hogy hol van a saját tapasztalat, a saját izzadságszagú gyakorlások, az élmények, az egyéni megérzések, egyéni technikák? Milyen saját élménnyel tudják alátámasztani a gyakorolt technikát?

Hol van az leírva, hogy például energiát csak egyféleképp lehet „igényelni”?! Persze, a „guruknak” fontos, hogy sakkban tartsák a nyájat.

Jómagam is sok megtapasztaláson, tanulmányon, beavatáson átmentem…és egyre jobban látom, hogy mennyi mindent nem tudok még. Mennyi tapasztalás vár még rám, mennyit kell még csiszolni magamon…de ez belső munka, nem kifelé.

Kifelé már nem számít.

Hiszen a jó tanító sem attól jó tanár, hogy mondogatja magáról, hogy mennyire tuti a tudása, hanem attól, hogy le tud ereszkedni a tanítvány szintjére, és fel tudja emelni. Megmutatni, hogyan tud fejlődni.

Az ma már kevés, hogy fizesd ki a tandíjat, és megkapod a beavatást. Attól még nem világosodott meg senki. A tudást át kellene adni, megtapasztaltatni, követni a sorsát a tanoncnak, és húzni felfelé. Ez mind idő, és idő.

Visszatérve a fenekükön tojáshéjjal rendelkező mesterkékre. Addig semmi baj nincs, amíg „csak” a saját életüket teszik tönkre. Bár, ha egységben nézem az Univerzumot, akkor természetesen van negatív hatása az emberiségre…

A nagyobbik baj akkor van, ha már áltudást szerezve másoknak is osztják az észt.

Ami hiányzik, az az alázat. Alázat saját magunk, Univerzum, Angyalok, Isten, Sors, Élet, Embertársak… felé. Nem vagyunk halhatatlanok, és mindenhatók.

Valahogy, mintha fordítva történnének a dolgok. A friss spiris egyedek feltörnek, mindent akarnak, élvezik az újat az életükben, és a megfontoltabb, régebb óta ezen az úton járók, pedig visszahúzódtak.

Nem nyomulnak, kivárnak.

Mi lehet az oka? Talán rájöttek, hogy mennyivel fontosabb a saját életüket megmenteni, mint a világot. mert, ha a sajátomat megmentem, akkor az én világom szabaddá válik.

Ebben az esetben tudok egy mintaértékű életet élni, és nem kell az öntömjénezés sem, mert olyan energiát közvetítek, amit más is szeretne megélni.

Ez a legnagyobb érték, és erre ez az egy életünk van. Itt, és most.

Ha lesz következő élet, akkor majd ott megoldjuk a feladatainkat, akkor is lesz most.

Addig is tegyük a dolgunkat, sepregessünk a saját házunk tájékán, tisztogassunk, és egyszer csak kitehetjük a táblát: Tiszta Udvar, Rendes Ház, Tiszta Lélek, Boldog Élet.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

Aranylélek közösség

Aranylélek

Ezt a két különálló szót egyben látni, összeférhetetlennek tűnik, mert a baba szó lágyságot, szeretetet áraszt, a projekt pedig konkrét tervet, racionális gondolkodást.

Hogy lehet egy új élet megalkotását racionálisan kezelni? A gyermekáldás nem egy természetes folyamat, a teremtés része?

Többször hallom a környezetemben, hogy majd hétvégén leszünk rajta… Értelmezni se tudtam a mondatot lélek szintjén. Csinálni akarnak egy gyereket???

Lehet, hogy csak mi gyártunk belőle projektet, és amint megszületik a baba, akkor kipipálhatjuk, utána rátérhetünk a következő projektre, mint garázsépítés, fűtés korszerűsítés, olajcsere az autóban…

Lehet, kicsit keményen hangzanak a szavaim, de ha már projekt, akkor végig gondoltam racionálisan is, ezt a csodát, ami vár azokra a nőkre, akik anyukák szeretnének lenni. Nem szeretnék abba belemenni, hogy lombik program, mert az más asztal.

Mert egy olyan nő, aki babát szeretne, és mondjuk közelebb van a 40-hez, mint a 30-hoz, bármit képes megtenni.

Képes hazarángatni a párját a munkából, amikor a naptár szerint megfelelő a pillanat a fogantatásra.

Képes fagyöngy teát inni a megfelelő hormontermelődés elősegítésére. Képes újholdkor gyertyaszertartást csinálni, imádkozni, kérni, könyörögni… Gyertyaállásba feltolni a fenekét, az aktus után, hogy betaláljanak a kis pajtik a megfelelő helyre.  Levelet írni a leszületendő léleknek...Ruhát varrni neki…

Számolgatni a napokat a következő ciklusig, elhinni, hogy azért hízik, feszül mindene, mert anyuka lesz..

Egyszóval bármit, csak jöjjön már az a baba…

És amikor eljön a nap, kiderül, hogy ebben a hónapban sem…. Nos akkor jön az összeomlás, a sírás, a befelé fordulás, az önmarcangolás. A miért nem? Mit nem csináltam jól? Mi a bajom? Megint menjek orvoshoz? Hogy állok oda a párom elé ezt elmondani? Mi van, ha emiatt őt is elveszítem? Stb…

Egyszer mondta nekem egy hölgy, hogy nem minden nő azért született le, hogy anya legyen. Végtelenül dühített, és nem értettem vele egyet akkor. De átgondolva lehet, hogy igaza van, mert ugye vannak „rossz” anyák (film is készült róluk). Az egy másik kérdés, hogy miért lesz valakiből „rossz” anya.

Viszont fentről nézve a helyzetet felteszem a kérdést, hogy hol van a szabad akaratunk? Mi van, ha választhatunk? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy egy gyermek, ha meg akar születni, akkor meg is fog?

Spirituálisan rátekintve (mert lehet tényleg teremtődtünk, és nem a majomtól származunk..), mi lenne, ha elfogadnánk, hogy a leszületendő lélek pontosan tudja, hogy az ő életfeladatához, kiválasztott programjához mikor kell megfogannia? Mi van akkor, ha jobban tudja, hogy mi legyen a horoszkópja, milyen csillagzat alatt szülessen, és mi legyen a neme? Mi lenne, ha mi csak azzal foglalkoznánk, hogy befogadjuk?

Hány eset van, amikor duplán védekeztek, és mégis állapotos lett a hölgy.

És mennyi olyan eset, amikor görcsösen akarják, és nem jön össze.

Talán pont azért, mert ott a görcsösség.

Igen, hallom, hogy mit gondolsz most! Hogy ne görcsöljek rajta, amikor úgy szeretném a kezembe fogni az én drága gyermekemet, megpuszilgatni, megsimogatni a kis buksiját…

Hogy lehet úgy akarni valamit, hogy azt ne akarjam túl?

Talán a legjobb út erre, ha kicsit belefáradsz az akarásba, és azt mondod, hogy ti megtettetek mindent, hogy a projekt pozitívan záródjon, és FEL-ADOD. Ami nem egyenlő a lemondással.

Ezt követően pedig elkezdtek élni, és olyan dolgokat művelni, ami örömet okoz nektek, amivel megnő az energiaszintetek, és abba tudjátok hagyni az önsajnálkozó hozzáállást.

Akkor bújtok egymáshoz, amikor jól esik, amikor elönt a vágy, a szenvedély, és felhőtlenül egymáséi tudtok lenni.

Nem akkor, amikor a naptár szerint megfelelő, és csinálni kell.

Érezz rá erre a két helyzetre.

Te melyik pillanatban fogannál meg, ha választhatnál újra?

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Mindig van valamilyen felismerésem, felfedezésem az emberi kapcsolatok terén, ami lehet, hogy nem újdonság, és nem is akkora mértékű dolog, de valahogy fontosnak tartom.

Az a téma jött elém, hogy milyen nüansznyi dolgokon csúszhatnak el kapcsolatok, házasságok.

Például azon, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy teljesen más „alomból” jöttünk, más neveltetéssel, más kultúrával, más szokásokkal, és más szocializálódással.

Vagyis ez alapokban megrengetheti a kapcsolatot, természetesen nem a rózsaszín habos időszak alatt, hanem, amikor a köd felszáll.

Amikor a hétköznapi élet kihívásaival kell közösen megküzdeni.

Mert, ha például az egyik fél a kapcsolatban csonka családban nőtt fel, a másik teljesben (ami ettől függetlenül még lehet „csonka”) merőben eltérhetnek az elképzelések a család fogalma alatt.

Ki mit ért család alatt?

Kinek mi a feladata, szerepe, viselkedési mintája, elvárása? Mennyire van jelen az intimitás a családban? Csak ilyen apróság is gondot okozhat, hogy jellemző volt-e az egymás előtti meztelen megjelenés? Vagy volt mindenkinek saját szférája?

Vagy mennyire osztották meg egymással az érzéseiket, gondolataikat, terveiket? Mondjuk egyik félnél szinte mindent megbeszéltek, a másik félnél pedig szinte semmit. Nos, akkor a párkapcsolatba melyik szokást vigyék be? Lehet ebből konfliktus? Hát igen! Mert előbb utóbb elkezdik nem érteni a másik viselkedését. Ő miért mond el mindent, a másik miért nem….Pedig mindenki csak a megszokottat adja.

Igen, itt lép be a kommunikáció, és az igény arra, hogy változtassanak, és megalkossák a saját szabályaikat, ami nyilván a saját komfortzóna átlépésével járhat.

Másik példa: a női tag azt tanulta, hogy, ha rossz kedve van, akkor a hisztijét, negatív hangulatát rávetíti a környezetére, és így kerül a középpontba. Ezt látta az anyukájától, aki csak így tudott kicsikarni egy kis figyelmet otthon. Mi történik hosszútávon a párkapcsolatában?

Ha neki rossz napja van, akkor mindenkinek borúsnak kell lenni, akkor nem fontos a másik öröme, vagy sikere. Mennyire élhető ez így vajon??? Mindaddig, amíg a párja meg nem unja, és egy alkalmas helyzetben ezt a felszínre hozza.

Természetesen itt is erőszakmentes kommunikációval. Pl. mennyire elnyomottnak érzem magam, amikor rossz kedved van, és nem lehet hozzád szólni. Mennyi alkalmat tudsz felsorolni, amikor én rád tettem volna a saját terhemet? Hogyan lehetne azt megoldani, hogy én meghallgatom a problémád, együttérzek, és utána megöleljük egymást, és megpróbálunk pozitív jövőt festeni?

Alapvetően két ember, ha együtt él, normális, hogy megosztják egymással a jót, és a rosszat is. De a másikkal gorombán bánni a saját bajunk miatt, nos az nem korrekt, és hosszú távon mély sérüléseket okozhat.

Visszakanyarodnék a kiindulópontra, hogy ezeket a reakciókat nem azért tesszük, mert bántani  akarjuk a szeretteinket (ez eleve ambivalens), hanem, mert ehhez szocializálódtunk, így tanultuk meg kezelni a dolgainkat. Eddig.

Mi, van, ha az egyik fél mindig kért, és kapott visszajelzést a szüleitől a terveire, a másik nem? Lehet, hogy ez kiütközik a párkapcsolatban is? Igen! Mert egyikőjüknek mindig fog kelleni a megerősítés, a másik pedig megy a saját feje után…

Ezer példát tudnék még felsorolni, de nem az a lényeg, hanem, hogy fogadjuk el, hogy másképp vagyunk összerakva.

Miután felismertük, nézzünk tükörbe, és ne hagyjuk, hogy ilyen triviális dolgok tönkre tegyenek egy kapcsolatot.

Hozzuk fel a felszínre, beszéljünk róla, hagyjunk időt egymásnak a változtatásra…

Alkossuk meg a közös „szabályainkat”, figyeljünk egymásra, és egymás igényeire, úgy, hogy közben a sajátunké se sérüljön!

Ez viszont csak abban az esetben fog működni, ha megvan az alap kapocs két ember között, és ez nem más, mint a SZERETET…. Akkor minden csiszolható, és megoldható!

Ui: Ne gondoljuk, hogy majd mással könnyebb lesz! Nincs két egyforma start, így minden kapcsolódásban van fejlődési lehetőség, ami szükségszerű is!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

Olyan sokat dolgozunk azon, hogy a kellemetlen, a kényes, fájdalmas emlékeinket elfelejtsük, és kitöröljük az emlékezeteinkből.
Mint tudjuk a múltunk hatással van a jelenünkre.

Mi lenne akkor, ha tényleg képesek lennénk kitörölni egy fájdalmas emléket, egy veszteséget, egy rossz napot, egy csalódást. Könnyebb lenne most az élet?

Lehet, hogy igen…viszont, mi lenne a megtanult tapasztalással? 
Ha nem emlékeznénk arra, hogy ha tűzbe nyúlunk, akkor megég a kezünk? Hogyan tanulhatnánk, ha ezek nem rögzülnének?

Vagyis szükség van a nehéz „élményekre” is? Ambivalens. De igaz.

Egyszer egy képzésen ültem, és az egyik csoporttársunk elmesélte, hogy annyiszor altatták már, hogy mellékhatásként kitörlődött a húsz éves kora előtti emlékei.
Első megdöbbenésem után felvillantak a saját 20 éves korom előtti képek, és mit mondjak, nagyon hiányoznának, ha kiradírozható lenne. Függetlenül attól, hogy nem mindig volt rózsaszín. Nade a gyerekkort nem lehet megúszni traumák nélkül!

Átértékeltem azon kívánságomat, hogy bárcsak ne látnám lelki szemeim előtt az elmúlás terhét, ne szorulna görcsbe a gyomrom egy csalódás emlékének felidézése miatt.

Arra jutottam, hogy köszönöm, hogy emlékezhetek, mert így van lehetőségem a jelenemet, és a jövőmet szebbé formálni, a múlt megélt képeiből okulva.

Természetesen ebben is van egy egészséges határ.
Hiszen, attól, hogy esetleg gyerekkorban kondícionálódik, hogy a kutyáktól félni kell, attól még ezt felülírhatjuk, és lehet cuki kutyusunk.

Attól, hogy egyszer megcsaltak bennünket, még nem biztos, hogy minden férfi (nő) csalárd.
Inkább használjuk az emlékeinket arra, hogy picit óvatosabbak leszünk, és akkor már fejlődtünk.

De mi a helyzet a fizikai emlékekkel? Amikor valaki már rég nincs az életünkben, de mi még mindig őrzünk tőle fontosnak vélt tárgyakat. Mire megyünk már régi ajándékokkal, a közösen használt paplannal, párnával, a közös fotókkal?

Mennyire szerencsés ezeket folyamatosan a jelenben tartani, úgy, hogy a múltra emlékeztet, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolat? 

Jelzem lehet, hogy nem tudatosan, hanem inkább a közös ereklyére való pillantás a tudatalattinkba beindít egy kis mocorgást. Mintha folyton feltépnénk a sebet, és várnánk a gyógyulást.
Milyen hatással lehet a jelenlegi kapcsolatunkra, hogy a közösségi oldalon még mindig régi partnerünkkel pózolunk? Hmm. 

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent, ami volt, hiszen nem lehet… SZERENCSÉRE!!!

Hiszen minél jobban el akarnánk felejteni valamit, annál jobban emlékezünk rá.

Csupán annyit, hogy megfelelő helyen kezeljük az emlékeinket, és a legszebb az egészben, hogy amint végig olvastad ezt az írást, már ez i csak egy emlék.
Már a múlt…
Kezeljük így a jelent, éljünk úgy, hogy a jelenünk méltó helyet kaphasson a tudatalattinkban, és pozitívan formálhassa a jövőnket. Hogy elmondhassuk: emlékezni jó!!!

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

Kicsiszív.hu

Sokszor hallom, és vallom, hogy a kapcsolatok nagy része azon csúszik el, hogy nem tudják megbeszélni mélységében az adott dolgaikat, érzéseiket.

Pedig néha csak annyin múlik, hogy az ember kinyissa a száját.

De nem merjük…Hogy miért?

Mert félünk... félünk attól, hogy mit fog szólni a másik, hogyan reagálja le. Félünk attól, hogy amit már kimondunk, azt nem lehet visszaszívni. Félünk attól, ha felhozunk egy témát, akkor onnan már nincs visszaút, beindul egy változás. Viszont, ha nem beszélünk róla, akkor maradhat a tökéletesnek hitt, de egyébként sekélyes kapcsolat. Mehet minden a régiben tovább, és nem kell konfrontálódni.

Miért csináljuk ezt? Hol veszett el az a bátorságunk, ami gyerekkorunkban megvolt, és amitől ki mertük mondani, hogy mire van szükségünk?

Miért hagyjuk, hogy a félelmeink a változástól, megbénítsanak, és egy iszapos mederben tartsanak, ami csak látszólag biztonságos?!

Természetesen le lehet egy életet élni így is, megnyomorítva a saját lelkünket.

Ismertem olyan embert, aki éveken keresztül rejtegette a sérelmeit, és valós vágyait egy párkapcsolatban, de sose beszélt róla. Mi lett a vége? Egyszercsak felállt, és elvált. Senki sem értette, hogy miért. Betelt a láthatatlan pohár. Az a meglepő, hogy nem lett semmi komolyabb egészségügyi baja, a sok elfojtás miatt.

Nem könnyű a beszélgetés…, még két olyan ember között sem, akik szeretik, megértik, tisztelik egymást.

Vagyis beszélgetni lehet, de mondani valamit..ami nyomja a szívünket, és változtatást kíván. Az már nehezebb.

Hiszen stresszelünk miatta, remeg a gyomrunk, nem jön hang a szánkból, leizzadunk…mert FONTOS a téma. Ha nem lenne mérvadó, akkor lazán menne. Tehát, ha ezt érezzük egy téma kapcsán, akkor tudjuk, hogy mindegy hogyan, de arról beszélni kell.

Hogyan tegyük?

Először is kérdezzük meg magunktól, hogy meddig akarunk szenvedni még a belső feszültség miatt, ami abból fakad, hogy magunkban duzzogunk? Ettől erőre kaphatunk…

Utána foglaljuk össze, hogy mi a célja a beszélgetésnek, gondoljuk végig, akár vázlatpontokba szedjük össze, le is írhatjuk. Lehet murisan hangzik, de segítség lehet…

Találjuk meg a megfelelő alkalmat. Ha lehet ne Tv nézés közben…

Legyen a beszélgetés célja, hogy elmondjuk. Szögezzük le a kommunikáció elején, hogy nem baj, ha nem válaszol egyből, de kérjük meg partnerünket, hogy gondolja át, és pár napon belül térjünk vissza rá. Ezzel segítünk mindkettőnkön, könnyebb lesz a második kör. Viszont, ha megy egyből az is tökéletes.

A lehetséges válaszokra, reakciókra nem tudunk felkészülni, pont ez benne a nehéz. Viszont a komfortzónán kívül kezdődik az élet!!!

A kapcsolat minőségét jelzi, ha nem lehet mély, és kemény témákról nyíltan szólni. Nem egymás bántására gondolok, hanem kényes, megoldásra váró helyzetekre.

Viszont, ha egyre többször kimondjuk, amit érzünk, úgy, hogy nem a másikat minősítjük, akkor mélyül, erősödik a kapcsolat.

Milyen hasznos, és példamutató lesz ez a gyerekeink számára. Akik azt látják, hogy anya, és apa beszélgetnek, összedugják a fejüket néha kettesben, és utána pozitív változás látható. Az is eredmény, ha megkönnyebbülünk, és látjuk a fényt.

Így lehet a gyerekeket őszinte kommunikációra szokatni, mert azt hiszem ezt nem lehet nevelni…

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Hogy mi a boldogság?

Minden, és semmi.

MINDEN, mert a boldogság érzését megtalálhatod egy szempárban, egy ölelésbe, egy mosolyban, egy kézfogásban, egy érzésben, egy finom érintésben….

Érzékelheted egy szép zene hallatán, egy extra showműsor kapcsán, egy sportesemény közben, a dobogó legfelső fokán…

Megtapasztalhatod egy sikeres munkafolyamatban, egy jól sikerült alkotás közben, egy utazás alkalmával… Bárhol utolérhet a boldogság érzése…

Feltéve, ha nyitott vagy…. Ha elfogadod, hogy a boldogság benned születik meg, nem más adja becsomagolva, rózsaszín szalaggal átkötve.

Sokszor teszik fel nekünk, és tesszük fel másnak a kérdést:

Boldog vagy???

Értelmetlen, illetve pontosításra szoruló kérdés.

Helyesen így tudom elképzelni: Ebben a pillanatban boldog vagy? Illetve, mikor érezted a boldogság pillanatát utoljára?

Mert óriási csapda, és csalódás, ha azt hisszük, hogy a boldogság egy olyan érzés, ami folyamatosan jelen van az életünkben.

Szerencsések vagyunk, ha sűrűn átélhetjük a pillanatot.

A boldogság SEMMI.

Semmi, mert illékony a természete, Semmi, mert nem tudjuk hosszú ideig fentartani.

Egy stresszfaktor beköszönése esetén máris leesik a szárnyunk, amivel az eget szeltük, és eluralkodik a szomorúság.

Mi a boldogság ellentéte? A boldogtalanság? NEM! Hanem a HIÁNYÉRZET.

Mert, amikor boldogtalannak érezzük magunkat, hiányzik egy ölelés, egy csók, egy együtt érző mosoly, egy közös program.

Hiányzik egy élmény, egy közös nevetés, egy csodálatos táj képe, egy izgalmas kirándulás élménye, egy kis kedvencünk bújása, a gyerekeink felhőtlen kacagása. Hiányzik, és a boldogság érzését betölti ez az ŰR.

Akkor mi a megoldás? Akarjunk boldogok lenni egyáltalán? IGEN!!!

Akarjunk boldog pillanatok sorozatát, és MOST…

Nem akkor, amikor majd meglesz a ház, a konyha, a mosógép, a munka, és bármi, amivel csak falakat húzunk fel saját boldogulásunk előtt.

Legyünk nyitottak, és fogadjuk el, hogy ezek az érzések váltakoznak.

Ha a hiányérzet erősödik fel, akkor fájjuk meg, sírjuk ki magunkat, beszéljünk róla…de ne ragadjunk bele, engedjük tovább, és fókuszáljunk arra, hogy miben tudjuk meglátni a boldogságot!

Éljük meg a felemelő pillanatokat, örömködjünk, énekeljünk, táncoljunk, szárnyaljunk, potyogtassunk örömkönnyeket, öleljük meg a világot, éljünk…

Sose felejtsük el: A Boldogság SEMMI, és MINDEN!

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

Adni időt, amikor az a legértékesebb a számunkra.
Adni szeretetet, mert az a legmagasztosabb érzésünk.
Adni ajándékot, mert abban nyilvánul meg, hogy gondolunk a másikra.
Adni örömet, mert az bennünket is boldoggá tesz.
Adni kedves szavakat, hisz olyan zord a külvilág.

Adni ölelést, miközben érezzük egymás szívdobbanását.

Adni örömkönnyeket, amit nem mindenki láthat.

Adni békességet, hogy töltődjön a lélek.

Adni hitet, amikor a másikban megreng.
Adni fényt, amikor nagy a sötétség.

Adni levegőt, ha már nehezen nyílik a tüdő.
Adni biztonságot, hogy csökkenjen a félelemérzet.

Adni megértést, hogy a gondolat hullámai elcsituljanak.

Adni tudást, hogy mindenkinek könnyebben menjen az élet.
Adni tiszteletet, mert mindannyian megérdemeljük.

Adni törődést, hogy ne fájjon az élet.

Adni egy szelet kenyeret, hogy senki ne éhezzen.

Adni életet, amit, csak egy ANYA adhat...azt hiszem, ez a legnagyszerűbb érzés.

És egyszer csak kapni…, hogy Szeretlek…
Ez az élet…..Adni…jó szívvel.

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

 http://kicsisziv.hu/cid-102-cikk-adni-es-adni.html

Gyerekkorunkban igyekeznek a szülők ezer féle tanfolyamra, foglalkozásra beíratni, hogy kiderüljön, vajon miben vagyunk jók, merre orientálódjunk?
Ritkán jön az létre, hogy megragadunk a hímző szakkörnél, mert annyira elvarázsol. Akit pedig igen, az egész életében azt művelheti…szerencsés.

Sokat hallom felnőttektől, hogy: „nekem nincs kreativitásom…én biztos nem tudnám megcsinálni…nem tudom, hogy miben vagyok jó…”

Pedig az alkotás ott van a mindennapjainkban. A főzésben, karácsonyfa díszítésben, falfestésben stb. 

Ezekhez a szakrális csakra megfelelő működése szükséges, ahol a kreatív energiáink megpihennek, vagy épp „dolgoznak”. Színe a narancssárga, amivel lehet egy kicsit erősíteni. Kicsit tovább menve ezen az energetikai láncon, a mű elkészítéséhez szükséges a szívcsakra nyitottsága is, hiszen milyen lenne egy szeretet nélkül elénekelt gyerekdal? A csúcspont pedig a koronacsakra átjárhatósága. 

Sok mű, írás, szobor készül úgy, hogy úgymond „isteni sugallatra”, vagyis vezetik az embert. Ezek a mesterművek már magasabb szintet képviselnek, és a legfőbb céljuk adni az emberiségnek. Szépséget, tudást, energiát, szeretetet.

Viszont amit érzékelek az, hogy nem kapnak elegendő elismerést, megbecsülést az alkotók, művészek, mi…hétköznapi emberek.

Mi kell még az alkotáshoz?

Elegendő idő-hiszen, amíg készül egy remekmű (egy vers, egy szobor, egy váza), addig nem tudunk mással foglalkozni. Azért nem, mert mérhetetlen ráhangolódást igényel.
Odafigyelést, mert ha kizökkentik az embert, akkor sok idő szükséges visszatalálni… Ez olyan, mint, amikor kerékcserém folyamán telefonhoz hívták a szerelőt, kizökkent, és elfelejtette meghúzni a csavarokat. Majdnem kigurult alólam a kerék, és az életembe is kerülhetett volna egy kizökkentés.

Nos, ez azért nem ilyen véresen komoly az alkotás megzavarásánál, de mégis van súlya. Elszállhat az ihlet. Közben nehéz a racionális életet kordában tartani. 

Vagyis végtelen megértő környezetre, támogató szerető családra van szükség az igazán nagy lélegzetvételű művek elkészítéséhez.

Rengeteg lemondás, félretett programok, fáradtság áll a háttérben mindaddig, amíg kész nem lesz egy alkotás. Legyen az szakácskönyv, gyufából épült palota, vagy fából készült szobor.

Ha lehetne, akkor lobbiznék az elismerésért, vagy pozitív visszajelzésekért. 

Azok a reakciók, amik esetleg a közösségi oldalon megjelennek, és negatívak, azok az emberek valószínű nem alkottak még igazán. Vagy létrehoztak valamit, és nem lett annyira sikeres, vagy bánják, hogy nem az ő fejükből pattant ki a szikra… Bármi igaz lehet.

Az biztos, hogy bármilyen alkotásról szól, mindig az embert kellene nézni mögötte, és addig értékelni, amíg él. 

Mert a haláluk után már egyből kelendőbb a portéka.
Sok embertől hallom, hogy meg kéne írni az életét….
Mégsem teszik. Miért? Nincs hozzá lelkesedés, kitartás? Vagy kishitűség, miatt, hogy kit érdekelne? Ebben mondjuk van valami, mert az emberek nagy részét csak a celebek élete érdekli. Azt hiszem az életből merített tapasztalat, tanulság jobban kelendő lehet.

Milyen más lenne az élet, ha felfedezné mindenki, hogy miben jó? Hogyan tudná előhozni a kreativitását? Vagyis szeretné azt a tevékenységet, amit művel…

A legnagyszerűbb érzés pedig, amikor rájövünk, hogy mi a mi utunk, milyen maradandót tudunk létrehozni ebben az életünkben….és még meg is tudunk belőle élni…
Ehhez kívánok sok sikert minden alkotónak, és azoknak, akik idáig csak játszottak a gondolattal, hogy belevágnak valamibe.

Dézsi Aranka lélektréner 
06703326136
Aranylélek közösség
Aranylélek

A mellékelt alkotó:

Veres Faragás

Néhány pontban összefoglaltam, hogy mik azok a pontok, amin átélhetsz a gyász feldolgozásának folyamatában. Lehet, hogy nem mindegyik igaz rád, és nincs is mindre szükséged, azokat osztom meg veled, amik nekem segítettek, hátha számodra is hasznos lehet…

Mert azt tapasztalom, hogy az életünk egyik legnehezebb feladata az ELENGEDÉS. Elengedni barátokat, iskolatársakat, tárgyakat, szerelmeket, és életeket. Annyira ragaszkodunk mindenhez, mert azt hisszük, hogy az állandóság ad biztonságot. Miközben pontosan tudjuk, hogy minden pillanatban változik az élet, a hangulat, a környezetünk, és mi magunk. Illetve azt felejtjük el, hogy semmi nem a mienk, nem birtokolhatunk semmit, és senkit. Leegyszerűsítve mondhatnám, hogy nincs is mit elengedni. Nyilván ez csak elméletben működik, mert az érzéseinket nem tudjuk irányítani, és a szeretet összeköt bennünket embereket…LELKILEG. Az pedig nem hal meg.. Folytathatnám , de a kör bezárult…

Nézzük inkább a gyakorlati lépéseket, amit SZÍVesen átadok neked.

Első javasolt, apró lépések a megoldás, a boldogulás felé, a gyász feldolgozás:

·         nyugtató tea (levendula, citromfű)

• Tárgyaktól való megválás (ruhák, fotók, közösen használt bútorok, filmek, könyvek) elajándékozása karitatív helyre
• Közösségi oldalainak megszűntetése, számítógépen lévő mappái törlése
• Kineziológus, lélektréner, Hellinger családállító, látó, segítő, bárki, aki enyhítheti a fájdalmunkat (lényeg, hogy kívülálló legyen!)
• Terápiás írás (mindent leírni, amit nem tudunk kimondani)
• Transzformációs társasjáték általi feldolgozás (szakember, barát segítségével)
• Megértés keresésének feladása (Miért történt? Miért velem?) Kaphatunk erre egyértelmű, korrekt választ?
• Könyvolvasás 
• Filmek (Ghost, Csodás álmok jönnek, Angyalok városa, Hatodik érzék, Viskó, P.S. I love you)
• Phova (Tudatos halál megélésének megtanulása. Csak azoknak javaslom, akiknek van némi kötődésük, hívásuk a buddhizmus irányába.)
• A halál tudatosítása, elfogadása (felismerni, hogy mi még élünk, van dolgunk)
• Beszélgetések barátokkal, ismerősökkel ( A lényeg a kétirányú kommunikáció. Otthon egymagunkban az eltávozottal, hosszú távon nem szerencsés.)
• A más állapot felvállalása (sírni, ha kell, és bűntudat nélkül jól érezni magunkat, ha az jön)
• Normális, rendszeres táplálkozás, vízfogyasztás
• Felismerni, ha egész életünkben csak kesergünk, az sem támasztja fel a halottat, nem segíti a megnyugvását, és mi sem tudunk élni. (Özveggyé válás esetén hány évet kéne várni egy új kapcsolat kialakítására?) Mi illik, mi nem? Kit érdekel?
• Célkitűzés (új értelmet találni az életünknek)
• Kimondani őszintén, hogy elég volt! Élni akarok! ( Szakítani a fájdalommal!)
• Elengedés elkezdése (Hamarabb nem megy, mert akkor a görcsös elengedni akarással blokkoljuk magunkat.)

Mit jelent az elengedés? Milyen érzés?

Erre kerestem a választ, hogy mikor mondhatjuk, hogy elengedtem. Magamtól, magamnak fejtettem meg a saját válaszomat. Akkor tudtam, hogy vége a gyász folyamatának, ami sok-sok évig tarott, amikor már úgy tudtam róla beszélni, hogy nem akadt el a hangom, nem érzékenyültem el, és olyan érzés volt bennem, mintha csak egy rossz filmet láttam volna.

Ekkor tudtam, hogy vége a nehézségeknek, és megengedhetem magamnak, hogy újra boldog legyek, mert már a poklok poklát megjártam, eleget „böjtöltem”, ÉLHETEK!

Dézsi Aranka mediátor, lélektréner 06703326136

www.aranylelek74.blog.hu

https://www.facebook.com/aranylelek/

Amennyiben tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel!

http://kicsisziv.hu/cid-72-cikk-elengedni-csak-lepesrol-lepesre-lehet.html

A napokban épp vezettem, és kinéztem az ablakon. Azt láttam, hogy egy elektromos kerékpár mögé hozzá volt kötve két sállal egy hagyományos bicikli, és húzta a hátsót a motoros.

Hirtelen nagyon viccesnek tűnt, de a következő pillanatban rájöttem, hogy milyen balesetveszélyes.

És jött a következő gondolat: Hány embert húzunk mi is a hétköznapi életben, akik láthatatlan s(Z)állal hozzánk vannak kötve.

Mert az erősebb tud húzni, neki kell bevállalni a több felelősséget, mutatni az utat, meghatározni az irányt. Mindezzel azt elérve, hogy lassabban halad az életében.

Mennyivel gyorsabban, és könnyebben tudnánk haladni a fejlődésben, ha nem hagynánk, hogy lassítsanak, hogy más terheit is mi cipeljük.

A jobbik eset, ha tudjuk kik azok, akik ránk csatlakoztak, a nagyobb feladat, ha most végig kell nézni a környezetünkben.

Mitévők legyünk, ha szembesültünk? Két lehetőség: vagy elvágjuk a köteléket, vagy hagyjuk, de akkor nem panaszkodunk tovább, hogy nem halad az életünk. Mindig van választási lehetőségünk.

Mi van a hátul lévővel? Miért kell őt húzni? Mert nem hiszi el, hogy képes elöl haladni, vagy csak lusta hajtani, és könnyebb, ha más megoldja???

Természetesen lehet olyan élethelyzet, amikor rászorulunk arra, hogy kicsit behúzzanak, hogy lendületet kapjunk… Lehet, hogy épp elfáradtunk, vagy már kimerültünk abba, hogy mi is húztunk magunkkal több embert… Előfordulhat. Vagy éppen abban a helyzetben vagyunk, hogy nincs kedvünk felelősséget vállalni…

Mert elöl lenni felelősség. Minta szerű életet élni.…főleg, ha szülő vagy, és vannak gyermekeid, akiket igenis egy láthatatlan aranyszállal húzol, energiát adsz, lendületbe hozod őket, és jobb esetben a megfelelő pillanatban elengeded, had guruljanak egyedül tovább.

Felelősség, mert a másikat lehet rossz irányba is terelni, és akkor ketten jutnak oda, ahová nem akartak.

Ha megnézzük a párhuzamot, akkor láthatjuk, hogy fizikai síkon sem szabályos ez a sállal össze fabrikált konvoj. Megsérülhetnek, megbüntethetik őket, elszakadhat a sál.

Gondoljuk végig, mi történik, ha egy óvatlan pillanatban a elszakad az eddig biztonságosnak vélt kötelék.

Hirtelen….Aki elől volt, ő meglódul, és gyorsabban halad, de aki leszakad, az biztos megsebesül, lelkileg is. Eddig élvezte a szélárnyékos, nézelődős, pihenős időszakot, és hirtelen neki kell kitalálni, hogy mi legyen, hogyan tompítsa a sérüléseit, és miként induljon el. Ki mutatja az irányt?

Azt hiszem, itt dől el, hogy ki válik valóbban felnőtté, és ki az, aki nem akar felnőni, mert az annyira kényelmes. (Mindegy hány éves emberről beszélünk)

Mert felnőttnek lenni felelősség. Vállalni minden tettünkért. Törekedni arra, hogy ha közösen kerékpározunk, akkor ne csatlakozzon ránk senki, mindenki járja be q saját útját.

Viszont, ha bajba jut egy társunk, ne felejtsünk el segíteni neki, és a támogatás után elengedni.

Dézsi Aranka lélektréner

06703326136

https://www.facebook.com/aranylelek/

http://aranylelek74.blog.hu/

http://kicsisziv.hu/cid-73-cikk-az-osszekottetes-kovetkezmenyei.html